Ezt a hatásvadász címet 1908. július 31-én a Népszavában olvashatta a korabeli médiafogyasztó, de maga a történet akkor az összes létező újságban megjelent, tehát bulvárszinten aranyérmes hír volt. A főszereplői Brunner „Matróna” kolostor-főnöknő, aki Vaszary Kolos bíboros hercegprímás ápolónőjeként volt ismert, és egy nála huszonöt évvel fiatalabb tanár.
De mi közöm is van nekem mindehhez? Az illető tanár dédanyám unokaöccse volt, és családfakutatás során került elém a történet. A családfakutatás az a hobbi, ami észérvekkel nemigen magyarázható.
hiszen „nem létezik, hogy ne legyen még valami nyom!”. Tulajdonképpen ez az idézőjelbe tett félmondat a kulcs. Sosem ér véget az egész, mert valahányszor újabb találatra bukkan az ember, előbb-utóbb szüksége lesz a következő „dózisra”, mint valami szenvedélybetegnek.
Ami engem illet, a családfakutatás csaknem húsz éve indult. Annak ellenére, hogy szó szerint meg kellett küzdeni egy-egy adatért, mégis sokra értékelem azt az időszakot. Az ember tömegközlekedéssel másfél óra alatt jutott el a levéltárba (a Széchényi Könyvtár ehhez képest „csak” félóra távolság), és vagy benn volt a feltárni kívánt mikrofilm-tekercs, vagy nem. (Tudniillik a vidéki levéltárakban kutatók is kikölcsönözhették ezeket, teljes joggal.) Magyarázatképpen: az amerikai mormonok annak idején vallási előírásaik miatt rengeteg anyakönyvet mikrofilmre fotóztak, és ezek kutathatók voltak nálunk is. A folyamat úgy nézett ki, hogy az ember kivillamosbuszozott a Lángliliom utcába, igénylőlapon igényelte az illető mikrofilmeket, majd, ha szerencséje volt, hamarosan be is fűzhette őket egy szabad gépbe (nem állt ám mindig rendelkezésre mikrofilm-olvasó, ez esetben viszont várni kellett, néha órákat is).
Szóval, akkoriban úgy érezhette a kutató, mintha megmászott volna egy hegyet, hiszen ezek egész napot igénybe vevő szeánszok voltak, füzetekkel, szendvicsekkel felfegyverkezve. Emlékszem, amikor debreceni ükszüleim esketési bejegyzését megtaláltam nagyjából három napos mikrofilm általi szemrontást követően, ezt jegyeztem fel: „Na, végre, a fene egye meg!” Ma már bezzeg (előbb-utóbb mindenki eljut az „én időmben minden más vagy jobb volt”-állapotba) elég leülni a számítógép elé, rákeresni a FamilySearch vagy az Arcanum oldalakra, és házhoz jön a múlt. Nincs meg benne ugyan a kőkorszaki romantika, de így legalább a kevésbé kitartóak is hozzájuthatnak néhai rokonaik adataihoz.
Eleinte beértem annyival, ha minden kétséget kizárólag megbizonyosodtam valamely 18. századbeli elődöm életrajzi adatairól, hiszen már az is baromi jól nézett ki, ha leírhattam: született 1778-ban. Aztán bejelentkeztek a nemesi ősök is, az ő esetükben jóval korábbra vissza tudtam menni az időben. Előbb-utóbb viszont érdekelni kezdett, hogyan éltek, hogyan haltak. Utóbbi tanulságos is, hiszen nem árt tudni bizonyos örökletes betegségekről; nálunk ez apai ágon megdöbbentő módon visszavezethető egészen ükapámig. Ugyanakkor a zenei tehetség úgyszintén, hiszen családfakutatás nélkül sose tudtam volna meg, hogy már említett ükapám is „éneklész tanító” munkakörben tevékenykedett, vagyis temetéseken, istentiszteleteken kötelessége volt közreműködni; külön fizetség erre nem volt, a hívek kopogtattak be disznótorossal, tyúkkal, tojással, ezzel-azzal.
Ha mégis meg kellene fogalmaznom, mi ennek a hobbinak a szépsége, azt mondanám: ahányszor beszélünk őseinkről, vagy családfakutatás során a nevük felmerül, arra az időre többé válnak afféle elfeledett és érdektelen emberi termeszeknél, kiknek szerepe kimerült abban, hogy kellő számú utódot legyártsanak a faj fennmaradása érdekében; közelebb kerülnek hozzánk, ilyenkor tulajdonképpen újra élnek. Megtudhatom róluk, hány gyerekük született, közülük kik érték meg a felnőttkort (általában kevesebb, mint a fele), mit dolgoztak, milyen betegség kínozta őket, ha megözvegyültek, újraházasodtak-e, hol volt a helyük az adott közösségen belül, ésatöbbi. Szerencsés vagyok, hogy saját családomban is előfordult néhány érdekes eset. Például a szerelmes apáca története.
De ki is ez a hölgy? Brunner Anna Margaréta „Anya”, aki 1857 decemberében született az ausztriai Ulrichschlagban, először Linz ferences közösségében dolgozott betegápolóként, majd Budapestre került, és 1894-ben megalapította a mai napig létező Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregációt. Betegápolást, lélekápolást végeztek és végeznek most is kórházakban, szociális intézményekben, vagy akár magánházaknál. Mivel jól dokumentált a tevékenysége, így könnyű dolgom van, ha alakját fel akarom idézni. Például:
„Új apáca-főnöknő. A Vöröskereszt-egyesület budai Erzsébet-kórházánál működő paulai Szent Vincéről nevezett szerzetes nővérek főnöknőjévé Brunner Matrona nővér lett kiszemelve, ki eddig is a kórházban működött.” (Budapesti Hírlap, 1892. május 15.)
Később Vaszary Kolos hercegprímás ápolója, egyszersmind bizalmasa lett. Íme, két korabeli sajtóhír ebből az időszakból:
„Vaszary Kolos Rómában. Vaszary Kolos bíboros hercegprímás ma, vasárnap este nyolc órakor utazott el Rómába, hogy részt vegyen a pápaválasztásban. Kíséretében vannak: (…) Brunner Matrona kolostor-főnöknő, a hercegprímás ápolónője.” (Budapesti Hírlap, 1903. július 27.)
„A hercegprímás. (…) a kertben, a verandán elbeszélgettünk Brunner Matronával, a Vörös-Kereszt volt főnöknőjével, irgalmas nővérrel, rendjelekkel kitüntetett apácával, ki évek óta életét arra szánja, hogy a hercegprímást gyöngélkedő aggkorában ápolja, ügyeljen jólétére, és vigyázzon egészségére; - teszi ezt áldott jó humorral, igaz jó szívvel, és nagy tapasztalattal. (…)” (Budapesti Hírlap, 1905. április 23.)
Aztán meglepő dolog történt. Mármint azok számára meglepő dolog, akik a szüzességi fogadalmakban hisznek és erényként tisztelik a biológiával totálisan ellenkező értelmetlenséget. Brunner Matrona szerelmes lett.
„Egy apáca-főnöknő visszavonulása. A Vörös Kereszt budai Erzsébet-kórházában ápolónői szolgálatot teljesítő irgalmasrendű apácáknak sok éven át volt a főnöknője Brunner Matróna, akit néhány évvel ezelőtt, amikor a hercegprímás nagybeteg lett, a prímási udvarhoz osztottak be ápolónői szolgálatra. Brunner Matróna legutóbb abbahagyta a szamaritánus szolgálatot, és kilépett az apácarendből. Ennek következtében kirendeltsége is megszűnt, és a prímási udvarból elbocsátották. Az egykori apácafőnöknő a magánéletbe vonult vissza, és mint most írják, férjhez is ment már egy nála 20-25 évvel fiatalabb tanárhoz.” (Pesti Hírlap, 1908. július 31. péntek)
De születtek gonoszkodó beszámolók is, például ez:
„Az apácafőnöknő szerelme. Brunner Matróna meglehetősen koros nő, és arról nevezetes, hogy furcsa nevét évekig együtt emlegették Vaszary Kolos bíboros hercegprímás nevével. (…) Matróna, aki a piarista-rendi kongregációbeli apácáknak sok éven át főnöknője volt, most már nem főnöknő, nem apáca, ellenben – feleség. Felesége egy huszonhétéves fiatalembernek, aki tanár, és aki nevelt fia volt Matrónának. (…) A Népszava információja szerint egy évvel ezelőtt titokban férjhez ment a nevelt fiához, és a dolog csak most tudódott ki a prímási udvarban. A prímási udvar fölháborodott Brunner Matróna hűtlenségén, nyomban elcsapta a matrónát és gondoskodott róla, hogy a rend is kitegye a szűrét a szerelmes apácának.” (Népszava, 1908. július 31.)
Végül maga a hercegprímás tett pontot az ügy végére egy rendkívül nagyvonalú közleményben:
„A hercegprímás ápolónője. Nemrégiben híre ment, hogy Brunner Matróna, a hercegprímás ápolónője férjhez ment Folenta Lajos állami gimnáziumi tanárhoz. Minthogy a hír kapcsán különféle verziók terjedtek el, a hercegprímás ezek eloszlatására a következő levelet intézte volt ápolónőjéhez: »Kedves Ápolónőm! Most, midőn egy új életet kezdve búcsúzik tőlem, fogadja ezúton is elismerésemet és köszönetemet azon fáradhatatlan buzgalmáért, melyet annyi éven át irányomban tanúsított. (…) Kísérje áldásom élte további folytatásában, legyen élte boldogsággal teljes, és nem feledkezve meg igaz barátjáról: emlékezzék meg rólam imáiban. Balatonfüred, 1908. július 5. Vaszary Kolos bíboros érsek.«” (Pesti Napló, 1908. augusztus 18.)
És most hadd mutassam be ezt a fiatal tanárembert! Folenta Lajos ígéretes tehetség volt. Tanár lett, de nem afféle szürke eminenciás. Számtalan korabeli újságcikk említi előadásait, aktivitását, sokoldalúságát.
„A csurgói líceum Horvátországban. A zágrábi magyarok kérelmére a csurgói Szabad Líceum kiküldte Folenta Lajos ottani tanítóképző-intézeti tanárt, hogy a népszerű természettudományok köréből előadást tartson a horvát főváros magyarságának. Folenta szombaton tartotta meg fölolvasását szépszámú közönség előtt az állatok lelki világáról. A tudományos előadás mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét, és végül hálás tapssal köszönték meg az előadó fáradozását.” (Budapesti Hírlap, 1909. febr. 2.)
Folenta ráadásul a kaposvári szabadkőműves-páholy tagja is volt, és képviselőjelöltként emlegették. Ámde, miként írta a Somogyvármegye című napilapban:
„A jelöltek találgatását tárgyaló politikai cikknek reám vonatkozó része nem felel meg a valóságnak. Csurgó, 1910. febr. 21. Teljes tisztelettel Folenta Lajos tanár.”
A szerkesztő így kommentálta az esetet:
„Szóval, Folenta Lajos nem óhajt képviselő lenni. Ilyen ember is kevés van ma Magyarországon.”
Sajnos azonban happy enddel mégsem szolgálhatok, mert az első világháborút nem érdekelték a romantikus érzelmek. Csak néhány közös év jutott a házaspárnak.
„Hősök halála. A csurgói és sárospataki állami elemi népiskolai tanítóképző-intézetek tanári karai gyászlapon tudatják, hogy Folenta Lajos, állami tanítóképző-intézeti rendes tanár, az 1. honvéd tábori ágyúsezred tartalékos főhadnagya, a signum laudis tulajdonosa, a galíciai harctéren történt súlyos sebesülése következtében, élete harmincötödik évében, tíz éves buzgó és eredményes tanári működés után Munkácson hősi halált halt.” (Pesti Hírlap, 1915. július 16. péntek)
Özvegye önkéntes ápolónőnek állt, mely tevékenységéért ki is tüntették.
„Ferencz Salvator főherceg úr ő császári és királyi fensége, mint az osztrák-magyar Monarchia Vörös Kereszt egyleteinek védnökhelyettese – Ő császári királyi és apostoli Felségétől legkegyelmesebben átruházott hatáskörében – 1916. évi január hó 26-án kelt magas elhatározásával a háború alatt a katonai egészségügy körül szerzett kiváló érdemei elismeréseül a Vörös Kereszt hadiékítményes bronz díszérmét díjmentesen méltóztatott adományozni: (…) Folenta Lajosné önkéntes ápolónőnek.” (Budapesti Közlöny, 1916. április 6.)
Gyakran tapasztaltam a családfakutatások során (barátaim számára is dolgoztam sokat, hiszen nemcsak saját őseim érdekelnek), hogy a házaspár özvegyen maradt tagja „utánahal” az elhunytnak – viszonylag rövid időn belül, többnyire rákos megbetegedés következtében. Itt is ez történt. Brunner „Matróna” halotti anyakönyvi bejegyzésében gyomorrák szerepel mint a halál oka. Szomorú történet az övék, és bár őket ez utólag már nyilván nem vigasztalja, legalább én megírhattam.
„Gyászrovat. Özvegy Folenta Lajosné, született Brunner Borbála, az Erzsébet-érem, a »Pro Ecclesia et Pontifice« érdemrend és a Vöröskereszt díszérem tulajdonosa hatvanéves korában Rákosszentmihályon elhunyt.” (Pesti Napló, 1918. április 26.)
Borítókép: Illusztráció, Halotti anyakönyvi kivonat-részlet / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés