Még a kormánnyal ellenséges érzülettel viseltető elemző is kénytelen elismerni, hogy Orbán Viktor és stábja nemcsak hogy sikeresen tematizálja a magyar közéletet (rezsicsökkentés, migráció stb.), de képes az önkritikus stratégiai gondolkodásra is, hiszen a miniszterelnök álláspontja szerint „Van tehát magyar nagystratégia. Milyen állapotban van? Azt tudom mondani, hogy még nincs jó állapotban.”

Tavaly nyáron Tusványoson megismerhettük a nagystratégia fő elemeit is: „Tehát a magyar nagystratégiának a veleje – értelmiségi nyelven mondom – a konnektivitás, ami azt jelenti, hogy nem engedjük magunkat bezárni a most kialakuló két fél-világgazdaság egyikébe se. [...] A második fejezete a nagystratégiának a szellemi alapokról szól, ennek a lényege a szuverenitás védelme. [...] A harmadik fejezet úgy hangzik, hogy mi a nagystratégia teste, vagyis mi a magyar társadalom, amiről beszélünk. Ennek a magyar társadalomnak ahhoz, hogy nyertesek legyünk, szilárdnak és rugalmasnak kell lennie, szilárd és rugalmas társadalomszerkezettel kell rendelkeznie. [...] És végezetül a szuverenitás döntő eleme [...] pedig a szuverenitásvédelem lényege, ami a nemzeti különbözőségnek a megóvása. Nem asszimilálódni, nem betagozódni, nem belesimulni, hanem a saját, különleges nemzeti karakterünket fenntartani. Ez a szuverenitásvédelem kulturális alapja.”

Fogadjuk el, hogy valóban a szuverenitásnak kell a nagystratégia – legalábbis az egyik – központi elemének lennie, és állapítsuk meg, hogy még tényleg nincs jó állapotban a stratégia. Hogy miért is van ez így, azt a jogállamisággal kapcsolatos kormányzati megnyilvánulásokon keresztül szeretném megvilágítani.

Lengyelországban a magyar kormány értelmezése szerint jogállamisági válsághelyzet állt elő, melyet Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár így értékelt: „A jogállamiság mást jelent Magyarországnak, mást Lengyelországnak Tusk alatt. A szuverén nemzetek célpontok, míg Brüsszel kiszolgálói szabad utat kapnak a demokratikus elvek lábbal tiprásához. Itt az ideje, hogy nevezzük ezt annak, ami: politikai fegyvernek, nem elvnek.” A kormány azonban Gulyás Gergely miniszter szerint úgy képviseli az EU-ban „általánosságban a jog uralmát és a nemzeti sokszínűség megőrzésének fontosságát”, hogy az általuk hangoztatott álláspont szerint a jogállamiságnak nincsen egy egyértelmű, definiálható fogalma.

A felületes szemlélőnek is fel kell, hogy tűnjön az állítások közti feszültség (ellentmondás), mely látszólag két irányban oldható fel.

A nem vállalható megoldás szerint, mivel nincs egyértelmű jelentése a jogállamiságnak, ezért a tartalma könnyen manipulálható. Pontosan ezt teszi az Európai Bizottság, amikor újabb és újabb – sokszor önkényes – követeléseket fogalmaz meg a jogállamiság nevében, vagy amikor elfordítja a fejét súlyos jogsértések láttán. Lehet, hogy nemes eszmeként indult egykoron a harc a jogállamiságért, de végül politikai fegyverré silányodott. Az a dolgunk, hogy ezt az álságos játékot egyszer és mindenkorra leleplezzük, és nevezzük nevén a csalást – állíthatják a realista kiábrándultak.

Két baj van ezzel az álláspontnak a cáfolatával: tényleg nincs a jogállamiságnak nemzetközileg elfogadott és jogi kötőerővel is bíró definíciója (a legalaposabb értelmezéssel a Velencei Bizottság állt elő), ebből adódóan pedig valóban tapasztalhatjuk mind az eszmével való visszaélést (és így annak inflálódását), mind a parttalan és meddő jogállamiság-vitákat és eljárásokat.

De akkor miért nem vállalható ez az álláspont?

Nem azért, mert nincs igazság az általa nyújtott leírással kapcsolatban, hanem mert normatív értelemben nem vállalható. Egyrészt mind a nemzeti („Magyarország független, demokratikus jogállam.”), mind az uniós jogrend („Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.”) alapértékként tekint rá, amelynek Magyarország – állítólag – eleget tesz. Ha nem tenne eleget, úgy semmibe venné mind a saját, mind a közösségi jogrendjét. (Megjegyzem, sokak szerint tényleg ezt teszi, sőt, az EU-ba ma már fel sem vennék.) Másrészt, ha vissza is élnek a fogalommal, az nem jelentheti azt, hogy a fogalomnak nincs értelme, vagy azt ne kellene komolyan vennünk. Pontosan ezt teszi a kormány, amikor jogállamiság talaján kritizálja a lengyel helyzetet, és utasítja el a vele szemben megfogalmazott kritikákat.

Mindebből pedig az következik, hogy hiába nincs pontosan kodifikált jogi definíciója a fogalomnak, értelme – és teszem hozzá gyorsan: értéke – még kell, hogy legyen, és ha ez így van, úgy az nem lehet sem önkényes, sem tagállam-specifikus, sem cinikus.

Az a jó hírem, hogy a jogtudomány által egyértelműen értelmezhető a joguralom és jogállamiság eszméje még akkor is, ha az abból fakadó követelmények tökéletes listája nem állítható össze éppen a fogalom eszmeisége és eszményisége folytán.

A joguralom ugyanis egyszerre egy sui generis, összetett politikai, erkölcsi és jogi eszme, amely soha nem valósítható meg tökéletesen (eszmény) és amely informálja a jog érvényesülésének módját, és egyszerre tényszerűség: a jog – és uralmának – realizálódása. Mint eszmény: a joguralom az önkényuralom szimmetrikus ellentéte, mint eszme: a jog (f)aktuális uralmának normatív célja. A joguralom legfontosabb területe és címzettje az állam, ezért a jogállamiság a joguralom eszméjének államra vonatkoztatása.

A szuverenitásunk döntő elemének tehát a szabadságunk biztosítása kell, hogy legyen, melyet koncepcionálisan és ténylegesen is csak a jog uralma, más szóval a jogszuverenitás garantálhat. A cél tehát Magyarország államiságának függetlenségét és jogalanyainak szabadságát garantáló történeti alkotmányunk vívmányainak megőrzése és fejlesztése, nemzetközi és uniós szinten pedig egy új, a jogtudomány eredményein alapuló mainstream jogállamisági politika kialakítása és következetes képviselete.


A szerző jogász