Jó alkalmat ad a magyar miniszterelnök nemrég tartott nemzetközi sajtótájékoztatója arra, hogy a külpolitikai stratégiáról megkezdett gondolkodást új lendülettel folytassam (a kérdésről legutóbb itt írtam az ÖT oldalán). A célom továbbra is újabb alapvetések megfogalmazása – ezúttal az Európai Unióra összpontosítva.
Az Európai Unió nem azonos Európával
Látszólag felesleges erre a banális megállapításra kitérni, hiszen nyilvánvaló, hogy az EU területileg nem fedi le a kontinenst. A szembeállítás akkor nyerhet értelmet, ha feltesszük azt a kérdést, hogy Európát képviseli-e az EU?
Mivel mind a belépés, mind pedig a kilépés szuverén nemzeti (állami) hatáskör, ezért a formális válasz a „nem”: az EU sem most, sem belátható időn belül nem reprezentálhatja Európát, az európai államok összességét. Amit az EU a meglévő hatalmánál fogva megtehet, az a saját érdekképviseletén túl Európa stratégiai érdekeinek képviselete, azok védelme. Összeurópai szempontból nem az EU érdeke az elsődleges, hanem a kontinens egészének érdeke.
Ez Európán belül (de az EU-n kívül) elsősorban az orosz–ukrán háború békével történő lezárását és egy új – jól működő – európai biztonsági architektúra felépítését, egy új európai vasfüggöny megakadályozását, kívül pedig Európa külső határainak védelmét és a sikeres szomszédságpolitikát (Észak-Afrika, Közel-Kelet stb.) jelenti.
Az EU nagystratégiája: múlt és jelen
Nem túlzás megállapítani, hogy az EU a nagystratégiai célját – az európai béke és jólét biztosításának évtizedekig sikeres projektjét, illetve vele együtt Ukrajnát – feláldozta Oroszország legyőzésének oltárán.
Némi leegyszerűsítéssel élve, az EU nagystratégiai célját ma Oroszország legyőzésében és saját hatalmának illegitim, birodalomépítési célzatú kiterjesztésében azonosíthatjuk.
Európa nem (EU-)birodalom
Az első pontban megfogalmazott, Európa képviseletére vonatkozó kérdés másként is feltehető: „Kit hívjak, ha Európával akarok beszélni?”, fogalmazta meg állítótag Henry Kissinger. Erre meglepő módon egyszerre két jó válasz is adható: a) senkit, b) minket.
A magyar miniszterelnök szerint „Mindig ott lebegett egy kísértés, újraegyesíteni, egy birodalomban összefogni a hajdani Róma területeit, vagyis Európát. Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler, más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott. És ez ma is így megy, egyszerre van jelen az önálló nemzeti lét és a birodalmi gondolat.”
A különböző hegemóniára törő birodalmi kísérletek eddig mind elbuktak, és Európát sosem sikerült egy központból irányított birodalommá szervezni – a magyar szuverenitás szempontjából ez nem is lehet magyar érdek.
Jó lenne végre elfogadni azt a tényt, hogy az EU belátható időn belül nem lesz az USA-hoz és Kínához mérhető geopolitikai nagyhatalom, és ilyen utópikus célt nem is érdemes kitűzni, mert ez ellentmond a stratégiai racionalitásnak: az EU-nak nincs meg a képessége a stratégiai önállóságra.
EU (birodalmi) külpolitika vs. magyar (állami) külpolitika
„A 27 tagállamból 26 támogatta azt a nyilatkozatot, amit Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője adott ki az Egyesült Államok venezuelai beavatkozásáról. Egyedül Magyarország nincs az aláírók között.”
A magyar kormány nem először lóg ki a sorból a külpolitikai tárgyú uniós nyilatkozatok kapcsán, és sokan mindezt elfogadhatatlannak tartják azon az alapon, hogy Magyarország újfent szembemegy az Európai Unióval, illetve a nyugati értékekkel.
Számunkra azonban most nem az egyes konkrét esetek elemzése az érdekes, hanem a helyzet értékelése és a gyakorlat kritikája.
Az Európai Unió alapdokumentumai a külpolitikát nemzeti hatáskörbe utalják – emlékeztetett a kormányfő, hozzátéve: a tagállami külpolitikák koordinációjának van értelme, de közös külpolitikára nincs szükség, mert alapvető kérdésekben nincs és nem is lesz egyetértés.”
De nemcsak az egyetértés hiánya miatt „nincs szükség” a közös külpolitikára, hanem szuverenitási alapon sincs, ahogy arra az 1. részben utaltam. Az önálló állami külpolitika lehetőségének elvétele a magyar állam szuverenitásának súlyos megsértését eredményezné.
EU-külpolitika vs. diplomácia
Az EU külpolitikája ráadásul mára csődöt mondott, és bizonyos értelemben önmagát számolta fel.
Nem tekinthetünk ugyanis másként arra a tényre, hogy miközben az EU ténylegesen nem áll hadban Oroszországgal, minden érdemi kapcsolatát megszakította vele és háborús logikára állt át.
Az EU a viták békés, párbeszéd útján történő rendezésének nemzetközi jogi elvét lecserélte a nyers erőpolitikára, miközben láthatóan nincs ereje Oroszországra kényszerítenie az akaratát.
Helyesen emlékeztetnek sokan, hogy nemcsak a hidegháború idején, de még fegyveres konfliktusok esetén is fenntartották a szembenálló felek a diplomáciai kapcsolatokat annak érdekében, hogy kölcsönösen előnyös megállapodásokat köthessenek (lásd: tűzszünet, fogolycserék stb.).
Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a párbeszéd értékét, a diplomáciai csatornák fenntartásának és működtetésének fontosságát ma Európa vezetői nem képesek belátni, és a hagyományos diplomáciát folytató magyar külügyi vezetést állítják pellengére. (A friss hírek szerint Macron után már Meloni is felvetette a tárgyalások szükségességét).
Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke Brüsszelben 2025. december 18-án / fotó: BENOIT DOPPAGNE / BELGA MAG / Belga via AFP
Bejelentkezés