– De mit mondanak? Nem lehet érteni! – mindenki próbálja megfejteni, hogy mit skandál ütemesen a hisztérikus, agresszív megafonhang a Szabadság híd pesti hídfőjénél, ahová a nácikat kordonok mögé rekkentették. Az üvöltés ide-oda csapódik a falak között, mint egy ronda, fekete biliárdgolyó, visszaverődik a Nagycsarnokról, átvágódik a Fővám tér túloldalára, aztán erejét veszti, belepotyog a Duna piszkosszürke habjaiba (áradás van, fél nádasok, egész fatörzsek, mindenféle hulladékok és gyanús habok billegnek lefelé, Törökkanizsa felé), elsüllyed az emberi és állati csontok, fogak, szétesett cipők, elektromos rollerek, világháborús bombák, konzervdobozok, hajóroncsok, tarsolylemezek, övcsatok iszapos poklába, a történelem nagy, büdös, zsíros dágványába, milliónyi hasonló üvöltés, ígéret, szólam mellé, hogy ott elfeküdjön a rétegekben, elhalhasson végül a mélyben a gyűlölködés elektronikusan és morálisan egyaránt eltorzított abszurd akusztikája.

– Talán azt, hogy „Jumurdzsák”? – próbálkozom. – Nem, inkább „Gyújtsák fel!”. Vagy a fene tudja.

Távolabb kell mennünk, már a híd közepén járunk, mikor végre érthetővé válik. „Tiltsák be”, ezt üvöltözik a ketrecnácik, rázzák a rácsokat, hadonásznak. Kivörösödött arcok (meleg van), szívják magukba a hőséget a lucskosra izzadt fekete hacukák, rajtuk szottyadt kis egók töpörödött jelmondatai. Tulajdonképpen szomorú látvány, tulajdonképpen szomorú, szánalmas figurák, persze mindenki rajtuk röhög. „Ria, ria, Hungária” – nyekergik a nácik (húsz-harminc náci, nem tesznek ki egy acélhangdalárdát), „Ria, ria, Hungária!” – zúg vissza a tömeg. Érdekes, legalább két ország van itt, és a nevük mégis ugyanaz. (Én nem ria-riázok, nem visz rá a lélek, bár érzem a dolog kaján kétértelműségét; megeresztek egy „Iä! Iä! Cthulhu Fhtagn!” kiáltást, de elvész a zajban, különben sem értenék. Ilyen dögmelegben a halott Cthulhu R’lyeh házában álmodik.)

Mert dögmeleg van. És én, aki minden évben a Pride totális elüzletiesedéséről panaszkodom (mert a szabadság nem valamiféle kurva árucikk, vagy legalábbis nem szabadna, hogy az legyen), most hirtelen hiányolni kezdem a vizet osztó céges kamionokat. Kiszáradt szájjal az ember hajlani kezd a megalkuvásra. Még a technót is hiányolom. Rühellem a technót, de most, hogy nincs, hiányozni kezd. Mondjuk, van fúvószenekar, a Bella Ciaót tülkölik éppen, az jó. Meg a dobosok is, a revolúció obligát ritmusszekciója.

Sokan vagyunk. Az is jó. Sokan érezték úgy, hogy ha máskor nem is, de most ki kell jönniük. Világos állásfoglalás. Ez itt a normális Magyarország (bárhogy utálom is a rommá koptatott „normális” jelzőt). Ott, fölöttünk, a Várban egy beteges, perverz Magyarország fészkel keselyűfészkében, egy arendti banális gonosz, egy ócska, szekondhend szörnyeteg. AZ a nemnormális, a hergelésre játszó bábjátékos, aki (vagy inkább ami, a hatalom akkor is személytelen, ha arcokat aggatnak rá) bármit képes önmaga ellen fordítani. A Múzeum körúton öreg néni néz ki az ablakon, kezében régi, fekete-fehér esküvői fénykép, nagyítva, keretezve. Szép, aranyozott keret. Lóbálja. A fényképen az öreg néni, még fiatalon, meg egy bácsi, ő is fiatal még, már nyilván nincs bácsi, legalábbis a néni mellett már nincs. „Ez egy család!”, kiabálja dacosan a néni; szomorú, mert hát ez már láthatóan nem egy család, csak volt család, de a menetelők megtapsolják a nénit, aki szegény, nem örül ennek, nem ennek akart örülni. Félrement a dolog, nemigen akad itt az izzadó tömegben, aki megkérdőjelezné, hogy a néni szerette a bácsit, és az a szeretet valódi volt, bár az fura, ahogy szeretetét furkósbotként lóbálja ki az ablakon.

A Tabánban elmegyek vizet keresni, meg sört, esetleg egy szendvicset. Reménytelen, iszonyú sorok kanyarognak mindenütt. A színpadon, messze mögöttem Karácsony éppen azt mondja – komolyan, a magyar politikai beszédek egyre inkább olyanok, mint a Trónok harca lózungosabb párbeszédei –, hogy ő a pajzs, aki minket védelmez. Ezen azért muszáj röhögni. Hát, inkább forrás lenne, hogy vizet adjon. Amúgy sem értem a pártzászlókat. Egy kicsi rakás MSZP-s igyekszik, hogy mindenhol ott legyen a lobogó. A túlmozgásos DK-sok transzparensükkel ide-oda cikáznak a tömegben, igyekeznek minden kamera előtt hősi pózba vágni magukat, mint az Iwo Jimát elfoglaló tengerészgyalogosok. A momentumosok jólöltözött úrigyerekeknek látszanak, kicsit zavarban lévő kívülállókként téblábolva próbálnak bennfentesnek tűnni. Mindegy, a pártkatonák és politikusok együtt is kevesen vannak, összes pártlogóik elvesznek a szivárványos kavalkádban.

Tinilányok jönnek oda hozzám, hogy lehetne-e egy közös fényképet. Hát persze. Hogy lehetne-e, hogy a lány, aki fényképet szeretne, átöleljen, meg én is őt. Egészen zavarba jövök. Előítéletes vagyok, úgy látszik, nem gondoltam volna, hogy tinilányok követik, amit csinálok. Átölelem a lányt, ő is engem, vigyorgunk. Még a végén lesittelnek.

Ez egy eléggé normális nap lehetett volna, egy átmenetileg és lokálisan kicsit normálisnak látszó országban. Nem görcsös, nem agresszív, inkább vidám, bár kissé vészjóslóan az. Volt benne némi erő, akarat. És rengeteg gúny. Tulajdonképpen semmi különös, és ez volt benne a legkülönösebb.

Aztán lefelé a metróban odajön egy rendező. Kedvesen, kissé szabódva. „Ezt kell mondanunk, de tegyétek el a szivárványos zászlót. A saját biztonságotok érdekében.”

Pedig a beszédek, azok szépek voltak. Jó, a karácsonyi pajzs inkább röhejes, de a többi arról szólt, hogy „Vállaljátok magatokat!”, „Álljatok ki a szabadságotokért!”, „Senki sem diktálhatja nektek, hogy mit gondoljatok, kit szeressetek!”

– Jó – mondom a feleségemnek –, tedd el azt a zászlót! Még valaki buzinak nézne minket.