Az első rész itt olvasható.
A tudományos elemzéseken túl – pontosabban azokban a narratívákban, amelyek túlmutatnak a politológiai vagy történettudományi strukturális elemzéseken és valamiképpen a lényeg frappírozott megragadására törekszenek (akár a médiában, akár az azzal kölcsönös-ellentmondásos kapcsolatban álló közgondolkodásban) – elég világosan megfogalmazódott az a vélekedés, hogy a svédek igazán komolyan vették a szociáldemokráciát, illetve hogy a svéd szociáldemokrata kánon – vagyis a praktikus, utilitarista, ha úgy tetszik, „földhözragadt” politika – sokkal inkább komolyan vehető, mint az elméleti-ideológiai konstrukciók. Ebben persze sok minden tetten érhető: a gyakorlati eredmények elismerése és az ideológiai (és adott esetben idealisztikus vagy annak tételezett) konstrukciókkal szembeni gyanakvás csakúgy, mint a nagy, átfogó politikai irányzatok alkonya, fragmentálódása és átalakulása. Az 1960-as évek nagy ideológiai fellendülését – az ideologikum eleddig utolsó nyugati fellángolását – követően visszatért az 1945 utáni időszak prakticizmusa és az elméletekből való kiábrándultsága, amelyet 1960-ban Daniel Bell korszakos műve, a The End of Ideology (Az ideológia vége) foglalt össze és teljesített be a leghatásosabban.[11] Maga Bell – aki fiatalkorában a The New Leader szerkesztőjeként a szociáldemokráciával rokonszenvezett – a The Cultural Contradictions of Capitalism (A kapitalizmus kulturális ellentmondásai) című 1976-os könyvének előszavában úgy jellemezte magát, mint aki „…gazdasági szempontból szocialista, politikailag liberális és kulturális értelemben konzervatív”.[12] Bell önjellemzése sok szempontból illik a svéd szociáldemokráciára – még a kulturális konzervativizmus bizonyos formái is, amennyiben azon a társadalmi szolidaritás nordikus és lutheránus gyökerű hagyományainak egyfajta tiszteletét és felhasználását értjük. Az ideológia – a teleologikusnak tekintett marxizmus, illetve az aufklärista lassalle-iánus elképzelések, valamint azok modernizált örökösei – ebben a társadalomképben többnyire háttérbe szorult.
Magnus Henrekson és Ulf Jakobsson egy 2000-es tanulmányukban Joseph Schumpeternek a Capitalism, Socialism and Democracy (Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia) című könyvében leírt forgatókönyvét követve elemzi a svéd szociáldemokráciát. Azt vizsgálták, hogy vajon megfelelt-e a schumpeteri sémának, amely szerint a kapitalizmus – a marxi alapú válságelmélettel szemben – saját felfokozott teljesítménye miatt nő majd át a szocializmusba. A kutatók úgy látták, hogy az 1980-as évekig a svéd gazdaság (és párhuzamosan a svéd társadalom) fejlődése illeszkedett a Schumpeter által előre jelzett trendekbe: „A nagyvállalatok egyre fontosabb szerepet játszanak a termelésben és a beruházásban, a cégek birtoklása mind centralizáltabbá válik, az egyéni vállalkozás szerepe csökken, a közvélemény egyre elutasítóbb a kapitalizmussal szemben, és az 1970-es évek végére már megszülettek az egyértelmű tervek arra, hogy a vállalatok birtoklása a magánszférából fokozatosan a közösség kezébe kerüljön.”[13] Vagyis mindaddig, amíg ezt a globális környezet élhetővé tette, a kapitalizmusból a szocializmus felé vezető evolúció töretlennek és lendületesnek látszott. Úgy tűnhetett, hogy egy országban megvalósult a szociáldemokrácia, és Robert Owen New Lanarkja mégis megvalósítható nagyobb léptékekben is. Az persze már más kérdés, hogy ez még szocializmus volt-e a szó hagyományos értelmében.
Ennek megfelelően a skandináv – és főként az abszolút modellnek tekintett svéd – szociáldemokrácia teljesítményét leginkább abban a kétségtelen gyakorlati sikerben szokás mérni, amelyet a gazdasági eredményesség, a társadalmi redisztribúció és – ebből következően – a társadalmi béke összehangolásában ért el. És ez a gazdasági terminusokban megfogalmazódó siker egyfajta szocializmus sikere volt, maga is ideológia és kánon, légyen bármennyire gyakorlati is. Jellemző, hogy sokszor idézett könyvében Henry Milner rögtön az elején a svéd gazdaság és társadalom főbb mutatóinak komparatív bemutatásával kezdi mondanivalóját – hiszen egyértelműen ezek jelentik a svéd példa különlegességét. Ezek a mutatók egyaránt megmutatják a sikert és a siker árát – mindenekelőtt a kiemelkedően magas adókat – is.[14] A „siker” különben is a svéd szociáldemokrácia leírásának központi kategóriája, elég, ha Polly Toynbee már idézett, elhíresült mondatára gondolunk a „valaha is létezett legsikeresebb társadalomról”. A szó számtalanszor visszaköszön a témáról szóló írásokban, persze az 1960-as évek elejétől az 1970-es évek közepéig inkább deskriptív-elismerő formában, majd egyre inkább retrospektívvá és nosztalgikussá válik, hogy azután J. Vartianinen 1998-ban már egyenesen a „siker áldozatának” nevezze a svéd szociáldemokráciát – ami kétségkívül rámutat a szociáldemokrata politika egyik immanens és rendszerszintű problémájára, de nem ad kizárólagos magyarázatot a svéd történetre.[15]
Külön figyelemre méltó az is, hogy az elemzések (bármilyen legyen is a viszonyuk tárgyukhoz) sokkal inkább a „svéd modellről”, illetve a „svéd jóléti államról” szólnak, mintsem a svéd szociáldemokráciáról. Vagyis a szociáldemokrataság – az ideológiai töltet, a politikai státusz – háttérbe szorult a gazdasági-társadalmi eredmények mögött, így – és ez tulajdonképpen sok szempontból nagyon is megfelelt a svéd szociáldemokrácia habitusának, illetve éppen ennek a habitusnak az egyik fontos elemét jelentette – a politikai identitás, az ideológia másodrendű fontosságúvá vált a praxishoz képest. Az ethosz erősen eltolódott a gyakorlati szolidaritás és annak mechanizmusai felé. Mindez korántsem jelentette azonban a politikum „végét” (de még csak a szorosan vett ideologikumét sem), mindössze annyit, hogy a politikum jelentése átalakult. Meglehetős biztonsággal állíthatjuk ugyanis, hogy a svéd jóléti állam valóban szociáldemokrata állam volt; emberek olyan intézményesült és kulturális kapcsolatrendszere, az osztályok közötti társadalmi kompromisszumok, az erőviszonyok, a geopolitikai, külpolitikai és földrajzi hatások olyan kombinációja, és végül kódok, kánonok, értékek, mentalitások, ideológiák és politikai tradíciók olyan összjátéka, amely egy adott időszakra beteljesítette a szociáldemokrácia történelmi ígéreteinek egy releváns részét. Inkább a konkrét társadalmi ígéreteket, és csak kevésbé a politikai jellegűeket, ám a létrejövő állam – a Folkhemmet, a régen várt és ígért „népállam” – identitásában jól beazonosíthatóan szociáldemokrata volt, amint ezt jobb- és baloldali ellenfelei is könnyedén felismerték. Társadalmiasította, szocializálta a demokráciát, és a szociális demokrácia, előbb afféle minimális programként, majd pedig – a mozgalom konkrét formájában – mint a végcél maga, másfél évszázados története során mindvégig a szociáldemokrácia egyik alapvető kategóriája volt.
A megvalósítás ténye önmagában véve is problémát jelentett a svéd modell, illetve a svéd szociáldemokrácia bírálóinak.[16] Szociáldemokráciaként, vagyis társadalmi-politikai vízióként egyfelől, komoly intézményrendszerrel, sok szempontból párját ritkító bürokráciával (mindenekelőtt a másutt elképzelhetetlen jogosítványokkal rendelkező adóhivatallal) működő berendezkedésként másfelől, a svéd jóléti állam mindvégig egyfajta borotvaélen táncolt a globális realitás, a társadalmi utópia és a viszonylagos jólét unalma között.
A svéd modell ugyanis beleütközött a (statikus) biztonság és a (dinamikus) kihívás öröknek látszó problémájába, amely az 1968 körül kicsúcsosodó kontesztációs hullámnak is az egyik központi kategóriájává lett. Ha valamire, hát Svédországra mindenképpen illett az elhíresült párizsi falfelirat – olyan világgá vált, amely „az éhenhalás helyett az unalomba fulladás alternatíváját kínálta fel”. A szocialista élet szocialista perspektíva nélkül, vagyis a svéd modell praktikussága az ideologikum nélkül sokak számára egy mindinkább elszürkülő, kispolgári társadalmat jelentett. Az 1970-es évek közepére Svédország sok szempontból a nyugati kapitalizmus „legvidámabb barakkja” lett – miközben a külső kihívások, a világháborút követő hosszú fellendülést követően ismét válságba került globális gazdasági környezet és a belső motiválatlanság mindinkább politikai szándékká érett a svéd választók körében. 1975-re a világ talán legirigyeltebb állampolgárai már többségükben változást akartak – mindenekelőtt a fiatalság egy jelentős része –, főleg azért, hogy kitörjenek az állandóság és a kiszámíthatóság több évtizedes unalmából. Egy olyan egzisztencialista unalomból, amelyet a világ túlnyomó része meglehetős irigységgel figyelt.
A svédek számára a jóléti állam leginkább érezhető, húsbavágó problémája természetesen éppen ott rejlett, ahol gyakorlatilag az egész rendszer gyökerezett: a redisztribúcióban, amely az elvonások szempontjából a páratlanul magas adókulcsokban realizálódott. Mindez persze általános társadalmi problémákat is okozott. 1973-tól a túlfűtött világgazdaság nyílt recesszióba süllyedt, és ez mind nehezebbé tette a komoly szociális kötelezettségekkel terhelt svéd cégek helyzetét a világpiacon, amelyek ugyanakkor azzal zsarolhatták az államot, hogy a versenypozíciójukat hátrányosan befolyásoló redisztribúciós kötelezettségek miatt elhagyják az országot. Ez történt például a magát szimbolikusan svédnek ábrázoló IKEA-val is, amely hosszas előkészítés után az 1980-as évek elején egy Hollandiában bejegyzett alapítvány tulajdonába került, szabadalmait az Antillákon és Liechtensteinben bejegyzett cégek birtokolják, logisztikai pedig központja Németországban található.[17]
Kiemelt adók terhelték a szellemi tulajdont is – az 1970-es évek közepén egyre-másra robbantak ki a nemzetközi figyelmet is kiváltó botrányok a svéd adórendszer körül, és világossá vált, hogy a központilag irányított társadalmi szolidaritás redisztribúciós rendszere immár a kreativitás és a művészi alkotás gátjává vált. A legnagyobb port Ingmar Bergman letartóztatása, illetve az az ügy verte fel, amikor Astrid Lindgren írónőtől jövedelmének 102 százalékát követelték az adóhatóságok. Bergman – akit utóbb felmentettek az adócsalás vádja alól – ideg-összeroppanást kapott, majd sértődötten elhagyta az országot. Lindgren egy mesében űzött gúnyt a sajátos esetből[18] – így, bár az írónő világéletében lelkes szociáldemokrata volt, a történetéből kibontakozó széles körű társadalmi vita komoly szerepet játszott abban, hogy a szocialisták elveszítették az 1976-os választásokat.
A probléma azonban ennél általánosabb volt, és lényegét jól megragadta az a cikk, amelyet a Time magazin közölt 1976. július 19-i számában. A cikk – Svédország: valami bűzlik Utópiában címen – a közelgő svédországi választások esélyeit latolgatva arra hívta fel a figyelmet, hogy a világszerte irigyelt svéd jóléti társadalmat olyan belső problémák feszítik, amelyek több mint négy évtized elteltével a szociáldemokráciával szembeni politikai erők választási győzelmét vetítik előre. „Senki sem tudhatja, hogy hol is húzódnak a jóléti állam végső határai. Mindazonáltal lehet, hogy Svédország elérte őket. Egyes üzletágak már nem versenyképesek többé a külországi konkurenciával. A svéd munkamorált a magas adók és a könnyen kapható jólét gyengíti. Az emberek nem hajlandóak többletmunkát vállalni, és a munkakerülés aránya – amely jelenleg 10 százalékos – az egyik legmagasabb a fejlett országok között. A legkreatívabb emberek némelyike önkéntes száműzetésbe vonul, nem csupán a bürokratikus zaklatások miatt, hanem azért is, mert az általános konformizmus Svédországot kifejezetten unalmas hellyé tette. Bár a jóléti állam sokáig működőképesnek bizonyult, hosszú távon az emberek életének merev szabályozása megfojthatja az egyéni kezdeményezőkedvet, az állandó fejlődéshez szükséges magánvállalkozást.”[19]
Természetesen nehéz lenne elvonatkoztatni e vélemény célzatos voltától, ám a leírásban rengeteg igazság van. Különösen érdekes azonban azt látni, hogy a Time újságírója és sokan mások, akik hasonló elképzeléseket fogalmaztak meg – nem utolsósorban Eisenhower elnök[20] –, lényegében ugyanazokat az érveket emelik ki, amelyeket majd a szociáldemokrácia új kánonjának (vagy a régi kánon megújításának) posztjára törekvő „harmadik út” vet fel. Ebből a szempontból nézve a szociáldemokrácia – illetve tulajdonképpen általában véve a kapitalista, piacgazdasági demokrácia – állandó dilemmaként kénytelen megélni a társadalmi jólét (illetve az azt ideológiai szinten megfogalmazó igazságosságkonstrukció), valamint a hatékonyság közötti ellentétet. Viszont a szociáldemokrácia tulajdonképpen kialakulása óta éppen úgy jelent meg, mint a fenti ellentét társadalmi szintű meghaladására törekvő paradigma, szemben az ellentétet szükségesnek és legfeljebb csillapíthatónak – de nem feltétlenül csillapítandónak – tekintő liberalizmussal, illetve a konzervativizmussal, amely valójában nem is hajlandó azt tudomásul venni. Ezért a társadalmi hatékonyság hanyatlásának jelei nem csupán a svéd szociáldemokrácia szorosan vett politikai mozgásterét szűkítették, hanem közvetve igen fontos szerepet kaptak az általános szociáldemokrata kánon átértelmezésében és spontán átalakulásában is.
Pedig más szempontból éppen a társadalmi szolidaritás és a Folkhemmet által biztosított rend és szabadság (a két szó, tudjuk József Attilától is, nem feltétlenül antagonisztikus jelentésű) nyújthatott sok szempontból tágabb játékteret, komolyabb önmegvalósítási lehetőségeket az egyén számára is. A svéd politikában, amely 1932 és 1976 között lényegében egyet jelentett a svéd szociáldemokráciával, másutt nem igazán elképzelhető gesztusok, mentalitások kaptak lehetőséget. Gondoljunk csak a legemblematikusabb svéd politikus, Olof Palme életútjára, karrierjére, habitusára.
Mikor 1947–1948 lázas éveiben sokan rótták látszólagos cél nélkül az Egyesült Államok végtelennek tűnő útjait, a lázas vándorlás közben a kontinenst átszelő úton akár össze is találkozhatott két fiatalember, a keletről nyugatra tartó Jack Kerouac, aki utazásának élményeit megírva lett világhírű író, és a svéd diák, az északi Ohióból Mexikó felé stoppoló Olof Palme, akit – saját bevallása szerint – részben úti tapasztalatai tettek politikussá. Kiváló pályakezdés egy amerikai beatnik művésznek, és meglehetősen sajátos kiindulópont egy európai szociáldemokrata államférfi karrierjéhez. Már ha eltekintünk attól, hogy sem Palme maga, sem pedig a svéd szociáldemokrácia nem volt igazán szokványos.
Az Amerikát végigcsavargó diák hazatérve belevetette magát abba a politikai tervezőmunkába, amely a svéd szociáldemokrácia – a tervezett és szervezett kapitalizmus – legfontosabb tevékenysége volt. Palme az 1950-es évek elején a svéd diákmozgalomhoz csatlakozott; elsősorban a külkapcsolatok terén volt aktív, beutazta Európát és a Távol-Keletet. Ez utóbbi útja szintén fontos volt politikai nézeteinek alakulásában, hiszen saját szemével láthatta a kolonializmus és az imperializmus hatásait. Egész pályafutására rányomta a bélyegét a harmadik világgal való szolidaritás, ami persze konfliktusok egész sorozatát eredményezte a különféle első és második világbeli államok vezetőivel. 1955-től dolgozott a kormányzatban, a lázas 1960-as évek végén is, 1968-ban pedig a talán legkényesebb tárcát vezeti: oktatási miniszter. A radikálisok természetesen támadták – hiszen támadták az egész svéd modellt –, de a társadalom egészében népszerűsége megnövekedett, így 1969-ben, Tage Erlander visszavonulása után ő lett a szociáldemokrata párt elnöke és az ország miniszterelnöke.
Miniszterelnöksége a svéd modell afféle summázata. Ehhez az is hozzájárult, hogy az 1968-as világméretű felfordulás tapasztalatait a svéd szociáldemokrácia is feldolgozta: márpedig az identitáspolitikák, így mindenekelőtt a gender területén a svédek már régóta előbbre tartottak a világ nagy részénél (ideértve a nők pozitív diszkriminációját, a homoszexualitás dekriminalizálását és társadalmi elfogadását, de a gyermekek jogait is). Palme miniszterelnöksége alatt tovább fejlesztették a közegészségügyi rendszert, a gyermekekről, öregekről stb. való gondoskodást, és az általános szolidaritás jegyében nagyobb figyelem jutott a leszakadó vagy éppen deviáns társadalmi rétegeknek, így például az egyre terjedő drogos szubkultúrának. Palme még oktatási miniszterként keményen kiállt azért, hogy a svéd drogosok és hippik problémáit feszegető, sok vitát és ellenérzést gerjesztő dokumentumfilm, a Stefan Jarl rendezte Dom kallar oss mods (Selejtnek neveznek minket)[21] bemutatásra kerüljön. A drogfüggőséggel – és az alkoholizmussal, tehát általában a szenvedélybetegségekkel – kapcsolatos pozitív-konstruktív hozzáállás nem Palme személyes hitvallása volt, hanem szervesen beletartozott a svéd szociáldemokrácia világképébe, különös ellentétben azzal az intézményesített prüdériával (és az ehhez társuló elutasítással), amellyel a politika (és gyakorta a magát baloldaliként definiáló politika is) általában véve ezeket a kérdéseket kezelni szokta.
A belpolitikai intézkedések mellett igen sajátos volt a Palme-féle külpolitikai irányvonal is, amely egyrészt szokatlan következetességgel utasította el a diktatúrákat, másrészt viszont a puszta gesztusokon messze túlmenően igyekezett a nemzetközi enyhülést elősegíteni. Míg Willy Brandt Ostpolitikja és Bruno Kreisky keleti (főleg Magyarországgal kapcsolatos) enyhülési politikája az adott geopolitikai realitásoknak megfelelően főként a saját „házuk tájára” irányult, addig Palme különös figyelmet szentelt a harmadik világ országainak. Az „aktív semlegesség” égisze alatt ítélte el még oktatási miniszterként – a balos diákokkal együtt tüntetve – a vietnami agressziót, majd 1972-ben, már miniszterelnökként a náci háborús rémtettekhez hasonlította Hanoi bombázását – ekkor az USA egy időre meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat Svédországgal. Elítélte az 1968-as csehszlovákiai bevonulást, a Kubával szembeni amerikai embargót, illetve a chilei Allende-kormány megbuktatását is. Minden lehetséges fórumon támadta a francóizmust és a dél-afrikai apartheidrendszert. Külpolitikai vonzalmai és gesztusai tehát sokkal inkább egy – jóllehet mérsékelt – Che Guevara-sapkás ultrabalost mutattak, mint egy nyugati demokrácia öltönyös-nyakkendős miniszterelnökét. „Forradalmi reformista” volt, ahogy sokszor nevezeték.
1982-ben a szociáldemokrata párt ismét biztos választási győzelmet aratott. Palme továbbra is Európa egyik legnépszerűbb politikusának számított, ám rengeteg nagyhatalmú vagy éppen mindenre kész ellenséget is szerzett magának. Külpolitikájában számos állam vezetésével s egyúttal mindenféle szakadárral és szeparatistával került szembe; saját titkosszolgálata úgy vélte, hogy túlzottan engedékeny a Szovjetunióval szembeni állítólagos kémkedési és határsértési ügyek területén; a multinacionálissá növő svéd nagyvállalatok némelyike rosszallással figyelte szociálpolitikáját. Arra azonban senki sem gondolt, hogy a népszerű, közvetlen politikussal merénylő végez majd a „béke európai szigetének” tekintett Svédországban. A gyilkossággal a Vörös Hadsereg Frakciótól a CIA-n keresztül a horvát usztasákig szinte mindenkit meggyanúsítottak, bár az ügyet mindmáig nem sikerült egyértelműen lezárni.[22] De végső soron nem is ez a lényeg. Palme erőszakos halála nem csupán Svédország történetében jelentett szimbolikus fordulatot, hanem lezárta a társadalmi alternatívák keresésének egyik sajátos útját is. És bár Svédország a legkülönfélébb (és nem feltétlenül csak gazdasági) mutatók szerint még ma is a világ egyik legélhetőbb országának számít, egykori különlegessége, úgy tűnik, végleg elveszett, vagy legalábbis megfakult.
**
[16] A svéd szociáldemokrácia praxisa bizonyos mértékig cáfolta annak a közkeletű, rendszereken átívelő vicctoposznak a dichotómiáját, amely szerint a demokráciának (illetve a vicc keleti verziójában a szocializmusnak) két alapvető formája van: a létező és a működő.
[17] Mindezt még kontrasztosabbá teszi, hogy az IKEA hagyományosan nem csupán lakásfelszerelési cikkeket és svéd ínyencségeket árusít, hanem tulajdonképpen a svédség sztereotípiáját is – azt a puritanizmust és közvetlenséget, amely amúgy a svéd szociáldemokrácia ethoszának is fontos része, és komoly szerepet kap a svédekről alkotott nemzetközi kép felépítésében.
[18] A sajátos adószámítás alapja az volt, hogy Lindgren önmaga alkalmazottjaként jövedelemadót és munkáltatói járulékot is fizetett. Az abszurd történetről írott szatirikus példameséjét, a Pomperipossa in Monismanien (Pomperipossa Pénzvilágban) című sorozatot 1976 márciusában kezdte közölni a stockholmi Expressen. Az eset – Bergmannak a svédekhez írt „búcsúlevelével” együtt, amelyet szintén az Expressen közölt – rengeteget ártott a szociáldemokrata kormányzat presztízsének.
[19] Sweden: Something souring in Utopia. Time, July 19, 1976. Vol. 108. No. 3.
[20] 1960-ban Eisenhower amerikai elnök a következő orwelli hangulatú sorokban foglalta össze véleményét a számára már-már letálisnak tűnő „svéd szocializmusról”: „…egy baráti európai ország óriási méretű szocialista kísérletbe kezdett, szocialista filozófiát követ, és ennek következtében hihetetlenül megnőtt ott az öngyilkosságok száma, pedig tudtommal korábban a világ legjobb mutatóit produkálták ezen a területen. Ma kétszer annyi ott az öngyilkos, mint nálunk. Megnőtt az iszákosság. Minden területen általánossá vált az ambíció hiánya.” Eisenhower, Dwight D.: Remarks at the Republican National Committee Breakfast, Chicago, Illinois. 1960. From Public Papers of the President. Dwight D. Eisenhower Library www.presidency.ucsb.edu/ws/index.php?pid=11891&st=&st1= (2011. július 23.)
[21] http://www.imdb.com/title/tt0062900/ (2011. július 27).
[22] A rejtélyes gyilkosságok bombasztikus, de alapos szakértője, Jan Bondeson 250 oldalon át sorolja a legkülönfélébb teóriákat, míg végül arra a megállapításra jut, hogy ez a rejtély megoldatlan marad. Bondeson, Jan: Blood on the Snow. The Killing of Olof Palme. Cornell University Press, Ithaca, 2005.
Borítókép: Olof Palme svéd miniszterelnök a szociáldemokraták választási győzelme után, 1982. szeptember 19-én / fotó: Bertil ERICSON / TT News Agency / AFP
Bejelentkezés