Miért vagy ilyen lehangolt, kérdezi kisebb fiamat a feleségem. Facetime, vasárnap esti családi bejelentkezések. Megrántja a vállát. Nem mondja. Megszólal mögötte a barátnője. Egész nap ilyen volt a meccs után.
Milyen meccs? – kérdezi a feleségem.
Mondja.
Azt is, hogy ki lehet kapni. De hogy lehet így kikapni?
Nem volt még Magyarországon, de Szoboszlai óta nagy magyardrukker. Mindig sportolt, és ez a szakmája is, ESPN, La Liga, amerikai futball, kosárlabda. Mindig és mindent tud a meccsekről, a játékosokról, ez a munkája. Dominik, ahogy itt hívja, a kedvence. Ha gólt rúg, mindig elküldi a családi Szoboszlai-indulót. The Singing Nun: Dominique. Ezen jókat nevetünk.
De meglep, és persze fáj az is, hogy ennyire el van keseredve.
Nekem ez már a tizedik, vigasztalom, hozzá vagyok szokva.
Elemez. Már gyerekkora óta hallja az edzőktől, milyen fontos az, hogy legyen a csapatnak formája, alakzata. Itt úgy mondjuk, shape.
A kettős csere a nyolcvanadik percben, mondja, megbontotta a csapat alakzatát. Itt ment el a dolog. A játékosok utána nem találták a helyüket. És nem segített az időhúzásos csere sem, különösen, hogy egy újoncot dobott be a katlanba.
Saját tapasztalatból beszél. Nem szabad ilyet csinálni. Nincs idő felvenni a meccs ritmusát. Nem érzi az ember a teret, a labda, az ellenfél gyorsaságát.
Mindegy, mondom, ha kibekkelünk még tíz másodpercet, Rossi lett volna az isten. Dehát így van. Örökösen vissza lehet ezt pörgetni, mint Puskás lesgólját Svájcban.
Én kimentem reggel kilenckor golfozni. Mint sokszor, így nézem a magyar meccseket. Nem bírom jól a kudarcot. Inkább nem nézem, hogy ne kelljen megélni. Jó szeles idő van éppen New Yorkban, viszi a szél a labdát, és nehéz megtalálni a hulló levelek között. Elvacakolok inkább ezzel. Kutatom a levelek alatt a golflabdát.
SMS-ben küldi a fejleményeket. Varga B!!!
Üzenetek vissza, kétszázharminc yardot vertem a nagy kutyával. Király vagyok az új Cobra Darkspeed ütővel.
De nem válaszol. Csak ennyi. Varga B!!! Aztán semmi. Nézem az órámat. Már vége a meccsnek és nem küld többet. Nem jó jel.
Az írek budapesti csodáról írnak. Le a kalappal előttük, végigharcolták ezt a meccset. Semmi más nem érdekelte őket, csak a győzelem. A miénk – a döntetlen is elég – öngyilkos taktika volt. Talán ezért nincs az amerikai sportokban döntetlen. Ne hülyítse magát az ember, kaparjunk, élet vagy halál.
Nekem is megvolt a Budapesti csodám. Marseille volt a neve, beleégett az is egy generációba. Amikor később Edström kifejelt minket a vb-ről, belénk égett még egyszer.
És persze jött és ment Argentína, a második aranycsapat, Baróti, Nyilasi, Törő. Már Amerikában éltem meg a következő égést, a mexikói magyar–oroszt. Brooklynban néztem a parányi konyhai fekete-fehér antennás tévén. Olyan volt mintha ólmos eső esett volna a képernyőn. Akkor hallottam először a nagy golászóóóóóóóóóóóóóóóóóóóót a mexikói riporterektől. Megtanultam hamar. Hatszor ismételték.
De Marseilleben más volt az alapvető hangulat, az elvárás. Akkoriban a magyar csapat számára bűn volt nem kijutni. Elképzelhetetlen volt. Ma már mindegy. Elvesztünk az elbalkanizált modern világban. Talán bejutna egy a sokból, ha mi is indíthatnánk tizenöt csapatot, mint a szétkorbácsolt Jugoszlávia és a Szovjetunió, vagy ha a bivalyerős CONCACAF-táblán fociznánk.
Megváltozott a világ. Mondhatni csoda, hogy ilyen jók vagyunk mindezek ellenére.
Sok a pénz is. És az is egy homályos dolog.
Rutinból nézi a fiam a fogadóirodákat. Sok gonosz dolog derül ki ott is. Foglalkozott ezzel hivatalból, a pontfaragás, az eladott meccsek, ami összeadódik és ami nem. Megnézi az ilyeneket – miért volt fontos a portugáloknak kilencet rúgni egy tét nélküli meccsen egy gyengécske csapatnak. Hogyan is volt ez a null-kettő Dublinban. Utálja a portugálokat, az örökkön vigyorgó Ronaldót, a Figo-műeséseket. Lehet, hogy mindez csak ennyi. De azért imádkozhatnánk a futballvilág istenéhez, ments meg bennünket a portugálok góljaitól. Hacsak nem vb-döntő az, ne játszunk már megint velük!
És hát igen, ez már a tizedik, hogy nem vagyunk ott. Hozzászoktunk. Talán jobb is így. Nem kell izgulni, számolgatni. Lehet más a kedvenc csapatunk. Drukkolhatunk Izlandnak, Albániának, és koncentrálhatunk az igazi focira. És persze örülhetünk itt-ott annak is, ha valaki jól megveri a németeket vagy Argentínát. Hogy mi lesz a kegyvesztett, mélyre zuhant olaszokkal, talán az is mindegy ma már. Nem kíváncsi senki egy gól nélküli döntetlenre.
És közben, mint semleges szurkolók, énekelhetjük a bombázó apácák dalát. Mert azért nincs még minden veszve, van valaki, akinek ma is drukkolhatunk.
Through the blazing heat of summer
and the chill of winter snow
I will follow Dominique!
In his footsteps I will go!
Borítókép: Szoboszlai Dominik a Magyarország-Írország VB-selejtező után / fotó: Robert Szaniszlo / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés