spotify Hallgasd meg!

1981-ben, még nagyon gyerekként érkeztem New Yorkba. Egyedül, egy hátizsákkal és huszonöt dollárral a zsebemben. Egy jószolgálati gép hozott egy rakás afgán menekülttel, és pár szlovák meg erdélyi emigránssal együtt. Frankfurtból jött a repülő, ugyanis az amerikai kalandot egy év nyugatnémet lógás előzte meg egy észak-német kisvárosban – még az Ausländer Raus-korszakban.

Már a repülőn megkaptam a munkavállalási engedélyt, és másnap el is küldtek az első amerikai melómba.

Amit kaptam, azzal szerencsém volt: imádtam biciklizni, és New York volt minden álmom. A városi biciklisfutár-alakulat irodája a Park Avenue déli szakaszán volt, hogy pontosak legyünk: 2 Park Avenue South. A műszak reggel hatkor kezdődött a követségi futamokkal – ötven-hatvan sárga boríték, sorba téve menetrend szerint az Upper East Side-on található nagykövetségek sorrendje szerint. Park Avenue, 42. utca, Tudor City, le a meredek lépcsőkön az ENSZ postatermébe, ahol még felszedtem egy köteg levelet. Aztán irány a nagykövetségek. 

A kolumbiai követségnek nem volt postaszobája, egy patinás fogadóteremben vették át a reggeli leveleket. A falakon dél-amerikai festmények sora, mesterien faragott íróasztalok, székek, könyvespolcok, és a mahagóni konzolasztalokon komoly reggeli. A vastag mór szőnyegeken tűsarkú cipőnyomok árulkodtak a három recepciós csaj cumbia-fókuszú mozgásvilágáról. Ment a kávé, a pan mojicón, meg a soknyelvű flörtölés. Végül előkerült a hátsó irodák egyikéből egy tökéletesre szabott vezéregyéniség. Érezvén a helyzet súlyosságát, csak ennyit mondott, „senoritas”, azt is csak csendesen, és a nők elsuhantak a hátsó irodák félhomályába, vissza a száz év magány oldalaira. 

A délelőtti fuvarok többnyire a Madison Avenue reklámcégei körül forogtak. BBDO, Chiat Day, Grey Advertising. Akkoriban a Grey egyik irodája a Chrysler épületben volt a 24. emeleten. Ült ott egy karót nyelt recepciós nő. Óvatos volt, és folyamatosan egyensúlyozott a lekezelő és a hivatalos távolságtartás között. Ebből fogadás is lett a haverok között, ki tudja a merev szőkeséget legalább mosolyra bírni. Bár a fogadás nem jött be, mosoly nem született, de legalább arra sikerült rábírni, hogy szétnézhessünk az iroda ablakaiból. Igazi New York-pillanat volt. Nyüzsgés ebédidőben az utcákon, taxik sora, a tipikus belvárosi alapzaj – egy pillanat, amikor az ember ráérez arra, hogy mekkora csoda is ez a világ. Átölel ez az érzés, mint egy örök szerelem.

A délután már nyűgösebb volt – Ford Modeling Agency-fotófutamok a Sohóból a 38. utcai Pivoda laborba. Itt hívták elő a nap színes filmjeit. Jan Pivoda harminc körüli gyerek volt Prágából, személyesen csinálta a nagyításokat. A fekete-fehér filmek Raffihoz mentek. Raffi Örményországból jött, és pár év alatt létrehozott egy menő fotószolgálatot, komoly ügyfelek sorával – AP Wire, New York Times, ENSZ. Így kerültem testközelbe az AP Wire és a New York Times irodáival a híres 30 Rockefeller épületben. A New York Times fotósai Raffinak adtál le a negatívokat kétórás előhívásra. Itt dőlt el, mit nyomtatnak az esti kiadásban. 

A melóm reggel hattól este hatig ment. Pár héttel később pedig beindult a második műszak is. Egy kis cseh büfében kezdtem mindenesként. Nagyon kedves és segítőkész házaspár volt a tulaj, akkoriban jöttek át egy Brno környéki faluból. Jól ment az üzlet, sokszor csak éjfél körül zártak be. Salátás dolgokat árultak főleg, de ment a felvidéki sült kolbász is pilseni sörrel. Sokat tanultam tőlük konyhaügyben: ráéreztem nagyon a dinsztelt hagyma állagára, a paradicsom- és paprikaszeletelés titkaira, és hogy miként kell a spenótot korrekten blansírozni.

A futáralakulatnál darabra ment a meló, ami összejött – heti öt-hatszáz dollár adómentesen –, nagy pénz volt abban az időben. A brooklyni havi lakbér százhuszonöt dollár körül mozgott, és egy használt biciklit munkaeszköznek össze lehetett szedni húsz dollárért. A kaja megvolt este a büfében, így megmaradt alsó hangon havi kétezer dolcsi.

A második műszakot aztán lassan felváltotta az egyetem. De nagyon nehéz volt egy teljes napi biciklizés után beülni egy előadásra. Két perc, és már el is aludtam. Sokkal egyszerűbb volt a büfében dolgozni, ott talpon volt az ember, és mindig kellett valamit csinálni. 

Az esetem nem egyedi. Ez volt a New York-i norma a nyolcvanas években – mindenkinek két műszak, néha három. Itt-ott volt egy üres vasárnap, de akkor is összejöttünk egy házfestésre, vagy segíteni valakinek apró házi melóval. Néha bejött egy tizenkét órás taximűszak is. Az ment hajnal öttől délután ötig, és ezalatt könnyen összejött kétszázötven dollár.

Ez a tempó megmaradt hosszú távon is, később az egyetemi és a kórházi állásomban is.

Na de hogyan állunk ezzel a munkadologgal 2025-ben? Hol is van az a sokat emlegetett protestáns munkaetika vagy hivatástudat? 

Maga a kifejezés, „protestáns etika” vagy „protestáns hivatástudat” Max Weber 1904-ben és 1905-ben írt értekezéséből származik. Tartalma röviden: a munkához való kemény hozzáállás és a takarékos életvitel voltak a kapitalista tőkefelhalmozás fő katalizátorai. 

Nekem is így mentek az első évek – meló, meló, meló, és csendes élet. Az eredeti tőkefelhalmozás napjai. A New York-i közmondás, miszerint nincs olyan nagy baj, amin egy jó munka vagy egy új frizura ne segítene, nagyon igaz volt.

Viszont bármennyire mindennapos volt errefelé ez a hozzáállás, New Yorkot nem csak a protestáns hivatástudat építette, hiszen volt itt mindenféle náció. Nézzük meg, mit ír a Talmud és a Tóra a munkáról. Vagy a Jicsing. Mi is az a kínai 996-os munkaidő, amit a kilencvenes évek koreai bevándorlói új csúcsra járattak?

Max Weber huszadik századi tudós volt, felismeréseivel kultúránk jó egy évezredet késett. Ha még visszább nézünk, akkor pedig azt látjuk, hogy a kemény munka és a hivatástudás kérdése már az ókori társadalmakat is nagyon foglalkoztatta.

Noson rabbi például ezt írja a munkáról a babilóniai Talmudban, a Talmud Bávliban: ne gyűlöljük, szeressük a munkát, mert ahogy a Tóra szövetséggel adatott, úgy a munka is szövetséggel adatott. Hillel rabbi pedig a munka érdeméről, értelméről írt, és arról is, hogy nincs nehéz vagy könnyű munka, nincs megvetendő munka. Csak munka van, és ha lehet, keressünk a középutat a munka és a Tóra tanulmányozása között.

Ahogy Hillel rabbi, a Jicsing is kritikusan fontos szerepet lát a lelki egyensúly létrehozásában: a munkában tedd azt, amiben kedved telik. Maga a Tóra is praktikus, int a munka és a munkások megbecsülésére, a bérek pontos fizetésére. Cicero pedig De Officiis című könyveiben a társadalmi és szociális felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozza a munka összefüggésében. Bennem ez mind egyszerre mozgott. Szerettem a munkát, bármi is volt, és mindenben találtam valami érdemit – de leginkább azt a jóleső elégedettséget, ami az elvégzett dolgokat követi. A Jicsing és a rabbik nyomán: örültem, ha minden nap egy kicsit előrébb tudtam vinni a dolgokat annál, mint ahogy találtam. 

A munka világa körül a Covid, a távmunkák elterjedése, a kiszervezés, valamint a woke következtében sok minden megváltozott az elmúlt években.

Feleségem a teraszon ül és bámulja az óceánt. Régi házasok vagyunk, látom, hogy komoly a baj, már hónapok óta bántja valami munkaügyben. Egy old-money, százhuszonöt éves connecticuti vállalatnál dolgozik, és látszik, mostanában nem mennek jól a dolgok. Csak rázza a fejét. Nem bírom tovább. 
– Bővebben?
– Megingott a ház. 
– Pontosabban?
– Igazán akarod bővebben és pontosabban? Hát tessék: puccs volt a vállalatirányításban. A sok lehetetlen, tehetségtelen, lusta faszszopó valahogy kitúrta a régi vezetőséget. De csak habzsolják a hatalmat, ehhez az egyhez értenek. Fogalmuk sincs arról, hogy tudás nélkül, hozzáértés nélkül, munka nélkül ennek a vállalatnak hónapokon belül vége.

(folytatjuk)