Már napok óta nézzük egymást a polcok között. Ma reggel int, behív a csendes olvasófülkébe.
Mutatok valamit, mondja halkan, gyere.
Leül a székre a parányi olvasóasztal előtt. Hátam mögött a bezárt ajtó. Három négyzetméter egyetemi örömház, mint egy kis kabin a forró nyári strandon.
***
Leszámítva az egyetemi sportcsarnokot, a könyvtár a kedvencem. Az igazat megvallva kevés ilyen hely van a világon. Minden emeleten hatalmas, padlótól plafonig húzó üvegtáblás ablakok. Leírhatatlanul gyönyörű kilátás a Washington Square Parkra és a város északi részére. Kényelmes fotelek, asztalok, egyszemélyes olvasófülkék, zeneterem, számítógépek. És persze végtelen könyvespolc-labirintusok. Közel négymillió könyv, negyvenezer négyzetméternyi felület. Tizenhárom emeletes építészeti csoda.
Minden itt van, amit szeretek.
Ide jövök minden reggel a hétórai tenisz után. Pontosabban a tenisz és a reggeli kávé után. A tizenkettedik emelet a főhadiszállásom. Az olvasóterem ilyenkor még üres. Odahúzok az ablakhoz egy fotelt, és élvezem a New York-i panorámát. Alattunk a Washington Square Park, mögötte a város, az Empire State Building és az északi tornyok.
Célba talál a gyermekkori rigmus, előttem van észak, hátam mögött dél, balról a nap nyugszik, jobbról pedig kél.
André Kertész a park másik oldalán lakott egy hasonlóan magas épületben. Gyakran az ablakából fényképezett. Onnan kattintotta a híres téli fotóját, Washington Square Day, 1954. Ennek a tükörképét látjuk a könyvtár ablakából.
Mind a mai napig tradíció ez a fotótanszéken – az öreg magyar művész tiszteletére –, amikor leesik az első hó, iderohannak a diákok, és fényképezik a park havas ösvényeit.
Van nekem is sok ilyen fotóm, hófödte téli utcák, őszi eső, sárguló levelek. A legjobbak mégis a fekete-fehér képek – összehozzák a park absztrakt vonalait. És persze André Kertész remek kompozíciója is itt találja meg az igazi otthonát.
Szóval így kezdődik a nap. Hétkor tenisz az egyetemi sportcsarnokban Donato Cerullo barátommal. Szauna, zuhany és kávé a Caffe Reggióban. Hideg, meleg, kint ülünk a kovácsoltvas asztalnál és megbeszéljük a legújabb eseményeket. Nem hivatalos a pozíció, de ő a tanácsadóm. Pontosabban a tanácstalan tanácsadóm, consigliere in perdita.
Jóképű olasz srác. Nagy bánata, hogy hosszú évek után otthagyta a barátnője. Nem lesz esküvő, nem lesznek gyerekek. Én is sajnálom, mert az én leendő gyerekeim így nem tudnak az ő leendő gyerekeivel játszani.
És itt megsértem az első szabályt, amit most tanultam a drámatanszéken.
Mutasd, ne mondjad! A cselekedet beszél. Egy karaktert a cselekvéseiből ismerjük meg legjobban, nem egy leírásból. Lehet az film, vagy éppen dráma, amikor egy új karakteren dolgozunk, a leghatásosabb az, ha a cselekvésen keresztül mutatjuk be.
Persze lehetne erről akadémiai szinten vitatkozni. A görög drámákban vagy Shakespeare darabjaiban nem volt ez egészen így. Ott volt például a görög kórus, a nagyot huhogó jósok, és természetesen a mindent látó narrátor.
Egyszóval inkább írok róla. És megvan ennek az oka.
Donato, végtelenül egyszerű és ugyanakkor kibogozhatatlanul komplex. És itt van a probléma. Nem cselekvő típus, bár lehet, hogy csak más ütemben cselekszik, mint amit én megszoktam. Például nem öli meg teniszben a labdákat. Lobbol, tovább játssza a pontokat, és így mindig kikap. Nincs meg benne a gyilkos ösztön.
És nem fáj neki a nagy ruha, a hat-nullás szettek, ahogy például nekem fájna. Meglepően otthonos a vereségtudatban, rég megbarátkozott ezzel az érzéssel. Valahol kiszállt, vagy nem is volt soha benne a mindent átitató amerikai győzelemkultuszban. A sorozatos vereség az ő sorsa. És így volt ezzel a nővel is. A végén csak lelépett a kiscsaj Kaliforniába valami ázsiai milliomossal. Itt hagyta. Merda.
Jó kis csaj volt. Donato-féle szuperbombázó. Itt találkoztunk már jó ideje. Néztem őket a sportcsarnokban a harmadik emeleti karzatáról, ott teniszeztek a kosárlabdapályán. Gyönyörű pár volt. Donato, hosszú, sötétbarna, Andrea Pirlo-hullámos haj, vagy ha a klasszikusokat szeretjük, Botticelli, Fiatal férfi arcképe medalionnal. Harmonikus mozgás, kedélyes, nagy mosolyok, borostás arc, mélyen ülő kék szemek. És a csaj: fekete, derékig érő Kungfu-haj, hófehér karok, metszett ázsiai szemek. Nem tudtam, honnan jött, volt benne sok japán, de volt valami más is. És ők így együtt – robbant körülöttük a levegő. Sokan megálltak, és csak bámulták őket.
A Caffe Reggióban ücsörgünk, 119 MacDougal Street. Híres kávézó, 1927-ben nyitotta egy olasz emigráns, Domenico Parisi. Nem sokat változott azóta a hely, és ez a varázslata. Itt forgatták néhány komoly film részleteit– Keresztapa, Serpico és a Levél a Kremlbe.
És ez az egyik kedvenc témánkhoz vezet.
Cosa Nostra. A mi ügyünk.
Már gyerekkorában belebetegedett a maffiadologba, pontosan abba, ahogyan az irodalom és a filmvilág ábrázolja a mindennapi olasz életet, mintha nem lenne semmi más Olaszország utcáin, csak a bűnözés. Nagyokat sóhajt ilyenkor, Caravaggio, Michelangelo, Modigliani, Vivaldi, Puccini, Enzo Ferrari? Nem érdekli az embereket. De a Keresztapa, az igen. Azt idézik szóról szóra, mint a nagymisét.
Próbálom vigasztalni. De nem hallgat rám.
Nem volt ez mindig így. Jól kezdődött, mint sok társadalmi mozgalom. Amit sokan nem tudnak, a Cosa Nostra egy önvédelmi szervezetként indult az állandósult elnyomás ellen. A szegény falusi emberek számára nem létezett igazságtétel, nem voltak törvények, és ha voltak is, az uralkodó osztály nem vette figyelembe őket. Örökösen kirabolták a szegényeket, ütötték-verték, adták-vették őket. A törvény felett álltak. Ezért jött létre a Cosa Nostra. Hányan tudják ma, mit jelent a név, Cosa Nostra? Azt hiszik valami sötét, misztikus dolog. De nem.
Elkeseredik ilyenkor. Az apám, kezdi, de itt mindig megáll. Az apám…
***
Már a második doktorátusán dolgozik – amerikai történelem, ezen belül Jefferson külpolitikája. Az elsőt irodalomból írta, Emerson esszéiről. Beszámol a kávé mellett, hogy mit olvasott, hogy miről írt éppen. Néha elhoz egy pár oldalt, kíváncsi, mit szólok hozzá. Szépen ír, de nehéz követni. Unalmas, akadémikus próza, pont beférne Élet és Irodalomba. De átolvasom, és mint történelemrajongó, van számos kérdésem.
Az apja is történész volt. Titokban megkerestem a könyvtár archívumában, Rocco Cerullo. Érdekes dolgokról írt.
***
Szakadt tornacipőben jár, V-nyakú fehér póló, zöld klottgatya. Jól illik a barna hajához. Télen egy ócska katonakabátot visel, sapka nélkül, ha nagy a hideg, csak felhúzza a kapucnit. Öt percre lakik a West Village-ben. Semmilyen kis lakás, csak egy ágy, egy szék, és a konyhaasztal. A fal mellett kéziratok halmaza.
Az apja írt a maffiáról, hosszú kutatások eredménye nyomán. Aztán egy nap eltűnt valahol Palermo környékén. És hamarosan eltűnt Antonio is, a nagyobbik fia. Egyedül maradtak, Donato, az anyja és a nővére, Silvia. Az életbiztosításból éltek. A semmilyen kis lakásban. A fal mellett befejezetlen munkák.
Lányok sorával vigasztalja magát. Samantha Mortimer, C’tan, Louise. Szerelmesek belé a lányok. Úgy igazán, fájdalmasan. Van közöttük egy filozófus is. Ül velünk a kávéházban, Donato egy kubai szivarral, a csaj, mint Jean Paul Sartre, egy kis pipát füstöl. Jókat hallgatnak együtt – talán lehet még ebből valami. De van egy kis probléma. A nő házas, és van két gyereke. Házas is, meg nem is. Van is férje, meg nincs is. New Jersey-ben a rendőrök üldöztek egy autót, és véletlenül lesöpörték a férjét a járdáról. Kómában van már évek óta. Csak az újságokban lehet ilyeneket olvasni.
Amikor Don kimegy a vécére, megkérdezem a nőt, miért? Két gyerek, férj.
És később Donatóhoz is eljut ez a „miért”. A kérdés filozófiai méretűre növekszik. Lehet valami pusztán csak szerelem? Omnia vincit amor, mondhatnánk. De tudjuk, nincs itt győzelem, és nincs szerelem.
53-ra húzza a teniszütőjét. Lazán szereti, el scotta. Dunlop Max 200G. Én is azzal játszok, 55-ös feszítés, 16-os vastagság. McEnroe és Steffi Graf játszott ilyennel. Azóta se volt ilyen tökéletes ütő.
Hetente egyszer párost játszunk Heizmann és Murray ellen. Két szuper öreg fasz a pszichológia tanszékről. Együtt repültek a világháborúban, navigátorok voltak. Kevés a játék, viccelődnek, bohóckodnak. Heizmann gyakran leveszi a trikóját, és két lagymatag karjával befeszít. Leszólnak ilyenkor a tanítványai a karzatról, Good Morning, Professor Heizmann!
***
Már napok óta nézzük egymást.
Behív a csendes olvasófülkébe. Mutatok valamit, mondja.
Leül a székre a parányi olvasóasztalnál. Hátam mögött a bezárt ajtó.
Meguntam már, mondja, undorodok a vesztes életétől. Az örökös magyarázatoktól. Az ócska tornacipőjétől, az apja dolgaitól, a büdös kubai szivartól. Úgy él, mint egy remete abban a sivár kis lakásában. Nincs ott semmi, csak egy szék, egy ágy, egy sparhelt. Nincs tévé, nincs hűtő, nincs a plafonon egy lámpa. Mintha megállt volna az idő valami tizenötödik századi faluban.
Két kézzel kontyba tekeri derékig érő Kungfu-haját.
Gyere Józsika, suttog, gyere.
Lehajolok. Beleharapok a nyakába.
Nem ment el Kaliforniába, nem lépett le azzal a milliomos ázsiaival.
Borítókép: Caffe Reggio, New York / fotó: BOB DEWEL / ONLY WORLD / Only France via AFP
Bejelentkezés