Hódmezővásárhelyen Lázár János kertszomszédja Márki-Zay Péter, az ember, akinek a rendszerváltás utáni magyar politika történetében a legnagyobb szüksége lett volna egy vasmarkú sajtósra, aki piros tollal húzza ki az üzeneteinek 95%-át (dobogós még Torgyán József és Csurka István, de ők szűkebb közönségnek loopolták a monomániájukat).
Szerettem magyarul nem értő, de közéletünkért érdeklődő embereknek mutogatni Karácsony Gergely visszalépését az előválasztáson. 2021 októberének egy napsütéses délelőttjén az Országház tövében, József Attila hűlt helyén történt a 40 perces performansz: a főpolgármester az első 10 percben ismerteti a helyzetet, majd átadja a mikrofonokat Márki-Zaynak, aki a protekcióval szerzett kegyelemkettesén felbátorodva 30 perces fejtágítást tart. Sosem hallgattam végig, hogy mit mond, nem is érdekes. Hang nélkül is beszédes a videó. Érti egy külföldi is, hogy mi lesz a probléma ezzel a jelölttel.
„Köszönöm szépen, hajrá!” – elég lett volna ennyi is.
Előbb-utóbb mondani fog valamit, amivel lehet hüledezve rohangálni. Ha Amerikában a woke csúcsán ki akartál csinálni egy stand-upost, elég volt neki egy színpadot adni, hogy tolja az improvizálást, lehetőleg hálás közönségnek, hogy bele merjen lendülni. Egy órán belül született egy olyan poén, amiért meg lehetett hurcolni.
A Twitter egy kompromatgyár volt: minél régebb óta minél aktívabb volt egy közszereplő, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy írt valamit a múltban, ami a jelen szemében halálos gondolatbűn.
— int kötélen himbálózva Kövér László. Akinek a kritikusai fáradhatatlanul keresik a szálkát az üzenetében, hogy csináljanak belőle egy jó erős gerendát, az a legjobb, ha a lehető legkevesebbet beszél.
Fontos tanulság még a jövő politikusainak, hogy az őszinteség ideális mennyisége nulla, mert azt instant karma torolja meg. (Az én generációm politikusai 99%-ban HÖK-ös gecikből lettek, nekik ez evidens volt, a potenciális zoomer Szijjártók viszont egy anime avatar mögött uwu-znak jelenleg, és szociálisan retardáltak.)
Ezen a ponton be kell vallanom, hogy nem tudom, mit mondott Lázár János. Biztos borzasztó, meg second-hand szégyent éreznék, ha hallgatnám, de én mindennél jobban viszolygok a népszerű dolgoktól, és mire eljutott hozzám, mindenki erről beszélt – nyilván csak azért se fogok rákattintani. Egy érzéketlen kijelentés a cigányokról és a vécépucolásról. Nem először ülök ebben a közéleti színházban, láttam már a Cigányok, őszintén című darabot megannyi rendezésben, megannyi színésszel az elmúlt két évtizedben; el tudom képzelni.
Ahogy az erre adott reakciókat is, anélkül, hogy kattintanék: hirtelen mindenki, talán még a Mi Hazánk is, versenyezve kezdte szeretni a cigányokat, kenegetni őket a jól ismert, leereszkedő, homeopatikus kenőccsel, ami az SZDSZ arcbőrén csillogott egykor kocsonyásan.
Néhány héttel ezelőtt a magyar elit, véleményformálók, politikusok, influenszerek nem győzték egymást túllicitálni a hólapátolásban. Egynek sem volt büdös a kétkezi munka, csinosítani a járdát valahol fent, Budán, vállvetve a kisemberekkel egy kérkedő közösségimédia-posztban.
Vécét viszont egy sem pucol a Facebookon. Se Lázár, hogy mutassa, nem szégyen az, se Lázár legádázabb kritikusai, hogy szolidaritást vállaljanak a vécépucolókkal.
Nagyon szeretjük a cigányokat – ért ebben egyet a polgárháborújában kettéosztott magyar elit –, de a vécékefét egy fotó erejéig azért egyik sem fogná meg.
Szeretik ők a cigányokat, meg valakinek takarítania is kell, de azért van egy határ.
Borítókép: Vécékefe a cigányság ügyében tett Lázár János-kijelentés ellen tiltakozó budapesti tüntetésen, 2026. január 31-én / fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Bejelentkezés