Lehet, hogy rossz korban kezdtem történelmet tanulni, de nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy a nagy kulturális áramlatok mögött valahogy mindig ott bujkálnak a nyers anyagi érdekek. Igen, tudom, hogy a dialektikus történelmi materializmus alkonyfényénél írom ezeket a sorokat, mégsem hiszem, hogy az eszmék csak úgy, a maguk erejéből végighömpölyögnének országokon és kontinenseken. Amely gondolat mögé nem áll oda politikai vagy anyagi erő, az csak a művelődéstörténet kuriozitásai között szerezhet helyet magának. Még egy vékony kötetnyi ábrándos poézis sem keveredhet elénk, ha nem bólint nyomdába adására a kiadó, még a Valentin-napot sem ünnepelnénk, ha nem láttak volna benne üzletet az európai virágárusok, és persze fesztiváljaink, kiállításaink, koncertjeink sem igen lennének szponzorok, támogatók nélkül.
Támogatás, megtérülés
Ennek az én nyers, anyagias szemléletemnek van egy másik vetülete is. Ha Engels papa azt mondhatta: „Das Kapital hat keine Nationalität”, az szerintem azt is jelenti, hogy nincs a tőkének sem meggyőződése, sem moralitása, sem emberképe, sem semmije, ami hozzánk, halandókhoz hasonlóvá tenné. Egyetlen dolga van: profitérdeke. Minden más értéktulajdonítás csak bárgyú antropomorfizálás, valamiféle kifordított összeesküvés-elmélet, jóságmitológia, marketingkommunikáció. Amiből persze az is következik, hogy az efféle támogatások soha nem önzetlenek. Nincs, pontosabban nem tud fennmaradni olyan erőközpont, amely pénzét, befolyását, erejét oktalanul szórja szét. Az eszmék piacán így nemcsak gondolatok cserélnek gazdát, de velük mozog mindaz, ami a tőkét, az anyagi vagy társadalmi tőkét profitba borítja.
És feltételezek még valami igen fontosat. Bármilyen erőforrást uraljon valaki, nem hozhat róla ostoba döntéseket. Ha támogat egy-egy kulturális kezdeményezést, csakis olyasmit finanszírozhat, aminek lényege, szelleme, célja, iránya összefér a patrónus céljaival. Még jobb, ha egyenesen egybevág vele. Aligha lehet elképzelni olyan tőkést, aki a tulajdon ellen fellépő mozgalmak mögé állna. Bár volt már ilyen ígéret, mégsem történhetett meg, hogy az állam ereje az állam elsorvasztásáért dolgozott volna. Nincs olyan egyház, amely a papságtól független spiritualitást támogatná.
Mindennek az ellenkezője azonban nagyon is valószínű. Könnyen feltehető, hogy az esetek döntő többségében a donációk kimondottan és határozottan olyan célok felé mutatnak, amelyek a maguk nyers anyagiságában is megtérülnek. A zöld mozgalmak mögött – néhány divathullámlovas mellett – alternatív energiákkal foglalkozó cégek sejthetők, a fitnesz-mozgalomban a táplálékkiegészítők gyártói és a teremtulajdonosok érdekeltek, a francia forradalom korai tömegmegmozdulásait pedig (állítólag) Égalité Fülöp, Orléans hercege pénzelte, hogy a bárgyú Lajos helyett a maga fejére tehesse a királyi koronát.
Persze, ha az emberből előtör a marketingszociológus, mint Kane elsőtiszt melléből a szörnyeteg-csöppség, mindjárt ráeszmél, hogy a konkrét értékesítési célok mellett az értékesítést támogató környezet megteremtése is érdeke a vállalkozásnak, így felvázolható olyan kép, amelyben, mondjuk, egy napelemgyártó cég a zöldenergia projektek mellett támogatja az állatvédelmet, vagy a női egyenjogúság kérdését, hiszen miközben tényleges érdekei ugyan csak a zöldenergia-programokhoz kötik, az állatvédelem ügyét ennek hitelesítőjeként jelenítheti meg, a nők megszólításával pedig esetleg a lehetséges célcsoportokat bővítheti. Ám ez a kiterjesztés a lényegen nem változtat: a pénz megtérülést keres. Nem folyik üres eszmék felé.
Hullámhegy, hullámvölgy
A kérdést az teszi aktuálissá, hogy az elmúlt hónapokban radikálisan megváltozott a nagyvállalati prioritások rendszere. Miközben évtizedeken keresztül dübörgött a woke-progresszív aktivitás, lobogtak a diverzitás, inkluzivitás és egalitás zászlói, most, hogy az amerikai kormányzat lekanyarodott az egyre szélesebbre taposott baloldali-liberális útról, hirtelen a céges szponzorpénzek is apadni kezdtek. Panaszkodnak az alternatív szexuális világokban élő fiúk és lányok lapjainak kiadói, aggódnak a különféle kisebbségek szervezetei, utcára kerültek vállalati és intézményi diverzitásfelelősök, szoronganak a rendezvényszervezők, a különféle szociális, pszichológiai és egészségügyi ellátást kínáló szervezetek és intézmények: mi lesz így az elnyomott kisebbségekkel?
Sokan úgy gondolják, divathullámot láttunk fodrozódni az elmúlt évtizedekben, s most nem történik semmi, csak a hullámvölgy felé csúszik a woke-szörfdeszka, a promóciós lendület kimerült, a forduló közérdeklődés a marketingesek tekintetét is másfelé tereli. Ami persze önmagában igaz, mégsem elég erős magyarázata annak az elsöprő világnézeti változásnak, amit átélünk. A progresszív ideológiák nekilódulása, térhódítása és visszaszorulása nem önmagában álló jelenség, hanem komoly társadalmi mozgások kulturális lenyomata. Olyan változások tükröződése, amely nem, illetve nemcsak a marginális csoportok aktivitásával függ össze, sokkal inkább azokkal az erőközpontokkal, amelyek bőkezű támogatásának köszönhetően láthatóvá, érzékelhetővé, a mainstream kulturális térben is tapinthatóvá, sőt dominánssá válhattak amúgy szinte láthatatlan, szubkulturális jelenségek.
A kérdés az, vajon fel tudunk-e fedezni olyan tőkés érdekkomplexumot, amelynek artikulációjához és érvényesítéséhez hozzá tartozik a gazdag és kiterjedt woke-ideológia. Vajon miféle üzleti érdekkel vág egybe a jelentéktelen kisebbségek előtérbe állítása? Hogyan függhet össze a gender-studies a vállalati nyereséggel? Milyen gazdasági megfontolás lehet a kritikai elméletek népszerűsítése mögött? Miféle tőkecélok teszik szükségessé a tömegmigráció támogatását?
A globális vállalatok woke-forradalma
A lehetséges válaszokat akkor tudjuk megragadni, ha feltételezzük, hogy a tőke nem monolit társadalmi szereplő, hanem töredezett, partikuláris érdekek által is megosztott struktúra, ha a hagyományos, tömbszerű osztályfelfogástól eltérően inkább tőkés érdekcsoportok, tőkés érdekfrakciók jelenlétéről és befolyásáról beszélünk. Ebben a struktúrában a klasszikus, lokálisan beágyazott, nemzeti burzsoázia mellett ma már nemcsak a globális tőkés hálózatokat különböztethetjük meg, de egyre határozottabban beszélhetünk ezektől az elkülönült érdekeket is képviselő technológiai tőkéről.
Sokáig úgy tűnt, hogy a legfontosabb törésvonal a lokális és a multinacionális tőke érdekei között alakult ki. A kilencvenes évektől (amikor a nyolcvanas években nekilódult globalizáció legeredményesebb szereplői elég erősek lettek ahhoz, hogy önálló érdekartikulációjukat megfogalmazzák és képviseljék) nagyjából a tízes évekig ez volt a legfontosabb konfliktus. Az ezredforduló után azonban dinamikusan erősödni kezdett az új tőkéscsoport, amely leginkább az új technológiai cégeket tömöríti. Ezeknek az érdekei sok szempontból szemben állnak a hagyományos lokális cégek érdekeivel, más szempontokból azonban a hagyományos világvállalatok érdekeivel is ütköznek. Hogy létezik ilyen konfliktus, az egészen a közelmúltig nem volt nyilvánvaló. A technológiai óriások születésüktől kezdve együtt meneteltek és együtt gyarapodtak a globalizációt uraló multinacionális nagyvállalatokkal, s ha az elmúlt hónapok meghökkentő kulturális eseményei nem mutatják meg az ideológiai rétegzettség valódi mélységét, azt gondolhattuk volna, hogy az utóbbi évtizedek diadalmas baloldalisága szőröstül-bőröstül a multinacionális érdekek szolgálatában áll.
Lássuk, mit is jelent mindez az ideológiai térben! Miután a keynesiánus jóléti állam modellje a szociáldemokráciát összekötötte a tőkével, s a baloldali pártok azonosultak azokkal a liberális eszmékkel, amelyek a vállalkozói érdeket össztársadalmi érdekként mutatták meg, ilyen módon legitimálták a demokratikus kontroll alatt álló kapitalizmust, a kibontakozó globalizáció pedig szinte automatikusan emelte a globális térbe a szociáldemokrácia és a nagytőke együttműködését. Ám miközben a nagyvállalatok világméretű térhódítása sok tekintetben valóban hozzájárult az életszínvonal emelkedéséhez – a korábbi éhségövezetek összeszűkültek, széles rétegek indulhattak meg a polgárosodás felé stb. –, addig a nemzetállami szinten magától értetődő demokratikus kontroll teljességgel elveszett, s a globális nagyvállalatok jogi, pénzügyi és ideológiai ellenőrzése lehetetlenné vált. Az adófizetést minimalizálni képes, a jogszabályi (például munkajogi vagy szennyezőanyag-kibocsátással kapcsolatos jogi) környezetben szabadon mozgó nagyvállalatok azonban továbbra is felhasználták, illetve felhasználják a második világháború után kialakult baloldali-liberális ideológiát, természetesen immár saját, megváltozott helyzetükhöz igazítva azt. A csakis lokálisan, nemzetállami szinten értelmezhető demokratikus kontrolltól megszabadult nagyvállalatok számára a legitimitást jelentő vonatkoztatási csoport így a nemzet (ebben az összefüggésben az állampolgárok közössége) helyett az elvont emberiség lett. Összhangban egyébként a hagyományos baloldal internacionalista eszméivel, s ugyancsak összhangban a klasszikus liberalizmus általános filantropikus szemléletével.
Ebben a multinacionális nagyvállalati felfogásban a cégek célja végső soron az egész emberiség jólétének megteremtése, függetlenül az egyes államok szándékaitól és lehetőségeitől. A vállalatok elsősorban demonstratív eszközökkel – marketingaktivitáson keresztül – mutatják be humanista elkötelezettségüket, a demokratikus kontroll helyett maguk által kialakított, és számukra természetesen rendkívül kedvező látszatcselekvésekkel hitelesítik társadalmi szerepüket és jelenlétüket.
Ebben a szellemi térben van kényelmes helye egyfelől az értékhierarchiákat tagadó elméleteknek, (mint amilyen a jelentéktelen kisebbségeket felkaroló DEI-szemlélet, vagy a migráció támogatása mögött álló kulturális relatívizmus), amelyek a demokratikus polgári közösségek értékvilágát utasítják el, másfelől a tényszerű megismerés lehetőségét megkérdőjelező gondolatoknak (mint amilyen a genderfelfogás vagy általában a különféle kritikai elméletek), amelyek végső soron a tradicionális állam által felállított objektív kategóriák létjogosultságát teszik kétségessé. A multinacionális vállalatok ideológiája tehát egyaránt szemben áll a társadalmi és az állami valóságérzékeléssel, így utasítva el a demokratikus kontrollnak akár az elvi lehetőségét is.
Milyen lesz a techno-titánok világa?
Ebbe az egyre kerekebb szellemi-kulturális térbe robbant bele az amerikai technológiai óriások által végrehajtott államcsíny. Ahogyan azt annak idején a sajtó döbbenten mutatta be, Donald Trump második elnöki beiktatásán, 2025. január 20-án Washingtonban meglepően nagy számban voltak jelen a technológiai szféra meghatározó szereplői. Az eseményen felbukkant Elon Musk (Tesla, SpaceX), Jeff Bezos (Amazon, Blue Origin, Washington Post), Mark Zuckerberg (Meta), Tim Cook (Apple), Sundar Pichai (Alphabet/Google), Sam Altman (OpenAI), Shou Zi Chew (TikTok), akik közül némelyek előkelőbb helyet kaptak a Kapitol Rotundában, mint egyes kormányzati tisztségviselők. Szimbolikus jelentőségű, hogy ezek a vállalatvezetők mind jelentős adományokkal járultak hozzá az esemény előkészítéséhez, illetve Trump kampányához. Közülük többen ilyen vagy olyan formában kormányzati szerepet kaptak a későbbiekben.
Az azóta eltelt hónapokban kiderült, hogy a Trump elnök mögött felsorakozott nagyvállalatok nemcsak az amerikai gazdasági-politikai hatalomnak lettek kiemelt partnerei, de lehetőséget kapnak arra is, hogy a kulturális teret ugyancsak a maguk képére alakítsák. Elon Musk látványos és nagyszabású kultúrpolitikai hadjárata jól mutatja: ezek a cégek másféle érdekeket, másféle értékeket és másféle ideológiát képviselnek, mint a globális tér korábbi urai. (Persze, tegyük gyorsan hozzá, ma még a hagyományos multinacionális vállalatok is pályán vannak. Az Európai Unió határozottan és egyértelműen átvette azt a szerepet, amit korábban az USA vállalt, és ha a világpolitikában nem is tudja olyan eredményesen képviselni a multinacionális cégek érdekeit, mint tette azt korábban az Egyesült Államok, azért a kulturális-ideológiai szempontból nyomatékosan érvényre juttatja az elmúlt évtizedekben kialakult nagyvállalati baloldaliság eszméit. Az utóbbi hónapokban Európa lett a woke-ideológia igazi otthona.)
Az azonban már most elég jól látszik, mennyi mindenben tér el a tengerentúlon születő új világ az Európában rekedt óvilági felfogástól. A technológiai óriások nem igényelnek olyasfajta legitimációt, mint amilyenre a hagyományos multinacionális cégeknek szüksége van. Nem kell az emberiség üdvéről beszélniük, mert közvetlenül hatnak a hétköznapokra, minden vásárlójuk azonnal és egyértelműen szembesül azzal, hogyan alakítja át életét a technológia. Ezeknek a cégeknek nem fontos a globális világ kiszámítható rendje, és ezért nincs szükségük világcsendőrségre sem, ezzel szemben fontos, hogy a fejlett országokban ismét megerősödjön a jóléti társadalom. Az ő vásárlóik ugyanis a jómódú polgárok és a jómódú államok. Nincs sok dolguk a harmadik világgal. Még a munkaerő szabad áramlása sem fontos nekik. Az elöregedő társadalmak inkább piaci lehetőséget jelentenek, nem termelési problémát. Viszont a valóságos emberi közösségek – függetlenül attól, hogy hagyományos polgári társulások, mint az egyházak, a klubok, az etnikai csoportok, vagy újszerű, woke-kisebbségek, mint a homoszexuális szervezetek, a feminista szövetségek és hasonlók – egyaránt kívül esnek érdeklődésükön. Az ő közösségeik a virtuális térben léteznek.
Ezek a szempontok inkább a hagyományos, lokalitásokhoz kapcsolódó burzsoá csoportokkal hozzák egy platformra a technológiai cégek vezetőit, tulajdonosait, s ez nemcsak a Trump-adminisztráció mögött létrejött tőkekoalíció miértjeit teszi megérthetővé, de arra is ablakot nyit, vajon miféle kulturális élettér kialakítását várhatjuk ettől a gazdasági-politikai érdekcsoporttól. Persze azt ma még senki nem tudja, milyen szubkulturális jelenségeket emel majd meg a technológiai tőke érdekérvényesítő ereje, nem tudjuk, hogy léteznek-e ezek a szellemi-társadalmi tartalmak (mint mondjuk a közösségi oldalak meg a futurista sci-fi-irodalom) vagy csak a jövőben fognak megszületni, de, hogy egészen másféle műveltség van keletkezőben, mint ami az elmúlt évtizedekben uralta az életet, abban biztosak lehetünk.
Borítókép: Jeff Bezos, a Google-vezérigazgató, Sundar Pichai és Elon Musk Donald Trump elnöki beiktatásán Washingtonban, 2025. január 20-án / fotó: SAUL LOEB / POOL / AFP
Bejelentkezés