Különféle elemzők különféle témákat körüljárva újra és újra a kilencvenes évek óta fennálló világrend sémái szerint értelmezik a nemzetközi eseményeket, és az amerikai hegemóniára vetett tekintettel próbálják meghatározni a frissen kialakuló trendeket vagy az egyes államközi konfliktusok várható kimenetelét. Hogyan viszonyul az Egyesült Államok az ukrajnai háborúhoz? Miféle magyarázat áll amögött, hogy Washington szemet vetett Grönlandra és Kanadára? Milyen megfontolás lobbantotta fel az amerikai vámháborús indulatot? S persze, magyar szemmel a legfontosabb kérdés: kecsegtet-e biztató jövővel a tengerentúli konzervatív fordulat? Gyanítom, hogy a globalizáció nagy korszakának szempontjai éppen most válnak érvénytelenné. Más prioritások, más ágensek alakítják a világpolitikai döntéseket. Új korszakba lép az emberiség.

A globális rend tündöklése és bukása

Kína felemelkedése és egyre határozottabb jelenléte a nemzetközi politikában, Oroszország háborútól sem visszariadó törekvése arra, hogy megvédje saját érdekszféráit, de legfőképpen Amerika radikális elfordulása a globális rend megszokásaitól azt jelenti, hogy végéhez közeledik egy közel fél évszázados történelmi ciklus.

Míg benne éltünk, zavarosan sokszínűnek tűnt ez a globális világ, és ahogy mindig mindenben, az elmúlt harminc év folyamataiban is főleg önmagunkat véltük felfedezni: a Föld egészére kiterjedő lehetőségek sokaságát, a glóbusz keresztül-kasul átjárhatóságát, a világ minden tájáról érkező árucikkek bőségét. A saját, lokális nézőpontunkból – függetlenül attól, hogy ez a lokalitás Kelet-Ázsiában, Dél-Európában vagy Közép-Afrikában volt – a globális kiteljesedés esélyét fedeztük föl a történelmi jelenben, és ebből a szemszögből próbáltuk azután értelmezni azt a történeti, szociológiai, gazdasági, kulturális és politikai konglomerátumot, amelyben éltünk. Most azonban, hogy a globális világrend legnagyobb szereplői elkezdtek másképp viselkedni, mint ahogyan eddigi narratíváink alapján vártuk volna, rá kell döbbennünk, hogy ez már nem az a világ, aminek korábban hittük. És meglehet, soha nem is volt az.

Most, hogy repedések támadtak a globális rend falain, jól látszik, mi volt az a három pillér, amelyre ez az épület támaszkodott. A tőke és természetesen az árucikkek szabad áramlása jelentette az alapját annak hálózatnak, amelyhez lépésről lépésre – előbb regionális terekben, mint amilyen az EU – felzárkózott az emberek szabad helyváltoztatása. Közben a harmadik világban eposzi méretű urbanizáció zajlott. Később a globális Észak felé vendégmunkások milliói indultak meg, a globális Dél felé hömpölygött a szakemberek és a turistatömegek áradata, végül pedig jött a kontroll nélküli migráció. A biztonsági garanciákat, mint a világ új csendőre, az Egyesült Államok adta.

Miközben a fejlődő országok minden tekintetben rengeteget profitáltak a globális folyamatokból, Európa és Amerika egyre több hátrányát tapasztalta meg az ezredforduló tájékán még nagyon kedvező átalakulásnak.

A harmadik világ tőkéhez, és ezáltal munkahelyekhez jutott, lecsapolhatta lakosságtöbbletének egy részét, bekapcsolódhatott a világ anyagi és szellemi vérkeringésébe. Regionális problémákká szűkültek azok az éhínségek, amelyek még a nyolcvanas években is tíz- és tízmilliók halált jelentették Afrikában. A tehetséges, szorgalmas, vagy csak egyszerűen előnyös helyzetbe jutott fiatalok a nemzetközi munkaerőpiacon próbálhattak szerencsét. A jól kormányzott országokban tömegessé vált a sokáig csak lassan zajló polgárosodás, annak minden, számunkra is ismert vetületével: a jóléttel, a kényelemmel és a túlfogyasztással. Mindezek következtében mára jó néhány fejlődő ország szintet lépett, és felemelkedett a fejlett országok közé. Csakhogy míg mondjuk Tajvant vagy Dél-Koreát probléma nélkül tudta integrálni a globális világ, Kína, India vagy Oroszország már egyszerűen csak mérete miatt is szétfeszíti a kereteket.

Nyugaton egészen másféle folyamatokat hozott lendületbe a globalizáció. Az árubőség és árcsökkenés kínálati örömeit hamar követte a súlyos tőkevesztés tragédiája. Az eleinte jelentéktelennek tűnő tőkeszivárgás az évtizedek alatt súlyos tőkehiányba fordult, az ezredforduló utáni évtized végére pedig már a fejlett országok is belekényszerültek a tőkeversenybe, a harmadik világ régóta egymás alá licitáló szereplőiként. Természetesen a fejlett országok más típusú előnyöket kínálhatnak a tőkés társaságoknak, mint a felzárkózni igyekvő gazdaságok, és ez a tény hosszú ideig eltakarta az igazi problémát: a befektetésekért folyó versenynek egyedüli győztese a tőke, és minden – emberi értékeket szem előtt tartó – lokalitás szükségszerűen a vesztese annak.

A tőke szabadságának kiszolgáltatott lokalitások sem a fejlett, sem a fejlődő világban nem tudják polgáraik érdekeinek megfelelő mértékben megadóztatni a profitokat, ezért a Nyugat nem tudja fenntartani, a globális Dél pedig nem tudja kiépíteni a jóléti rendszereket. Míg a felzárkózó gazdaságokban a rendkívül alacsony szintről induló fogyasztásokat és vagyonokat könnyedén tudta megsokszorozni a globális tőke (sok esetben csak napi egy-két dolláros jövedelemről indult a felemelkedés grádicsa), addig Európa és Amerika középosztályának – beleértve a középosztályhoz a 20. század második felében felzárkózott munkásságot is – életszínvonala stagnált, életkilátásai mind borúsabbá váltak. Amerikában is Európában is igaz, hogy az átlagos jövedelemhez képest folyamatosan emelkednek a lakásárak és a felsőoktatás tandíjai, a 20. század második felének optimizmusával szemben ma a fiatalok egyre inkább úgy vélik, nem fognak olyan jól élni, mint szüleik.

Ezt a borúlátó hangulatot tovább rontják a migrációból adódó problémák (Nyugaton inkább az együttélés konfliktusai, Keleten és Délen a felkészületlenül és tervezetlenül zajló urbanizáció nehézségei, a hagyományos városi szöveteket is átjáró tragikus szlömösödés), illetve a klímaváltozással és környezetszennyezéssel járó nehézségek. Érdemes talán megemlíteni, hogy a környezeti problémák ugyancsak a globalizáció következményei, hiszen a tőke szabad áramlása tesz megkerülhetővé minden lokális szabályozást, arra pedig láthatóan nincs ereje sem a nemzetközi közösségnek, sem az Egyesült Államoknak, hogy globális szabályozást kényszerítsen ki.

Az egyre nyomasztóbb folyamatok vezettek el oda, hogy a nyugati polgárság mind szélesebb körben ismeri föl, lokális szinten nem megoldható problémákkal állunk szemben, gondjaink eredete pedig strukturális jellegű, amelyeknek oka maga a Reagan–Thatcher–Gorbacsov-féle globális rend. Ennek megváltoztatására tesznek most kísérletet a lokalitásokat képviselő szuverenista, patrióta mozgalmak.

Dominancia vagy egyensúlypolitika

A globális világot megrengető bontógolyót természetesen az Egyesült Államok indította útjára azzal, hogy minden szempontból felmondta a korábbi együttműködéseket. Úgy tűnik, a multinacionális nagyvállalatok túlságosan messzire mentek érdekérvényesítéseikben, és az amerikai középosztály jelentős része arra a felismerésre jutott, hogy nem akarja tovább finanszírozni a nagyvállalati profithajszát. Nem akarja finanszírozni az egyre-másra kirobbanó, sokszor meglepően nagyszabású háborúkat, a NATO-szövetségesek biztonságát, nem akarja vállalni a harmadik világ viselkedésmintáit magukkal hurcoló bevándorlók károkozásait, nem akarja elviselni a globális tőke ideológiai presszióit, a woke-diktatúrát, a nyugati világ kiválóságát tagadó kulturális értékrelativizmust, és természetesen nem akarja állni a tőke szabad áramlásából eredő költségeket sem: a növekvő szociális feszültségeket, a barnuló rozsdaövezeteket, a dráguló közkiadásokat.

Donald Trump második elnökségére jól láthatóan kidolgozott programmal jelentkezett, és ez a program elsősorban a globális világ legfontosabb támaszainak lerombolására irányul: fel akarja számolni az USA világcsendőri szerepét, vámokkal terheli a nemzetközi kereskedelmet, hogy (lehetőleg amerikai) letelepedésre bírja a nemzetközi tőkét, és fel akarja számolni a tömeges és kontroll nélküli migrációt. A szimbolikus térben ugyancsak energikusan rontott neki a globális tőke narratíváinak, megszüntette az érzékenyítő programokat, leszámolt a gender-ideológia állami támogatásával, sőt még a multinacionális nagyvállalatok érdekeinek nemzetközi propagandistáit is megfosztja az amerikai támogatástól.

Miközben az ideológiai irányváltás közvetlen következményeit könnyű felmérni, azt ma még csak sejteni lehet, milyen világrend léphet az úgynevezett egypólusú rendszer helyébe. A Mexikói-öböl átkeresztelése, az amerikai igény bejelentése Grönlandra, Kanadára, Panamára vagy éppen Gázára, mindezekkel párhuzamosan a kihátrálás a világpolitikai kötelezettségekből (kilépés a WHO-ból, az UNESCO-ból, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsából, az UNRWA-ból, azaz az ENSZ palesztin menekülteket segélyező és munkaközvetítő ügynökségéből, a USAID és más kormányzati szervek külföldre menő támogatásainak felfüggesztése stb.) azt mutatja, hogy az új amerikai vezetés nem az USA hegemón szerepének fenntartásával, hanem az érdekszférák világos kijelölésével és elkülönítésével gondolja kialakíthatónak az új világrendet.

Sokan nem értik az okait, és ezért nem is számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az USA feladja világpolitikai dominanciáját. Vajon miért akarna egy hegemón erő visszahúzódni a maga terrénumába, miközben a világban jelenleg birtokolt gazdasági, katonai, politikai pozíciói megannyi előnyt jelentenek számára? A válasz végtelenül egyszerű: ezeknek a pozícióknak a fenntartása drága. Túl drága. Túl drága ahhoz a konkrét anyagi nyereséghez képest, amit kínálni tud, áttételes hatása pedig – mint azt az imént láthattuk – felfoghatatlan károkat okoz.

Erős a valószínűsége annak, hogy Washington jelentős partnereket is talál majd az új világrend kialakításához. Oroszország és Kína évek óta próbálja érdekszféráinak határait elismertetni a világ csendőrével, és meglehet, most végre lehetőséget kap arra, hogy követelései (egy részét) elfogadja az USA. De, hogy pontosan miképpen fognak kinézni ezek az amerikai, eurázsiai és ázsiai életterek, azt ma még senki nem tudja.

Biztosak lehetünk azonban abban, hogy előbb-utóbb sor kerül valamilyen nagyszabású (újra)rendezésre a világ vezetői között. Az érdekterületek kijelölésével kapcsolatban publicisták és véleményvezérek előszeretettel emlegetik Jaltát, mások – nyilván a globális érdekcsoportok szája ízének megfelelően – inkább a rosszemlékű Molotov–Ribbentrop-paktumról beszélnek, ám azt hiszem, helyesebb, ha az utrechti békét vagy a bécsi kongresszust tekintjük mintának. Az emlegetett paktumok ugyanis bilaterális megállapodások voltak, akkor is, ha formálisan nem annak tűntek, az új világrend azonban csak akkor lehet tartós és stabil, ha mögötte olyasforma nagyhatalmi egyensúly-törekvések állnak, mint amilyenek a 18-19. századi európai erőegyensúly-politikát meghatározták. A jaltai, hidegháborús logika ugyanis – éppen kétszereplős volta miatt – szükségszerűen zéró összegű játszmát von maga után. Ami az egyik nagyhatalomnak jó, az egyértelműen rossz a másiknak. Az egyensúlypolitika azonban másféle dinamikát jelent. Jelentheti például azt, hogy az egyensúly fenntartása érdekében a lemaradókat fel kell zárkóztatni, ahogy arra számos példát kínál a 19. század történelme (ilyen volt például Lengyelország három felosztása, az 1878-as berlini kongresszus vagy az 1884-es Kongó-konferencia), és jelentheti azt is, hogy a végzetesen lemaradók biztonságát is garantálják az egyensúlyban érdekelt nagyhatalmak, ahogyan például a hanyatló oszmán állam vagy Kína függetlenségét biztosították a világ akkori vezetői.

Természetesen nem holmi szentimentális jótékonyság ösztönzi erre az egyensúlypolitika szereplőit, hanem az az egyszerű tény, hogy a zéró összegű játszma helyett ebben a struktúrában amolyan „mexikói felállás” alakul ki, éppen úgy, ahogy az utrechti béke után Európában létrejött. Nota bene abban is hasonlítani fog az új helyzet a 18-19. századból ismerős szituációhoz, hogy most Amerika – éppúgy, mint a legnagyobb hatalomként hajdan Nagy Britannia – hol ezzel, hol mással szövetkezik, egyszer békéltet, máskor uszít, néha támogat, néha gáncsol pillanatnyi érdekeinek megfelelően. Mert az egyensúly nem azt jeleni, hogy az USA leernyed Oroszország vagy Kína szintjére, hanem csak azt, hogy nem pusztán saját erejével, hanem az egymást féken tartó államok és államszövetségek között egyensúlyozva, s így végső soron velük együttműködve tartja fenn a világ új rendjét.

Jelen és jövő

Bennünket itt, Közép-Európában természetesen nemcsak az érdekel, hogy hol lesz az orosz érdekszféra nyugati határa, de az is, hogy vajon az Európai Uniónak (és esetleges érdekszférájának) lehet-e egyáltalán helye és szerepe ebben a struktúrában.

A történelmi analógia arra enged következtetni, hogy az új világrend szereplőinek köre változhat. Az egyensúlyi politika a 18-19. században lehetővé tette új szereplők csatlakozását a biztonsági architektúrához, mint amilyen az egységesülő Olaszország és Németország, vagy éppen a megerősödő Egyesült Államok volt, ugyanakkor, ahogy az imént utaltam rá, éppen egyensúlyi jellege miatt azt is garantálni tudta, hogy a rendszer perifériáján lebegő, majdnem bukott államok – mint például a Török Birodalom – évtizedekkel túléljék saját magukat. Hogy tehát hol lesz Európa, illetve Közép-Európa helye ebben a rendszerben, az nem előre meghatározott kérdés. Tőlünk is függ.

Sajnos azonban az Európai Unió politikáját egyelőre a multinacionális vállalatok globális érdekrendszere határozza meg. Úgy tűnik, ahogy az Egyesült Államok kiválik a világrend fenntartóinak sorából, szinte automatikusan lép a helyére az Unió. Nyitott határok, szabadkereskedelem, woke-liberális ideológiai ortodoxia, és mindezeknek kikényszerítése kíméletlen nyomásgyakorlással, ahol csak lehet, és fegyverrel, ahol másképp nem megy. A globális érdekcsoportok utolsó támaszává lett Európa már eddig is sokat fizetett azért, hogy polgárainak általános érdeke ellenére is fenntartsa ezt a rendet, Amerika hátralépésével azonban nagyságrendekkel meg fognak nőni költségei – ha egyáltalán képes lesz arra, hogy betöltse az USA eddig viselt szerepét.

De el tudjuk ezt képzelni? Elképzelhető olyan világrend, amelyben a valamiféle splendid isolation felé forduló USA mellett és Oroszország meg Kína ellenében Európa lesz a világ csendőre, fenntartva és biztosítva a tőke egyetemes szabadságát és a határok nyitottságát? Nos, ezt elképzelhetetlennek tartom. Az európai gyarmatbirodalmak széthullásának évtizedeiben elment ez a hajó. És nem is valószínű, hogy visszajön.

Európának tehát két lehetősége maradt. Vagy felzárkózik az új globális játékosokhoz, megtalálja a maga helyét, szerepét, érdekeit és természetesen érdekszféráit a most formálódó világban, és negyedik, ötödik nagyhatalomként részt kér a világ újrafelosztásából, vagy olyasféle kulturális skanzenné válik, mint amilyen a Velencei Köztársaság volt a 18. században. Olyan rezervátummá, amelyből ugyan a nagyhatalmak le-lecsipegetnek egy-egy darabot (Grönlandot itt, Moldovát ott, Angliát itt, Lengyelországot ott stb.), de akár évszázados távlatban is megőrizheti anyagi és kulturális függetlenségét.

Az ukrajnai rendezésről megszellőztetett hírek mindenesetre azt tükrözik, hogy az Egyesült Államok éppen úgy, mint Oroszország, partnerként számításba vehető nagyhatalomként tekint az európai közösségre. Annak ellenére is, hogy az északi sarkvidéken sem az amerikaiak, sem az oroszok nem tartják kívánatosnak az erős európai jelenlétet, ahogyan azt kiolvashatjuk a Grönlanddal kapcsolatos aspirációkból, illetve sejthetjük a Jeges-tenger Orosz Északi-tengerré történő átnevezésének ötletéből. Ukrajna felosztása az EU és Oroszország között, ugyanakkor az ukrán ásványkincsekre, például a ritkaföldfém-készletekre bejelentett amerikai igény azt mutatja, hogy Trump a klasszikus egyensúlypolitika szellemében – területeken, nyersanyag-készleteken, gazdasági lehetőségeken osztozkodva – akarja lezárni a konfliktust.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy Európa kilátásai más országok vagy országszövetségek számára is adottak. Dél-Amerika, vagy csak Brazília, Közép-Ázsia vagy India, Ausztrália vagy Japán előtt éppen úgy nyitva áll az ajtó, hogy belépjen a globális egyensúlypolitika erőterébe, mint Európa előtt.

Ugyanakkor a harmadik világ most is csak sodródó, kiszolgáltatott régiói valószínűleg a jövőben is inkább érdekszférákba tagolt hátországai lesznek a globális architektúrának, vagy még azok sem: szürkezónaként merülnek bele a nagyhatalmak és nagyvállalatok helyi érdekküzdelmeibe.

A szuverenista politikai tábor számára nyilván rossz hír, de elvileg megvan az esély arra, hogy a globális világrend utóvédharcait vívó brüsszeli érdekcsoportok fogják beilleszteni Európát a most formálódó többpólusú struktúrába. Az identitását a megcsonkított globális világ örököseként meghatározó Európa minden bizonnyal ugyanúgy a multinacionális vállalatok érdekeit fogja képviselni – a gazdasági, politikai és kulturális térben egyaránt –, ahogyan mostanáig az Egyesült Államok tette.

Patrióta hatalomváltás esetén azonban Európában is értelmet nyerhet a világpolitikai fordulat, és az Unió polgárságának – csakúgy, mint a globális egyensúlypolitikában résztvevő valamennyi hatalom középrétegeinek – esélye lehet arra, hogy visszaszerezze mindazt, amit a globalizáció során elveszített. A vámokkal védett hazai gazdaság, a komparatív előnyökre épülő nemzetközi kereskedelmi hálózat, a tőkemegtartás, a józan népesség- és munkaerőgazdálkodás esélyt adhat arra, hogy a fejlett vagy felzárkózó államok restaurálják, illetve egyáltalán kialakítsák a jóléti társadalomnak azokat a struktúráit, amelyek ismét lendületet adnak a hazai gazdaságnak, növekvő pályára állítják a középrétegek életszínvonalát, és reményteli víziókban mutatják meg a jövőt.