A kérdés: öt hónap után mennyire élesen látszanak a kormányzati sportpolitika kontúrjai? A rövid válasz: nem igazán. Két szónál hosszabb, összetett mondattal sem rajzolható ki határozottabb alakzat, de az eddigi lépéseket, a bejelentett intézkedéseket, a terveket tovább lehet gondolni, és felírhatóak a sportirányítási dilemmák és az útkeresések irányai.
A politika fogságában
Az Orbán-kormányok öröksége egyszerre nyomasztó és teremt cselekvési lehetőséget az új sportvezetés számára. A lehetőséget a felépült sportinfrastruktúra, a sport kialakult szervezeti rendszere, a nemzetközi sportéletbe való beágyazottságunk, és a stabil, igaz, alapvetően az állami finanszírozásra alapozott sportszervezeti működés jelentheti. Az új kormánynak van mire építenie a sportban.
A politikai kihívást a korábbi évek elkötelezett kormányzati sporttámogatási rendszerével történő szembenézés jelenti. Még számba venni is nehéz azt a sokféle csatornát, eszközt, amelyen keresztül 2010 és 2026 között az Orbán-kormányok egyes becslések szerint akár 5500 milliárd forintnyi forrást áramoltattak a területre. A központi költségvetésből egyfelől közvetlenül, másfelől adópolitikai eszközöket, például a társasági- és osztalékadón keresztül nyújtott sporttámogatások rendszerét (TAO-rendszer) felhasználva közvetett módon folyt a közpénz a sportrendszerbe. De a politikai akarat érvényesítésébe, az állami sportfinanszírozás rendszerébe érdemes beleszámítani az állami óriáscégek reklám- és szponzori szerződéseit vagy a közbeszerzések nyerteseinek „önkéntes” szerepvállalását is.
„Egy vérből”
A korábbi források értelmezéséhez fontos beszélni arról is, hogy a sporttámogatások mögött tartalom, ideológia, társadalmi világkép volt. Orbán Viktor víziójában a sport nem mint gazdasági ágazat, hanem mint társadalmi integrációs erő létezett: „Mi egy vérből valók vagyunk.” A sport társadalmi szerepe ebben a felfogásban kizárólag szellemi, spirituális, semmiképpen nem pénzügyi volt, identitásképző, nemzetmegtartó, a magyarságot kulturálisan összekovácsoló entitás, szakrális jelentéstartalommal.
Akik számára az elmúlt két évet az #mindenszar- és a #loptak-szemlélet keretezi, azoknak valószínűleg ez a megközelítés inkább csak blabla, az általuk tételezett zabrálás elfedésére szolgáló szöveg, akik pedig nem így élték meg az elmúlt 16 évet, ők tudnak érveket mondani a sport mint stratégiai ágazat felfogása mellett.
A sporttámogatások korábbi rendszerével szemben szerintem nem a hitelesség vagy a hamis világkép a két legnagyobb probléma. Sokkal inkább az, hogy a sporttámogatások rendszerének nem volt meg a közpolitikai beágyazottsága, közigazgatási háttere, kiépítettsége, bejáratott szakszerű ügyintézési folyamata. Merthogy mi van a kormányfő fejében, mi a víziója egy társadalmi jelenségről, arra talán mégsem kellene, szabadna egy egész ágazat (ország?) működését rábízni. Megbízható, azaz hatékonyan és ellenőrzötten működő intézményrendszer kell, kellett volna.
Helikopter a sport fölött. Vágod?
A másik probléma a választott eszközrendszerben volt. Helikopterről, pénzügyileg csak-csak, tartalmilag viszont alig ellenőrzötten szórták a közpénzt a sportszféra és környezetük szereplőire. Sok jó programot is támogatva, de nem ritkán – tapasztalataim szerint idővel egyre nagyobb számban –, értelmetlen, sőt, irritáló projektekre is – a jó és rossz arányán most nem akarnék elvitatkozni. Az igazi gond az, hogy ezzel a központi finanszírozási metódussal gyakorlatilag államosításra került a szinte teljes magyar sport, annak a tisztán civil és az alapvetően üzleti érdekekre alapozott része is – a felpuhított sportszervezeti és szövetségi költségvetési korlátok minden ismert közgazdasági és társadalmi veszteségeit és hátrányait elszenvedve.
Nem egyszerű feladvány ez a helyzet az új kormányzat és sportvezetés számára. A sokkterápia, azaz a sporttámogatások radikális visszavágása akár az egész magyar sportot – a civil szférát is beleszámítva – bedöntheti, aminek társadalmi és politikai következményeit viselni kell, a másik véglet, az „Így, ahogy vagytok!” stratégia pedig nem kínál kiutat a paternalista sportirányítás zsákutcájából.
Tétova lépések
A 2026-os választási kampányban az új politikai szereplők és ezek értelmiségi- és médiaholdudvara nyilvánosan nem igazán kritizálta a másfél évtized sporttámogatásának nagyságrendjét. A nyilatkozatok inkább arról szóltak, hogy hatékonyabban, átláthatóan, becsületesen, igazságosabban (habi) költik majd ők – ugyanazt a sok pénzt. Az elmúlt öt hónapban is inkább a sporttámogatások „megőrzéséről”, semmint azok radikális csökkentéséről érkeztek hivatalos és informális üzenetek. Bár a sport társadalmi szerepéről eddig nem nagyon születtek miniszterelnöki Facebook-bejegyzések, Magyar Péter több kiemelt hazai rendezésű megasporteseményen is megjelent, protokollszerepet vállalt, ami azért jelzésértékű.
A sport pártpolitikai dimenzióját vizsgálva úgy látom, hogy a sport területén működő szervezetekben történő politikusi részvétellel összefüggő egyes összeférhetetlenségi szabályokról szóló két törvénytervezet a kormányzati szereplők szerepvállalásának korlátozásába csomagolva sokkal inkább a sportban erőteljesen beágyazott ellenzéki politikusok pozícióját kívánja gyengíteni. Ha igaz az a több helyen megjelent elemzői feltételezés, hogy a kormányzat általában az ellenzék jelentős visszaszorítására, lehetőségeinek korlátozására („ellehetetlenítésére”) készül, akkor ez logikus lépés, hiszen a sport erőteljes civil hátteret, befolyást, a sikeresség pedig presztízst jelenthetne a politikai ellenfelek számára. Ám ez a meccs azért sem jogilag, sem a politikai haszon szempontjából sincs lejátszva. Nem beszélve arról, hogy a tervezett szabályozás sajátos képet vázol fel az új kormány társadalomfelfogásáról, a civil szférához való viszonyulásáról.
Meccsek, amik már zajlanak
Más kérdés a Fradiváros ügyében tett belügyminisztériumi feljelentés. A minisztérium a Fradinak nyújtott 25 milliárd forint állami beruházási támogatás nem szabályszerű felhasználásáról beszél. A vádak, amelyeket egyébként a Ferencváros vezetése vitat, súlyosak, de ha megalapozottak, a következmények földrengésszerűek lehetnek. Jóhiszemű vagyok, és elhiszem, hogy a minisztérium szakértői valódi jogi problémát találtak, nem politikai indíttatású a feljelentés, mint ahogy azt is, hogy a klub vezetőinek érvényes ellenérveik vannak. Az igazságszolgáltatás meg igazságot szolgáltat majd. Végül is ez az ő feladata, nem a kormányfőé és nem is az újságíróké.
A politikai dimenzión túl két, a jövőt érintő, lényeges elképzelés látott napvilágot: a tao-rendszer tervezett átalakítása és a sportolóknak nyújtott kedvezményes adózás összeghatárának csökkentése.
A tao-rendszer tervezett átalakítása kapcsán érdemes felemlíteni – és elolvasni – az Állami Számvevőszék (ÁSZ) szeptember 7-én közzétett jelentését. A remek elemzés megállapítja, hogy a forrás kiszámítható működést, sportolási lehetőségeket, infrastruktúra-fejlesztést és magasabb szakmai színvonalat tett lehetővé, összességében a rendszer hozzájárult a sportágak fejlődéséhez. Ugyanakkor az ÁSZ átfogó felülvizsgálatot javasolt, és megfontolásra ajánlotta, hogy az évi mintegy 125 milliárd forint elosztásáról kizárólag a sportpolitikáért felelős döntéshozók határozzanak.
Az állami támogatásokról – igen, a tao-rendszer is az – egységes elvek, átfogó sportfejlesztési koncepció mentén kell dönteni, és az államháztartási rendszer általános pénzfelhasználási elveit és ellenőrzését kell alkalmazni minden olyan sportszervezetnél, szövetségnél, köztestületnél, amelyik közpénzzel gazdálkodik, költségvetési támogatást kap, vagy az államháztartás alrendszereiből (központi vagy önkormányzati költségvetés) részesül. A szabályszerű felhasználás és a többszintű ellenőrzés, a habi így biztosítható teljeskörűen és hatékonyan.
Ha a kormányzat már nem tartja kiemelt társadalomintegrációs eszköznek a sportot, nem szán kitüntetett társadalmi szerepet annak, akkor teljesen logikus lépés, hogy a tervek szerint 2027. január 1-jétől a hivatásos sportolók kedvezményes ekho-adózásának éves bevételi felső határa az eddigi 500 millió forintról 60 millió forintra csökken. Ebben az összefüggésben már csak arról kell beszélnünk, miért is van az, hogy egyes munkavállalói csoportok kedvezőbben adóznak másoknál, és miért pont a színészek, újságírók és futballisták (valamint a kőfaragók és balett-táncosok).
Olimpiarendezés és córesz
A „Találjuk ki az új sportpolitikát!” társasjátékot alapjaiban szabhatja át két környezeti feltétel.
Magyarország hat másik ország mellett csatlakozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) úgynevezett Folyamatos Párbeszédéhez a 2036-os nyári olimpiára és paralimpiára vonatkozóan. (A jelentkezőknek novemberben már be kell mutatniuk pályázatukat a NOB illetékes bizottságának, majd jövő márciustól egy stratégiai megbeszélés-sorozat következik a NOB végrehajtó bizottságával. A NOB ezután szűkíti a kandidálók számát, és 2028 novemberében célzott tárgyalásokat folytat a kiválasztottakkal. A bizottság közben egyeztet a pályázókkal a 2040-es és 2044-es játékokról is.) Nehéz elképzelni, hogy e mögött nincs legalább hallgatólagos elvi kormányzati támogatás.
Amennyiben a Magyar Olimpiai Bizottság nyertes pályázatot nyújt be a 2036-os budapesti olimpia megrendezésére, annak sportpolitikai kimenetele egyértelmű: az Orbán-kormányok 16 éve alatt sportra költött 5500 milliárd forintnyi állami támogatás akár meg is duplázódhat – feleannyi idő alatt. (Igen, ebbe beleszámolom a sport- és kapcsolódó infrastruktúrák fejlesztését is, ahogy az elmúlt 16 év sportköltségvetésében is benne van például a Puskás Aréna vagy MVM Dome építésének és üzemeltetésének vesztesége.)
A kormányzat a Budapest 2036 olimpiarendezés kapcsán nem is tehet más, mint hogy pénzzel tömje különösen az üzletileg nem értékes olimpiai sportágakat, mivel a rendező országnak illik minden sportág szinte minden versenyszámában versenyképes, vagy legalábbis nem szénné égő csapatokat, sportolókat indítania.
A magyar felnőtt és U19-es női futballválogatott például az elmúlt két hétben három mérkőzést játszott a hollandokkal a magyarországi meccseken szinte teljesen üres lelátók előtt, ezeken pedig összesen 15 gólt kaptunk, és egyet sem rúgtunk. Sok pénzbe fog az kerülni, hogy „csak 10 év múlva ne ez a dal legyen”.
Egy 2040-es vagy 2044-es rendezés pedig magát a mennyországot hozhatja el a magyar sport számára: olimpiarendezés ürügyén 14-18 évig lehet (szinte) kizárólag az adófizetők pénzéből élni. Továbbra is.
Kérdés persze, hogyan alakul a magyar gazdaság (és társadalom) állapota az elkövetkezendő években, milyen reményeink vannak, lehetnek a jövőt illetően. Hallani ezt is, meg azt is. Távol álljon tőlem, hogy ezt akarjam, de nem elképzelhetetlen olyan kimenet sem, amiben kisebb gondunk is nagyobb lesz annál, hogy olimpiarendezésre pályázzunk. Ebben az esetben szükségszerűen kerülne sor a magyar sport átalakulására: egyszerűen nem lennének állami források a felpumpált és piaci bevételekből ebben a formában és mértékben életképtelen sportrendszer közpénzekből való fenntartására.
Tágabban pedig az a kérdés, egyáltalán mit gondolunk mi, magyar polgárok befizetett adóink sportra költéséről. Vajon számít-e a véleményünk, akaratunk a sportpolitika kialakításában?
Csak nehogy valaki idekommentelje: „nem hinném…”.
Borítókép: A magyar labdarúgó válogatott a Magyarország-Georgia mérkőzés után a Puskás Arénában, 2026. október 2-án / fotó: Attila KISBENEDEK / AFP
Bejelentkezés