Egy fölösleges írás – Mezey György emlékére

– Halló, maga Dénes Ferenc?

– Igen, én vagyok.

– Csak hogy tudja, feljelentem a rendőrségen!

A párbeszéd akár egy Rejtő Jenő-regény indítása is lehetne, pedig nem mese, megtörtént. A ’90-es évek közepén Sopronban tartottam előadást, amikor a szervezők ellentmondást nem tűrően kiparancsoltak a teremből – emlékeim szerint 35 éves oktatói pályafutásom alatt először és utoljára fordult velem elő ilyesmi –, merthogy ezt a hívást (vonalas telefon a portán!) nekem mindenképpen fogadnom kell.

Ezek voltak az első szavak, amiket dr. Mezey Györggyel váltottunk. Merthogy ő volt a vonal másik végén. Néhány mondatot sérelmezett a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) megrendelésére akkoriban készített szakértői tanulmányunkban. Aztán persze nem lett feljelentés. A következő tizenöt évben pedig úgy hozta az élet, hogy nem csak többször találkoztunk, hanem dolgoztunk is együtt. Korrekt, jó viszonyban. Sőt, tevőleges támogatóm volt abban, hogy a 2000-es évek közepén elinduljon az MLSZ vezetői továbbképzése.

De nem akarok felülni a szerdán elhunyt szakember kapcsán a „Nagy Ember Nosztalgiavonatára”. (Amúgy is, most cikkek jelennek meg sorra, persze mindegyik dicséri, és megtudhattam róla, hogy mindig barátságból szidták, s csak barátokat bántott – hogy egy másik kiválóságot, a szövegíró Sztevanovity Dusánt is megidézzem.) Mezey halála azonban újra felidézte bennem azt a szakmai vitát, ami 25 év távlatban is érvényes, és a magyar sport egyik alapdilemmája. Régóta szeretnék erről írni, talán nem kegyeletsértés, ha most hozom elő.

2001 őszén Orbán Viktor a labdarúgó utánpótlásnevelés állami támogatási programjának kidolgozására adott utasítást. Az Ifjúsági és Sportminisztérium sportügyekért felelős helyettes államtitkáraként nálam landolt a feladat. Szakértőkkel egyeztetve végül is egy, az iskolai sport alapjaira épített rendszert javasoltunk. A miniszterelnök – szokásosához híven – párhuzamosan másnak is kiadta a feladatot, Mezeyt kérte meg, hogy ő is készítsen javaslatot. A futballszakember alapvetően az MLSZ koordinálta, az egyesületi utánpótlásnevelésre alapozott rendszert dolgozott ki.

A programokat egy szakmai megbeszélésen ütköztettük a Népstadion Iharos-termében. Az MLSZ részéről vagy tucatnyian, szemben velük egy kollégámmal ketten. A „futballisták” helyzeti előnyüket mindenben érvényesítve mosták fel velünk a padlót, csináltak bohócot belőlünk, „bürokratákból”. Az egyik ütős érvre ma is emlékszem: mondanánk már el, hogy egy szűkszoknyás tanítónő tűsarkú cipőben hogyan fogja megtanítani a labdarúgás alapjait a futballistaképzés szempontjából legérzékenyebb korban a gyerekeknek, hogyan mutatja be a kicsiknek a fejlesztő gyakorlatokat, ha szó, mi szó, maga sem sokat, értsd semmit sem, tud a futballról.

A téridő adott pontján persze jól védhető álláspont volt a futballszakembereké. Még akkor is, ha nyilvánvalóan az intézményi érdekek erőteljesen hatottak a szakmai javaslatra, mint ahogy a minisztérium külső szakértőire is, akik abban az időben az iskolai futballban „utaztak”. Sok praktikus érv hozható fel amellett, hogy a miniszterelnök végül is az MLSZ javaslatát fogadta el. Ez lett a Bozsik Program, ami több ráncfelvarráson átesve ma is a magyar labdarúgás „tömegesítésének” – az utánpótlás-nevelés után egy újabb tohuvabohu, üres kifejezés – alapja.  

A történet ma már inkább csak egy „Insta-sztori”, nincs igazi jelentősége, régen túlléptünk ezen, kisebb gondunk is nagyobb annál. Csak az a probléma, hogy bár lehet, az iskolai program nem volt kellően kidolgozott, és az is lehet, hogy én nem érveltem elég jól, de koncepcionálisan nekünk volt igazunk. Akkor inkább csak éreztem, de negyedszázad elteltével – és néhány ezer milliárd forint közpénz sportra költése után – határozottan gondolom ezt. Lehet, hogy naiv voltam és vagyok ma is, ha úgy vélem, ez volt az a pillanat, amikor újra lehetett volna gondolni a magyar sport intézményi alapjait.

Arról a nehéz örökségről írok, ami kisebb mértékben a trianoni sokkban, döntően a kommunista diktatúrában gyökerezik. Ebből a geopolitikai helyzetből eredeztetem a magyar sport utóbbi száz évének sajátos ethoszát, ami elsősorban az olimpiához, de más nagy nemzetközi versenyekhez is kötődő eredményességhez kapcsolódik, és amiből következően a nemzeti válogatottak szerepléséhez kiemelt közfigyelem párosul. A két világháború között alakulhatott ki a sport szakralitása: a sportsikerekben a nemzet megmaradását, valamint a régióban vesztett súlyunk és befolyásunk, „régi dicsőségünk” visszfényét láttuk, ezeket vetítettük bele. A kommunista rezsim, immáron központi pártakartként, bár más értékrend, a szocialistának mondott rendszer felsőbbrendűségének propagálására, de szintén használta a sportsikereket, ami nemcsak kiemelt, hanem szinte kizárólagos sportpolitikai értékké vált.

A diktatúra agresszív koordinációs mechanizmusa szerint ezen cél mentén szabta át a sport intézményrendszerét. Az egyesületek civil jellegét letarolta, és a politikai kontroll megteremtése mellett egyfajta tervgazdasági sportsiker-termelési folyamattá alakította. A kiemelt egyesületek lettek az „éremgyárak”, a kisebbek pedig a „beszállító üzemek”. A rendszer kizárólag a tehetségeket, értsd: „A Tehetségeket” kereste, akikből valami kiemelkedő teljesítményt nézett ki, őket menedzselte, a többiek közé pedig képletesen szólva bedobtak egy labdát, jól elvan a gyerek, ha játszik. Persze a helyzet nem volt ennyire fekete-fehér. Az érmesek között nem volt mindenki hithű kommunista, a sportsikerek mögé, ha rejtetten is, de valódi nemzeti, közösségi érzések és értékek is felsorakoztak, és ott volt a „tömegsport” is – na, még egy haszontalan kifejezés… És a hivatalos és ellenőrzött szabadidős tevékenységen túl (szpartakiádok, Munkára, Harcra Kész mozgalom, úttörő olimpia) mindig volt grund- és utcai foci, lábtengó, fogócska és fakardozás is. A játék örök.

A rendszer a ’80-as években már javában rohadt, úgy értem, a sportban is, ami pénzt még erre tudtak szánni a kommunisták, az tényleg már csak a látszat fenntartására volt elég – már létesítményüzemeltetésre sem nagyon tudtak költeni, nemhogy fejlesztésekre. Csak olimpiai aranyérmek – később érmek, majd olimpiai pontok – legyenek!

A rendszerváltáskor aztán kiderült, a király meztelen. A sport elvesztette szakralitását, hiszen a nemzeti érdekeknek erős politikai képviseletük lett, a nemzeti érzéseket nem kellett a válogatott mérkőzések előtt énekelt Himnuszba csomagolni, a vélemények szabadon kimondhatók lettek. Mivel a sport civil társadalmi alapjai ekkorra már felszámolódtak – az egyesületekben a tagdíjak nem voltak számottevők, a látványsportban pedig meg éppen csak rácsodálkoztunk az üzleti bevételek lehetőségeire –, az intézményrendszer a felbomlás szélén állt. Hogy ez mégsem történt meg, az a köztartozások felhalmozásának zseniális ötletén múlott, amit a politikai döntéshozók rendeztek. Ez egyben azt is üzente, hogy a sportszférának maradt „zsarolási potenciálja”, és ha a modern sport kihívásaihoz hatékonyan alkalmazkodni nem is tudott, de a „rendszer” megtanulta átmenteni saját magát.

2001-ben már ötszöröse-hatszorosa volt a központi költségvetés nominális sportköltése 1998-hoz képest, a miniszterelnök sport (futball) iránti elkötelezettsége közismert volt, még voltak szakmai viták, azaz közös gondolkodás, így felcsillant a remény, hogy újragondolható az államilag fenntartott sport intézményrendszere. Ha van politikai akarat és erre szánt közpénz, azt ne az örökölt viszonyok további finanszírozására költsük! A liberális piacgazdaságokhoz hasonlóan közösségileg csak keretet biztosítsunk a sportnak, például korszerű és fenntartható sportinfrastruktúra kialakításával, a gyerekek sportolási lehetőségeinek minél szélesebb körű megteremtésével, beleértve persze a testnevelő tanárok képzését és anyagi megbecsülését is! Az iskola legyen a sport megszerettetésének, az egészséges életmód életvitelszerű kialakításának központja (a sportegyesületek alapvetően nem erre szerveződnek), a tehetségeket az iskolai sportban találják meg azok a sportvállalatok, akik későbbi foglalkoztatásukban érdekeltek, képzésüket mintegy befektetésként kezeljék, esetleg a szülők finanszírozzák a gyerekek tehetségének kibontakoztatását, de semmiképpen ne az önkormányzat vagy a központi költségvetés! A sportsikerek legyenek a szolgáltatóipar és/vagy az egyéni önmegvalósítás termékei, ne közalkalmazottak jól megfizetett jó-rossz teljesítménye! A sport kerüljön a helyére, legyen az, ami: a polgárok által finanszírozott szórakozás, öröm, béke, barátság, szeretet!

A futballképzés említett szakmai vitája azért is égett belém, mert 2010-ben a miniszterelnök határozottan a nyolc évvel korábban választott, de 2002-ben kényszerűen elhagyott sportpolitikai vonalat képviselve tért vissza a hatalomba. Szó sem volt intézményi reformról, visszatértünk a jövőbe. Az elmúlt tizenöt év kultúrapolitikájában – újraértelmezve a sport szakralitását – különleges területként kezelte a sportot. Kiemelt szerepet szánt a magyarságtudat, a nemezti összetartozás, a közösségi értékek kialakításában, megerősítésében. Miközben a sport globálisan egyre inkább a szórakoztatóipar világának része, itthon kommunikációs szinten visszatértünk a sport belső értékein túlmutató, magasztos eszmények hangsúlyozására. („Mi egy vérből valók vagyunk / Mint a leszakított haldokló virág / Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág / Mint porba hullott mag, mi többé nem ered.” Ismerős Arcok: Nélküled.) De ezt a részt korábban már megírtam.  

Volt-e szerepe dr. Mezey Györgynek abban, hogy a dolgok így alakultak? Azt gyanítom, nem sok. Ő egy volt a sok sportember közül, akit Orbán Viktor rövidebb-hosszabb ideig meghallgat, de a társadalommérnöki feladatait nem bízza másra. („A jogász ily módon tehát a társadalom mérnöke, a jogászi munka pedig társadalmi mérnökösködésként (social engineering) fogható fel.” Ifj. dr. Lomnici Zoltán, 2011.) Én meg tartoztam egy írással, amellyel Mezey Györgyre emlékezem.

Ez is olyan, mint a többi, nem változtat semmin sem.

Borítókép: dr. Mezey György 2010-ben / fotó: MTI/Földi Imre