„Még egy igazságtalan béke is jobb, mint az igazságos háború”, tartja a régi bölcsesség, amely állítólag még a kora középkorból származik, amikor még nem ismerték a totális megsemmisítő háború fogalmát, ellenben a primitív hadieszközökkel is képesek voltak nemzetségek, városok, több tízezer főt számláló ellenséges seregek teljes elpusztítására. Manapság csak úgy röpködnek a moralizáló fejtegetések, világmegváltó nagypolitikai, hadelméleti stratégiai és taktikai elemzések, főképp az ukrajnai és a gázai háború kapcsán. Sokan értekeznek arról a közösségi média felületein, a szoba kényelmes melegéből, hogy miképpen kellene harcolniuk a végsőkig az ukránoknak, az oroszoknak vagy a palesztinoknak az éppen rokonszenves információs buborék szimpátiaelvárásainak megfelelően.
Nagyhatalmi békekényszerről, ukrán kapitulációról, feladásról, harcról, konok kitartásról és a béke utáni újjáépítéséről, vagy éppen a harmadik világháború előestéjéről szólnak a hangzatos hírek, az elemzések az utóbbi hetekben, hónapokban. A kommunikációs zűrzavar, a dezinformációs kampányok csak a felerősítik a követhetetlen események káoszát, a háború ködét és az ellentmondásos értelmezési kereteket, amelyeknek látszólag már egyáltalán nincs semmilyen szakmai iránytűje.
Hugo Grotius, a háborús jog és politikai filozófia holland nagymestere fél évezreddel ezelőtt megállapította, hogy a háború olyan állapot, amelyben nincs bíró, csak a lehengerlő fizikai erő számít, és az, hogy egyik fél rákényszerítse akaratának a másikra. Lásd még Carl von Clausewitz híres porosz hadtudósnak a napóleoni háborúk idejében tett értelmezését: szerinte a háború a politika folytatása más eszközökkel, vagyis az érdekérvényesítés határozott, erőszakos módja, amelynek elsődleges célja az ellenség erejének megtörése, felszámolása, de a harc az állam politikai, katonai vezetése, végső soron a hátország, a lakosság ellen is irányulhat a győzelem érdekében. Nyilvánvaló, hogy a békét is csak az erősebb fél tudja kikényszeríteni (lásd az 1982-es, szovjetellenes reagani doktrína lényegét: „béke az erő által”), és természetesen a háború utáni bíráskodás, az igazságosztás (a trianoni békediktátumtól a nürnbergi perekig) ugyancsak a győztes privilégiuma.
Úgy tűnik, hogy sajátos nagyhatalmi tapasztalatból és alapállásból az amerikai és az orosz fél is egyetért abban, hogy a győzelemhez közelebb álló, erősebb fél érdekei mentén lehet (és kell) realista, pragmatikus módon előkészíteni a békekötést, amely értelemszerűen jóval kisebb mértékben fog kedvezni a vesztésre álló félnek, vagyis az ukránoknak. (És sorolhatnánk az utóbbi évek, évtizedek „békekötéseinek” mérlegét, igazságtalan aránytalanságait a palesztinokkal, az örményekkel vagy a szerbekkel szemben). E sajátos logika szerint az „igazságtalan béke” akár fél győzelemként is értelmezhető a vesztes, gyengébb fél számára, hiszen az erősebb, kvázi-győztes orosz fél csak részben tudta ráerőltetni területszerző akaratát az ukránokra, azonban politikai, kulturális vagy a nem fegyveres érdekérvényesítés egyéb dimenzióiban egyáltalán nem járt sikerrel.
Az első világháború brutális vérszivattyúját és pusztítását követően sokan – főleg Amerikában, például a Wilson elnök fémjelezte liberális demokraták – úgy gondolták, hogy nyílt diplomáciával, valamint a nemzetközi szervezetek egyeztető fórumain keresztül talán elkerülhetővé válnak a további háborúk, vagyis a humánus civilizáció felülkerekedhet végre az emberiség barbár, agresszív ösztönein, és az ezzel járó, pusztításon alapuló érdekérvényesítés opcióján. Úgy tűnik azonban, hogy ez is csak hiú, naiv ábránd maradt (részben az emiatt érzett frusztrációja okán is kapott sztrókot Wilson elnök), hiszen a történelmi tapasztalat és egyes amerikai számítások szerint az utóbbi 4000 évben a békeévek száma alapján az emberiség alapállapota inkább a háborús vérontás, mintsem a békés együttélés, ez pedig önmagáért beszél, és sokat elárul az emberiség erőszakos tudatállapotáról. Mindazonáltal, a történelmi realitások talaján állva, úgy tűnik, az emberiség még nagyon távol áll úgy a wilsoni, intézményalapú békés diplomácia elképzeléseitől, ahogyan a keresztény misztikus orosz író, Lev Tolsztoj víziójától is, aki szerint, ha a nagy nemzetek – vagy legalább a vezetőik – követnék Krisztus tanítását a szeretetről, akkor rögtön megszűnne az összes háború a világon.
Ami a történelmi példákat illeti, Winston Churchill szerint a vesztes Németország első világháború utáni példátlan megalázása és az Osztrák–Magyar Monarchia ostoba szétszakítása, valamint a Németországot anyagilag helyreállító amerikai hitelek megágyaztak a második világháborúnak, és 1919 után mindössze két évtizednyi, a sebek nyalogatására és felkészülésre alkalmas átmeneti időszakot hoztak. Ahogy Ferdinand Foch francia marsall legendássá vált megjegyzésében is rátapintott: „nyertünk húsz év tűzszünetet”. Mint tudjuk, ezt követően a második, még pusztítóbb és kijózanítóbb világháborút aztán a hirosimai gombafelhő apokaliptikus képe zárt le, illetve megnyitotta a fél évszázados hidegháború korszakát a globális nukleáris tél még rémisztőbb kilátásával.
A napokban (november 21-én) volt 30 éve, hogy az Egyesült Államok megelégelte a jugoszláv polgárháború vérengzéseit és az európai „nagyhatalmak” szerencsétlenkedését a Balkánon, és mindezt rámenős amerikai módon Daytonban, egy hatásos béketárgyaláson lezárta. Bill Clinton Demokrata párti amerikai elnök – aki végül elsősorban a Fehér Ház Ovális Irodájában folytatott szexuális kalandjairól lett híres, és sajnálatosan nem a boszniai béke érdekében tett erőfeszítéseiről – 1995 végén Richard Holbrooke tárgyalásvezető elnöki megbízott és Warren Christopher amerikai külügyminiszter vezetésével összehívatta a szembenálló bosnyák, horvát és szerb nemzetiségek vezetőit az ohiói Dayton kisváros óriási katonai létesítményébe, a Wright-Patterson légibázisra. A tárgyaló felek, Alija Izetbegović, Franjo Tuđman és Slobodan Milošević az úgynevezett B–29-es konferenciateremben kaptak helyet, ahol az ablakok előtt a hatásos háttérelemet egy B–2-s stratégiai bombázó és egy F–117-es lopakodó vadászgép biztosította, csak hogy a felek érezzék az amerikaiak figyelmét, törődését és elsöprő katonai fölényét, amely jelentős mértékben hozzásegítette őket a józan belátáshoz és a békemegállapodás aláírásához.
Az már egy másik kérdés, hogy mennyire született fenntartható és igazságos béke amerikai felügyelettel és amerikai erődemonstráció révén Bosznia, vagy négy évvel később, 1999-ben Koszovó esetében Jugoszláviával szemben. A tapasztalatok szerint a mérvadó külföldi (európai és amerikai) gazdasági és biztonsági garanciák, illetve erőteljes jelenlét nélkül Bosznia-Hercegovina tulajdonképpen egy életképtelen és működésképtelen, komoly problémahalmazzal küszködő államszövetség lett. A legnagyobb eredmény ugyanakkor az, hogy legalább nem folytatódik a középkorias, törzsi alapú, véres öldöklés a szembenálló etnikumok között. Ez kétségtelenül nem csupán jelentős humánus értéknek, hanem lényeges geostratégiai és biztonsági szempontnak számít minden fél, sőt egész Európa számára.
A nemrég közzétett, az ukrajnai háborúra vonatkozó 28 pontból álló amerikai békejavaslatban szerepelnek olyan rendhagyó tételek, amelyek az ukrán (vagyis tulajdonképpen a vesztes, alulmaradt fél) számára lehetnek kedvezőek. Ilyen pont a politikai rendszer kontinuitásának lehetősége, Ukrajna európai integrációs opciójának fenntartása, egyfajta amerikai védhatalmi státus elnyerése, sőt anyagi kárpótlás, továbbá a háborús károk helyreállításának lehetősége, amellyel korábban nem nagyon találkozhattunk a háborúkat lezáró békekötéseknél. Furcsa módon az európai szövetségesek dacosan, sértődötten és harciasan elutasítják a nélkülük kidolgozott, az ukrajnai békekötés feltételeire vonatkozó nagyhatalmi, amerikai (és burkoltan orosz) javaslatot. Az európai vezetőket délibábos tévképzetek vezérlik – legalábbis retorikai szinten –, mintha az ukrán fél állna győzelemre a négy éve zajló véres háborúban, és nem Ukrajna veszítette volna el az ország területének mintegy negyedét Oroszországgal szemben, a brutális emberveszteségekről és több száz milliárd dollárra rúgó anyagi kárról nem is beszélve.
Ezt tette szóvá látványosan az amerikai vezetés is legutóbb J. D. Vance amerikai alelnök bejegyzésével, aki szerint csakis így jöhet létre tartós béke, amelyben többé-kevésbé mindkét fél talál megfelelő és elfogadható pontokat, és nem jár az egyik oldal teljes és megsemmisítő, megalázó vereségével. Utóbbi könnyedén a totális háború és az ellenőrizhetetlen erőszakspirál felé mozdíthatná az európai konfliktust, és semmilyen módon nem szolgálná sem Ukrajna, sem Oroszország, sem Európa érdekeit és biztonságát.
A hadszíntéren „a csatákat a gyalogság nyeri, a háborút meg a logisztika”, tartja a régi katonai bölcsesség. Sajnálatosan az ukrán fél e tekintetben is egyértelműen vesztésre áll. Vagyis a kijevi politikai elit számára a politikai túlélés, valamint további kelet-ukrajnai területi és emberveszteségek elkerülése érdekében csakis a mielőbbi béke lehet az egyetlen célravezető és ésszerű megoldás, még ha fájdalmas is elismerni vagy felismerni a kiábrándító valóságot az ukrán és a helyzettel sajátos viszonyt ápoló brüsszeli politikai elit számára.
A szerző kül- és biztonságpolitikai elemző, a Magyar Hadtudományi Társaság szakértője.
Borítókép: Donald Trump elnök a Fehér Ház kertjében 2025. november 22-én / fotó: Alex WROBLEWSKI / AFP
Bejelentkezés