Négy évtizeddel ezelőtt, 1986. október 11-12-én zajlott a világtörténelmi jelentőségű amerikai-szovjet csúcstalálkozó egy kis északi fővárosban, Reykjavíkban, ahol a francia nagykövet egykori tengerparti rezidenciájában, a Hofdi-házban találkozott és ült össze baráti tanácskozásra Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Ronald Reagan amerikai elnök. A nagyhatású történelmi eseményről nyilvánvalóan megszámlálhatatlan feljegyzés, elemzés született már, továbbá a 40 éves évforduló okán egy komoly játékfilm-alkotás is emléket állít a találkozónak: a Michael R. Gunn által rendezett The Brink of War című film Jeff Daniels és J. K. Simmons főszereplésével.
A két meghatározó államfő és politikai csúcsvezető, Reagan és Gorbacsov ismerték már egymást valamelyest a félévvel korábbi genfi találkozójuk révén, ugyanakkor nagyon kiélezett volt a két szuperhatalom viszonya, melyre korábban nem volt jellemző a személyes találkozó vagy egyeztetés. A remek humorral megáldott Reagan elnök viccesen megjegyezte, „én szívesen találkoztam volna szovjet főtitkárokkal, de azok folyton meghaltak”, utalva ezzel Gorbacsov elődei, Andropov és Csernyenko korai halálára. Ma már talán kevesebben emlékeznek rá, hogy az 1980-as évek közepén a világ igencsak közel állt egy súlyos nagyhatalmi összeütközéshez, egy pusztító atomháborúhoz. Akkor még senki sem gondolta komolyan, hogy a hatalmas Szovjetunió öt éven belül lényegében magától összeroskad és mintegy fél évszázad után hirtelen véget ér a szovjet–amerikai hidegháború korszaka. Maga Ronald Reagan, az ádáz kommunista- és szovjetellenes konzervatív amerikai elnök és közeli szövetségese, a brit Margaret Thatcher miniszterelnök is úgy vélték, hogy még sokáig, akár az évezredfordulóig biztosan velünk marad az ideológiailag megosztott, bipoláris világrendszer és a vele járó közvetlen veszély, az atomháborúba torkolló globális konfliktus rémképe.
Ekkor már évek óta gőzerővel zajlottak a magyar tudós zseni, Teller Ede által megálmodott, Reagan elnök által felkarolt, Csillagháború (Star Wars) becenevet is viselő nagyszabású katonai projekt munkálatai. A hivatalosan nem túl fantáziadús nevet viselő, de annál rémisztőbb és fantasztikusabb Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative, SDI) megaprojekt igencsak komoly riadalmat okozott a „gonosz, sátáni birodalomban” – ahogy Reagan elnök „becézte” a Szovjetuniót néhány évvel korábban. A moszkvai katonai és politikai vezetés meghatározó alakjai nem igazán tudták hová tenni és megfelelően kezelni a teljesen újszerű, űrbéli elfogó rakétatechnológiára alapuló, illetve lézer- és mikrohullámú műszaki megoldásokkal operáló amerikai SDI programot. Azt ugyanis még nem tudták a szovjet vezetők, hogy a lehengerlő amerikai stratégiai tervek többnyire csak a tervezőasztalon, illetve Teller Ede fejében léteztek akkoriban.
Az azonban kétségtelen tény,
Ami a dolog aktualitását illeti: évtizedekkel a hidegháború vége után, fél évszázaddal később a Pentagon és Trump elnök által még 2019-ben kezdeményezett, illetve 2025 telén bejelentett Aranykupola (Golden Dome) elnevezésű nagyszabású, több száz milliárd dolláros projekt lenne hivatott teljes egészében megvalósítani, illetve bevégezni Teller Ede elképzeléseit. Persze csak akkor, ha a Kongresszus elfogadja és támogatja az észak-amerikai kontinentális rakétavédelmi rendszer kialakítását célzó megaprojekt megvalósítását – azonban erre nem sok esély mutatkozik, hiszen az amerikai szövetségi állami költségvetés jelentős adósságban úszik.
Visszatérve 1986 októberéhez, az újonnan megválasztott, agilis, modernebb és reformszemléletű, ugyanakkor hithű kommunista szovjet vezető, Mihail Gorbacsov előállt egy felettébb merész, bár némileg kétértelmű stratégiai leszerelési ötlettel, midőn órákon keresztül személyesen tárgyalt az amerikai elnökkel csupán a tolmácsaik társaságában. Gorbacsov meglepő, sőt döbbenetes módon felajánlotta amerikai kollegájának, hogy első körben kölcsönösen vonják ki az atomtölteteik 90 százalékát Európából és Ázsiából, majd a két szuperhatalom záros határidőn belül szerelje le az összes atomfegyverét (mintegy 78 ezer atomtöltetről beszélünk), csupán mintegy 100-100 töltetet és hordozóeszközt tartsanak meg „szükség esetére”. Valamint a későbbiekben, az évezred végéig vegyék rá az exkluzív atomklub tagságát alkotó további hét államot, hogy kövessék az atomfegyvermentes világ – elsősorban az atomfegyvermentes Eurázsia – kialakítását célzó szovjet és amerikai példát.
Az időközben nyilvánossá vált jegyzőkönyvek és diplomáciai feljegyzések szerint az amerikai elnök nemzetbiztonsági és védelmi tanácsadói, Richard Allen, Paul Wolfowitz és George Schultz külügyminiszter álságosnak és kétértelmű, gyanús csapdahelyzetnek értékelték a szovjet főtitkár merőben új és látszólag pacifista, atommentesítő ötletét. Különösen annak tükrében, hogy a korabeli Nyugat-Európa és a távol-keleti szövetségesek (Japán, Dél-Korea, Tajvan) az elrettentő amerikai nukleáris védőernyő és rakéták nélkül teljesen védtelenné váltak volna a jóval erősebb és nagyobb szovjet Vörös Hadsereg (illetve a kommunista Kína) konvencionális haderejével szemben.
Tudniillik abban az időben a szovjet Vörös Hadsereg egységei még Afganisztánban harcoltak a közép-ázsiai szovjet érdekszféra fenntartása érdekében a Reagan adminisztráció által egyre nyíltabban támogatott és Stinger rakétavetőkkel felfegyverzett mudzsahed ellenállókkal szemben. A feltételezett szovjet hátsó szándék ellenére azonban Gorbacsov ötlete és elképzelése hitelesnek és sok szempontból követendőnek bizonyult Reagan elnök és az amerikai kormányzat, illetve az egész világ számára, ez pedig lehetővé tette, hogy nem sokkal később békésen zárják le a hidegháborút.
A kommunizmus szovjet árnya alól felszabadult Afganisztánban néhány év nyugalom és demokrácia-kísérlet után gyorsan hatalomra jutottak az ádáz 0szovjetellenes hegyi harcosok, no és az iszlám hithű diákjai, azaz a tálibok csoportjai. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán novemberben aztán megjelentek az amerikai csapatok Kabulban, akik – újabb beavatkozó nagyhatalomként – „újra” felszabadították az országot a tálibok retrográd iszlamista rémuralma alól, de a szovjetekkel ellentétben nem kilenc évig, hanem két évtizedig maradtak a közép-ázsiai országban, amit talán joggal emlegetnek a „nagyhatalmak temetőjeként”.
A reykjavíki találkozó után néhány évvel a Szovjetunió utódállamaiban, főképp a kaukázusi „darázsfészekben” felizzott a vallási és etnikai gyűlölködés elfojtott lángja, valamint a törzsi területi szeparatizmus vágya Oroszország ellenében – ez pedig két meglehetősen véres orosz–csecsen háborúba torkollott. Majdhogynem hasonlóképp történt minden a keleti blokk legfejlettebb országaként is ismert nagy délszláv államalakulatában: a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság szinte minden etnikuma egymásnak esett 1991-től a véres délszláv háborúban egészen 1999-ig, a koszovói háborúig, a nemzeti alapú függetlenség kivívása reményében. Az igencsak terhelt és sérelmekkel teli szovjet örökség végjátéka három évtized után is zajlik még – az ukrán–orosz fronton, hazánkról csupán néhány száz kilométerre keletre.
Napjainkra, úgy tűnik, mintha elfelejtődtek volna a reykjavíki eszmék, a nukleáris fegyverek elterjedésének korlátozását (proliferációját) célzó tervek a világban, no és persze nincsenek már olyan kaliberű és elkötelezett politikai vezetők sem a színtéren, mint amilyennek fél négy évtizeddel ezelőtt Reagan elnök és Gorbacsov szovjet főtitkár bizonyult.
Ugyanakkor az elrettentő atomtöltetek és ballisztikus rakéták száma újra növekvő tendenciát mutat, ami sokak számára talán arra a felismerésre enged következtetni, hogy az emberiség vezetői nem tudnak vagy nem hajlandóak tanulni a történelemből.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1986. október 12-én a reykjavíki Hofdi ház kapujában / fotó: Mike SARGENT / AFP

Bejelentkezés