Zeck Julianna
Kegyetlen szimfónia | Kiss Tibor Noé Olvadás című regényéről
Inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz.
Talán az tenne jót a lelkemnek, ha mindenkinek adnék. A buszjegyre gyűjtőnek, a koldusnak, a cigányasszonynak, minden kisebb és nagyobb lapnak, és akkor már adnék a Hintalovonnak, a civil szervezeteknek, sőt a színházaknak is. Adjak egynek? Vagy kettőnek? Adjak egy kéregetőnek az utcán? Valakinek, aki szimpatikus? De milyen alapon? És a másiknak miért nem? Ez pofára megy?
Győzni fog a kutyák forradalma?
Minden emberre legalább egy kutya, ez a szabály, de mint minden diktatúrában, az emberek túlteljesítik a feladatukat, és sokan két, sőt, három kutyát is tartanak, és licitálnak egymásra. A dolog odáig fajult, hogy egyesek még a gyerekeiket is pórázon vezetik, és mivel a szabály az szabály, a pórázon vezetett gyerek is pórázon vezet legalább egy kutyát.