Párizs lángokban áll, és az egyre hevesebb tiltakozási hullám (ha ugyan valóban arról van szó) átvitt és szó szerinti értelemben is futótűzként terjed Franciaország-, és most már Európa-szerte. Az okokról sokféle elmélet született már, többnyire egy-egy mögöttes tényezőt, vagy éppen a felvételeken látható valamelyik jelenséget kiemelve.
Az „értelmetlen rombolásra és igazolhatatlan erőszakra” Magyar Péter így reagált: „Talán már mindenki számára érthető, hogy Magyarország miért képviseli a lehető legszigorúbb fellépést a migráció kapcsán”.
A Franciaországban és más nyugat-európai országokban zajló zavargásoknak rendkívül összetett szociális, társadalmi, generációs és demográfiai okai vannak. Amikor a kormányfő a túlontúl megengedő nyugati bevándorláspolitikát teszi felelőssé a kialakult helyzetért, akkor ezek közül egyet emel ki és vesz politikai használatba. Tegyük hozzá: így tesz szinte mindenki a francia és nemzetközi közbeszédben is. A jobboldal a migránsok erőszakoskodását, a liberálisok a kirekesztettek lázadását, a baloldal forradalmat lát az eseményekbe. Mindháromnak van igazsága – de egyiknek sincsen igaza. Aki csupán őrjöngő arab és fekete hordákat, a rasszizmus elkeseredett áldozatait, vagy épp fénylő tekintetű öntudatos proletártömegeket lát, az csak a valóság egy részéről hajlandó tudomást venni.
Ezek egyik legfontosabb táplálója a kilátástalanság. A 2022–2023-as inflációs hullám Európa-szerte tartósan megemelte az élelmiszerek, az energia és számos szolgáltatás árszínvonalát. A pénzromlás mérséklődése viszont nem jelentette az árak visszatérését a korábbi szintre. A kontinensen tízmilliós nagyságrendű tömegeknek ér épp a szájáig a víz, így folyton azon szoronganak, vajon a következő hónapban ki tudnak-e jönni a fizetésükből. Ha egyáltalán van fizetésük. A tiltakozások által leginkább érintett nyugat-európai országokban a négy évvel ezelőtt kirobbant gazdasági krízis óta alig sikerült csökkenteni a munkanélküliséget, Franciaországban még emelkedett is. A spanyol, portugál, francia és belgiumi fiatalok ötödének nincs állása. Jelentős részben ők vannak most az utcán. De messze nem csak azért, mert szegények.
Az egész kontinenst érintő gazdasági és társadalmi válságjelenségek mellett megvannak a külön bejáratú helyi krízisek is. Spanyolországban és Portugáliában rövid idő alatt egekbe szöktek a lakhatási költségek (a lakásárak és bérleti díjak egyetlen év alatt a reálbérnövekedés négy-ötszörösével emelkedtek), és a jelenséggel szemben a kormányok tehetetlennek bizonyultak – igaz, nem is törték össze magukat, hogy gátat vessenek neki.
A zavargások Franciaországból indultak ki, és máig ott a leghevesebbek, így az ottani okokat érdemes a leginkább górcső alá venni.
A tavalyi PISA felmérés szerint az iskolák 45 százaléka a pedagógiai munkát érdemben nehezítő súlyos tanárhiánnyal küzd. (És ez még jelentős javulást jelent a 2022-es 67 százalékos arányhoz képest.)
Sok helyütt már az alapvető infrastrukturális körülmények is hiányoznak. Minden negyedik iskolában az épületek puszta fizikai állapota is akadálya a normális oktatásnak. Sok helyen télen fáznak, nyáron megsülnek a gyerekek, beáznak a tantermek, szakadozik a mennyezet. Ezek persze közép-európai szemmel sajnos mindennapi problémák, amelyekre csak keserűen legyintünk. Ám egy nyugat-európai jóléti állam oktatását azért nem így képzeljük el – és az ott élők sem ezt szokták meg az elmúlt fél évszázadban. Ami nálunk szomorú, de már rég megszokott bosszúság, az Franciaországban égbekiáltó botrány.
A PISA egyik legtanulságosabb adata, hogy francia diákok 47 százaléka jelezte, a természettudományos órák többségét vagy mindegyikét zaj és rendetlenség zavarja. Tanáraink egy része már minket, mai negyveneseket is kezelhetetlen kölyköknek tartott (sokszor adtunk is rá okot). A generációk közötti távolság, az iskolai rutinok, a módszertanok és a tizenévesek mindennapi tapasztalásai, környezete közötti rések azóta szakadékká szélesedtek. Egy okostelefonhoz képest még egy digitális tábla is kőkorszaki eszköznek tűnhet. A lexikális tudásra épülő frontális oktatás pedig már nem is kullog, hanem látótávolságon kívülre marad le az online, pláne a mesterséges intelligencia segítségével hozzáférhető rapid (és persze sokszor zavarosabb és felületesebb) ismeretek mögött. Az információ véres tort ül a tudás felett, sok pedagógus pedig tehetetlenül, frusztráltan szédeleg a Gutenberg-galaxis romjai között.
Ahol egyébként
És a technológia, illetve az általa szült virtuális közösségi terek szédületes sebességű permanens változása nem is biztos, hogy lehetővé teszi, hogy megszülessen bármi, ami akár csak néhány évnyi, egy kamaszkornyi állandóságot hozna az életükbe. A majd’ minden nemzedékben megszülető természetes lázadás és helykeresés így sokszor képtelen valódi közösségeket alkotni, pusztán alaktalan dühvel keresi a maga kifejezésének lehetőségét. Hol iskolafoglalásban, hol tüntetésben, hol a tanárokkal karöltve, hol őket terrorizálva, hol csupán törve-zúzva, fosztogatva.
A PISA-felmérésben olvasható iskolai állapotok az országos átlagot tükrözik, amelyben benne vannak az elit gimnáziumok és magániskolák oktatásipari palotáiban egyenruhában feszítő, csúcskarrierre készülő kis eminensek is. Vagyis a lepukkant külvárosok, a banlieue-k tantermeiben minden bizonnyal jóval nagyobb arányban ázik be a mennyezet és uralkodik a káosz. Persze ezeket az intézményeket a tanárhiány is sokkal jobban sújtja. A kevés pedagógusra sok diák jut, hiszen az itt nagy számban (gyakran többségben élő) arab és afrikai származású családokban általában bőségesebb a gyermekáldás, mint az „őslakosok” körében.
És igen, itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amely Nyugaton szinte tabu, nálunk meg széles körben (a kormányzati és ellenzéki narratívában egyaránt) a zavargások egyetlen okának tartják: a bevándorlás. A tüntetéseken bőven felülreprezentált migrációs hátterű fiatalok, az időnként felzengő iszlamista rigmusok, marokkói, algériai és más afrikai zászlók világosan jelzik:
S ez persze nehezen elválasztható a szociális, intézményi és generációs feszültségektől.
Aki bevándorló családba született, annál a nemzedéki útkeresés és harag gyakran összemosódik az identitásválsággal. Nemcsak tizenhat évesként, nemcsak szegényként, de mondjuk marokkói vagy nigeri származásúként sem találja a helyét a társadalomban. És emögött nemcsak a többségi társadalom nyilván sokféle helyzetben jelentkező kirekesztő vagy lekezelő magatartása bújik meg, hanem a kisebbségi közösségek bezárkózása, az integráció, sőt az alapvető alkalmazkodás dacos visszautasítása is. És mindenekelőtt ott a francia politika elmúlt 4-5 évtizedének felelőtlen demográfiai hazárdjátéka: kezdetben az olcsó munkáskezek reményében, majd később egyre inkább már ideológiai dogmák által vezérelve milliós, idegen kultúrájú tömegek nyakló nélküli beengedése.
Akiket aztán kipakoltak a nagyvárosok szélére, megkötve a fausti alkut: ott az integráció kényszere nélkül úgy élnek, ahogy akarnak, cserébe a munkaerőpiaci árapálynak megfelelően hol felszippantják őket a rosszul fizetett, nehéz melót jelentő állásokba, hol segélyeken tengődnek. Az utóbbi években egyre többeknek csak az utóbbi jutott, s mint minden hasonló szisztéma, ez is kitermelte azokat, akiknek ennél többre se igénye, se képessége nincs. Haragja viszont van. Amely termékeny talajt jelent mindenféle szélsőséges világleegyszerűsítésnek a „dögöljenek meg a gazdagok”-tól a „pusztuljanak a hitetlenek”-ig. Vagy épp annak a magyar földön Dopeman által megénekelt filozófiának, mely szerint: „Valami kell? Vedd el!”.
Párizs, a vidéki nagyvárosok és most már Brüsszel utcáira ez a zavaros, habos és habosított indulat zúdul ki.
Az ő érzéseiket sokkal inkább az a fekete srác fogalmazta meg, akit egy brüsszeli demonstráción kérdeztek meg, miért tüntet. A párbeszéd így hangzott:
„ Azért vagyok itt, hogy tiltakozzak.
- Mi ellen?
- Nem is tudom... nem is tudom, de azért jöttünk, hogy tüntessünk. Azért jöttünk, hogy megmutassuk, az új reformok meg minden kapcsán nem hallgatnak meg minket eléggé. Szóval most azért jöttünk, hogy megmutassuk az örömünket és a jókedvünket.
- És mi az üzenetetek?
- Az az üzenetünk, hogy ZÚZZATOK SZÉT MINDENT!” („Tout casser!”)
Ez a pár mondat kötetnyi szociológiai és politológiai tanulmánynál pontosabban mutatja meg, mi hajtja a „les casseurs-t” (a „zúzókat”), a tiltakozások erőszakos élcsapatát. Az elhallgattatás frusztrációja, a megszorításoktól (leánykori nevükön „reformoktól”) való szorongás, a felszabadult karneváli buli, és az artikulátlan, éjsötét gyűlölet elegye az üzemanyag, amely lángra lobbantja a Molotov-koktélokat.
„Elvesztettem minden reményemet – hogy újra megtaláljam őket?”, „Bassza meg nagyjából mindenki!”, „Már most is a pokolban vagyunk” – hirdetik a tüntetők plakátjai. Az utóbbiban biztosan tévednek. Még nem vagyunk a pokolban. De így oda tartunk.
Borítókép: Tüntetők Párizsban 2026. október 17-én / fotó: Raphaël Hulleu / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés