„Az ifjúságunk kudarcba fulladt, és most már így is marad” (Republic)
Ez az írás nem objektív analízis. Szeszélyesen váltakozik benne a többes szám első személyű és a többes szám harmadik személyű nézőpont. Szerzője maga is tárgya az elemzésnek. Hol tanú, hol elkövető, hol jól értesült bennfentes, hol értetlen külső szemlélő. Egyik alapítója, holdudvarának tagja, többszörösen kitagadottja és újra befogadottja annak a közösségnek, amelyről most ír. E több mint két évtizednyi idő alatt pedig bőven elég biztatást, szeretetet, sérelmet és sebet kapott innen, hogy tárgyilagosságot ne ígérhessen.
Isten ments’, hogy akárcsak vázlatosan is végigvegyem az elmúlt negyedszázad eseményeit. De a gyökerekhez muszáj lehajolnunk, ha meg akarjuk érteni, mi és miért történt.
Kezdjük egy mára széles körben elfeledett ténnyel:
Sikeressé, országos tényezővé soha nem válhatott volna vállalkozók, gazdák és kétkezi munkások százezreinek bizalma és ezreinek munkája nélkül – de soha nem született volna meg, ha nincs az az egyetemista társaság, amely az ezredfordulón nem hozza létre a Jobboldali Ifjúsági Közösséget. Ennek fő célja akkor még inkább a jobboldali fiatalok alig létező felsőoktatási reprezentációjának megteremtése volt. A pártok ifjúsági szervezetei előtt az egyetemek kapu zárva vannak, ám ennek áthidalására a kilencvenes évek második felében egyre több balos és liberális szervezet jött létre, amelyek (van, amelyik ténylegesen, van, amelyik névlegesen) nem pártpolitikai, hanem világnézeti alapon igyekeztek összefogni az erre fogékony egyetemistákat.
Az ős-Jobbik ennek konzervatív-nemzeti verziójaként jött létre. MDF-esek, MIÉP-esek, fideszesek, kereszténydemokraták és kisgazdák is voltak soraikban. Ám a legtöbben egyszerűen csak huszonéves jobbos fiúk és lányok, akik abban a korszakban voltak fiatalok, amelyet a mai egyetemistáknak elmagyarázni is nehéz. Amikor a balliberális médiatúlsúly nem kormánypárti politikusok és megmondóemberek haluzása volt, hanem mindennapos, a reggeli Nap-keltétől az RTL/TV2 esti híradójáig tartó nyomasztó valóság. Ebből kerestek menedéket, biztonságot nyújtó akolmeleget a Károli Egyetem legendás pinceklubjában (és országszerte még számos más helyen).
Születtek életre szóló szerelmek és alkalmi légyottok, egyestés asztaltársaságok és évtizedes véd- és dacszövetségek.
A 2002-es vereség váratlanul érkező, irdatlan erejű pofon volt. A Fidesz elveszítette a kormányzást, a MIÉP kiesett a parlamentből, a kisgazdák megsemmisültek. Az egész jobboldalon végighullámzó sokk a fiatalok egy részénél begyújtotta a már korábban is izzó nemzedéki feszültségeket: az „öregek” ott fent nagyon elcsesztek valamit. Nagyjából így hangzott az általános verdikt az egyetemista törzshelyeken és koleszbüfékben, és sokan úgy érezték, nem elég a pártokon belül protestálni vagy szervezkedni. Hagyni kell a francba a régi szervezeteket, régi embereket, régi módszereket, és meg kell csinálni a sajátunkat! Az ország jövőjét végre azoknak kell a kezükbe venniük, akiknek ez a jövő a sorsuk lesz. És ha ehhez ki kell csavarni az öregek kezéből, hát legyen!
Ez a generációs küldetéstudat (és bizony gyakran gőg) legalább annyira fontos alapköve volt az ifjúsági szervezetből születő párt és politikai közösség identitásának, mint az ideológia.
De az elején mégiscsak egy új politikai nemzedék születésének ígérete rúgta be a motort – amely aztán lefulladt, és semmilyen kísérlet nem tudta újra bebikázni. Sokféle üzemanyag dolgozott benne, de az akksi ez volt.
A Jobbik történetének nagy fordulatát a néppártosodásnak nevezett folyamathoz szokás kötni. Kétségtelenül igaz, hogy 2015 és 2018 között a párt mondanivalója, stílusa komoly változáson ment keresztül. Az irányváltást vasakarattal levezénylő Vona Gábort egyszerre vádolták azzal, hogy valójában csak színjáték az egész, és azzal is, hogy elárulta korábbi elveit. Egyik sem volt igaz. Ezekben az időkben a párt vezetése, tagsága és holdudvara is valóban elkezdett középre öregedni. Az életkor, a közéleti tapasztalatlanság (és gyakran az első generációs értelmiségiek – mint jómagam is – frusztrációja) táplálta forradalmi hév fokozatosan egyfajta radikális reformizmussá szelídült. Ez szerves, belső folyamat volt, amelyből aztán persze a haszonelvű praktikum mentén faragtak politikai terméket. S ez kezdetben kifejezetten sikeres volt. Ebben a balliberális ellenzék összezsugorodásán túl alighanem döntő szerepe volt annak, hogy az egész sztori – akkor még – hitelesnek látszott.
„A Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el” – vállalta kihívóan dacosan a pártelnök egy nagy vihart kavart írásában 2016 őszén. Ő is tévedett. A Jobbik lelke szép lassan valóban elpárolgott, bár ekkor ez a folyamat még a legelején tartott, talán el sem kezdődött igazán. Csakhogy nem azért, mert Vona „elvette” – és pláne nem a középre nyitással.
Hanem azért, mert
Abban a küldetésben, hogy eltakarítja a jövő útjából a múlt törmelékét, hogy lecseréli az elhasználódott és kompromittálódott előző generációt. Helyette egyezkedni kezdett velük – legalábbis azzal a részükkel, akik épp nem voltak hatalmon. Nem igaz, hogy Simicska Lajos „megvette” a pártot, ahogyan igaztalan volt az a vád is, hogy a Spinoza-házban tett sokat vitatott Vona-látogatással „átálltak a baloldalra”. A baj az volt, hogy elhitték: nekik ezekkel a figurákkal kell egyezkedniük, tőlük kell legitimitást nyerniük.
Néhány évvel azelőtt rárúgták az ajtót az „öregekre” – s most tőlük kértek aláírást a világmegváltásra vonatkozó kérvényükre. A „Most mi jövünk!” mentalitását lassan, szinte észrevétlenül, de visszavonhatatlanul felváltotta a „Mi is szeretnénk jönni, ha lehet”. Az előbbi gyakran szült türelmetlenséget és arroganciát, s ebből nem is ártott visszavenni – de lecserélni az utóbbira végzetes hibának bizonyult. Mert, aki nem hisz saját küldetésében, azt miért is ruházná fel a népe küldetéssel? Kellő hittel, tehetséggel, ügyességgel és persze nem kevés szerencsével meg lehet győzni egy országot arról, hogy lecserélje az elitjét és borítsa az asztalt. De hogy ugyanahhoz az asztalhoz ugyanazok mellé egy újabb játékost ültessenek – nos, ez már sokkal kevesebb embert lelkesít.
Persze ehhez számos körülmény járult hozzá. Elég, ha visszaemlékezünk a 2018-as választásokat követően harsogó összefogás-mantrára, amely alól nagyon nehéz lett volna kitérni. Ám a helyzet az, hogy most, 2026-ban azok képesek önállóan rajtvonalhoz állni, akik így döntöttek. A Jobbik azonban ekkor már nem biztos, hogy abban a helyzetben volt, hogy ezt az utat válassza. Jakab Péter féktelen demagógiája, minden világnézettől kilúgozott egybites mondanivalója csak egy olyan közösségben lehetett sikeres, amely már nem bízott magában – és mindenekelőtt abban, hogy a magyar társadalomnak szüksége van arra, amit ők képviselnek. „Hát, ha ez kell a népnek, adjuk ezt!” – tárták szét sokan a kezüket. Csak hát aztán kiderült, hogy mégsem ez kell.
Az utolsó másfél esztendőben a párt megpróbált visszatérni gyökereihez, de addigra ezek az évek óta nem locsolt gyökerek már elszáradtak. Vona Gábor a politikai kultúraváltás célját tűzte zászlajára, de a Második Reformkor sem tudott úgy megizmosodni, hogy beleszólhasson az idei választásokba.
A Jobbik és nemzedéki ikerközössége, az LMP parlamenti képviseletének megszűnésével egy fiatalon politizálni kezdő, és hamar megöregedő, koravén generáció távozik a magyar közélet reflektorfényéből. Az én nemzedékem. Ötvenévesek sem vagyunk, s már túl vagyunk nekibuzduláson, tündöklésen, hanyatláson és bukáson. A Tisza Párt vezetője és legtöbb prominense nagyjából egyívású velünk – ám ez nem életkor kérdése. Politikatörténeti szempontból ők már egy teljesen más eresztés. Küldetéstudatuk láthatóan bőven van. Hogy küldetésük lesz-e, azt majd a történelem eldönti.
A miénk egységes közéleti generációként véget ért, mielőtt igazán elkezdődött volna. Szomorú, hogy így alakult, de talán szükségszerű is. És közel sem biztos, hogy olyan rossz ez nekünk. Ha bízunk, mi már csak másokban fogunk bízni, magunkban nem. De csalódni is csak másokban fogunk, s nem magunkban. Azon már túl vagyunk. És ki tudja, talán jobb ezen átesni aránylag fiatalon. Az illúzióink végleg odavannak. A jövő nagy kihívása, hogy a hitünkből azért még maradjon valami.
Borítókép: Adorján Béla, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke a párt egyéni országgyűlési képviselőjelöltjeivel a Jobbik kampánynyitó rendezvényén a fővárosi Offkultur rendezvényházban 2026. február 15-én / fotó: MTI/Kocsis Zoltán
Bejelentkezés