Az elmúlt hetekben a kormány által „gyermek-, illetve szuverenitásvédelminek” nevezett jogszabálytervezetek uralják a címlapokat. A Fidesznek ez is a fő célja velük, ám a pillanat minden áron uralásának ezúttal olyan ára lehet, amely mellett nem lehet egy legyintéssel elmenni.

Az Orbán Viktor harcias évértékelő beszédével induló Alaptörvény-módosítási dührohamot sokan csupán egy újabb hergelő kampánynak tartják, amelynek inkább kommunikációs, mint valódi jogszűkítő célja van. Mások szerint viszont vörös vonalhoz érkeztünk a jogállamiság kikezdésének hosszú történetében, s a szerb, sőt, a belorusz modell átültetéséről beszélnek.

„Ám az igazság a kettő között van” – mondaná a narrátor Morgan Freeman jellegzetes orgánumán egy amerikai dokumentumfilmben. De „ez nem amerikai történet” – szól közbe Brad Pitt hangján a magyar valóság. A helyzet ugyanis az, hogy 2025 tavaszán Magyarországon ez a két értelmezés egyszerre igaz – miközben egyszerre hamis is. És ettől vagyunk igazán bajban.

Visszaszerezni az uralmat a pillanat felett

Egyrészt nyilvánvaló, hogy a „gyermek-és identitásvédelmi” hisztéria taktikai szintű célja a politikai kezdeményezés átvétele. Ennek pedig leghatékonyabb módja, hogy a közéleti vitákat a gazdaság, illetve a magyar állam egyre mélyülő válsága helyett a választók széles tömegeit kevésbé megmozgató köz- és emberjogi síkra tereljék át. Ahol ráadásul a melegekhez, vagy a „guruló dollárok” tekintetében a társadalmi többség is sokkal könnyebben megképezhető a kormány mögött.

Az is világosan látszik, hogy a Fidesz számára egyre fontosabb a radikális jobboldali tábor megszólítása. Még a hozzájuk közel álló intézetek felmérései szerint is 2006 óta a legszorosabb választási küzdelemre kell számítaniuk, ahol minden egyes voksért gyilkos küzdelem várható. A kormánypárt egyetlen számottevő lehetséges tartaléka pedig tőlük jobbra található. A Mi Hazánk jelenleg stabilan parlamentbe jutó pártnak tűnik. A feléjük és tömegbázisuk felé tett gesztusok azonban egy lehetséges koalíció előkészítése helyett (amelyet Toroczkaiék elvileg kizárnak, Orbán pedig első kormányzati ciklusának kisgazda mizériája után, ha csak egy mód van rá, elkerülne) sokkal inkább a szavazóik elszívását célozzák. A miniszterelnököt láthatóan már nem igazán érdekli, hogy ezért milyen árat fizethet a számukra már eleve nehezen meggyőzhető „középen állók” körében a Fidesz. És sajnos az is egyre kevésbé, hogy mibe kerülhet ez az országnak. Pedig számos jel mutat arra, hogy nagyon sokba.

Az én jogom, a te jogod, a mi jogunk

A most készülő sokadik vésés az Alaptörvény gránitjába ugyanis valóban másnak ígérkezik, mint az eddigiek. A kormány korábbi hasonló jogalkotási húzásai is számos helyen kikezdték a jogállamiságot és alkotmányosságot. Ám ezek lényegüket tekintve mégis inkább hangzatos identitásmasszírozások („az anya nő, az apa férfi”) és hatalomtechnikai barkácsolások (különféle veszélyhelyzetek bevezetése, vagy a választójogi szabályok testre szabása) voltak. Ezúttal azonban állampolgári alapjogokat készülnek korlátozni.

A gyülekezési szabadság – bármit is gondolunk a Pride-ról – ezek közé tartozik. Jogállamban fel sem merülhet, hogy ezt az állam normatív, tartalmi alapon korlátozza. Magyarul: a hatalom döntse el, mi célból gyülekezhetünk? Tegyük hozzá: ez kivétel nélkül mindenkire vonatkozik, még azokra is, akik mások alapjogait egyébként nem sokra tartják (például azokra a szélsőjobboldaliakra is, akiknek zárt térben, egy sörözőben tartott gyűléseit akarja betiltatni a VII. kerület DK-s polgármestere. A korábban számos provokatív, sokak vallási és nemzeti érzéseibe gyalogoló elemet is magában foglaló melegfelvonulással, vagy épp a minden józan emberre (s különösen a holokauszt áldozatainak leszármazottaira) hidegrázást hozó náci összejövetelekkel szemben egy sor jogos ellenérzést fel lehet sorolni – anélkül, hogy tartalmilag egy kategóriába gyömöszölnénk ezeket. Jogilag viszont igenis ugyanolyan védelem alá kell, hogy essenek.

Az ám, hazám

Az állampolgárság kiutasítást lehetővé tevő „felfüggesztése” még ennél is veszélyesebb felvetés. Ez a fogalom a világ egyetlen más országában sem létezik, de ennél sokkal nagyobb gond is van vele. Jogaink nagy többsége ugyanis éppen abból fakad, hogy egy adott ország állampolgárai vagyunk. Ez legfeljebb akkor kérdőjelezhető meg, ha honosítással szereztük, s ennek az eljárásnak a során csaltunk. A születésünk pillanatától meglévő állampolgárságunk esetén azonban ennek a puszta lehetősége is elfogadhatatlan, mert a hazánkhoz való jogunkat vonja kétségbe. Efölött soha, semmilyen államnak nem lehet hatalma.

Ennek az ellenkezőjét utoljára Kádárék gondolták, akik tömegesen fosztották meg állampolgárságuktól a „disszidenseket”, vagy „tanácsolták” az emigrációt a rendszer vélt és valós ellenségeinek.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar kormány ötlete milyen inspirációt adhat a szomszédos országok sovinisztáinak. A kettős állampolgárok kiutasíthatósága remek precedenst teremthet arra, hogyan üldözzék el az összes magyart, aki az állam „szuverenitását, közrendjét, területi integritását vagy biztonságát veszélyezteti” (copyright by Kocsis Máté). Vagyis bárkit, aki mondjuk a helyi magyar közösség autonómiáját felveti, esetleg „idegen államtól” (az anyagországtól) fogad el pénzügyi forrásokat. Az Orbán Viktor által kirántott szuverenitásvédelmi kardot tehát könnyen elszakított véreink hátába állathatják.

A legjobb méreg

Egy percig se higgyük, hogy a Karmelitában nincsenek tisztában a fentiekkel. A rövid távú politikai haszon és a vélt vagy valós politikai ellenfeleken vett revans együttes lehetősége azonban felülír minden más szempontot. A Fideszben nyilván számos olyan politikus van, aki nem libsi lózungnak tartja az alapjogokat, és még több, aki őszintén szívén viseli az elszakított magyarság sorsát. Ám többségük mára jobban megszerette a hatalmat, és meggyűlölte ellenségeit, mint amennyire elkötelezett saját nemzettársai irányába.

A magyar közéletnek régi – és messze nem a NER-rel kezdődő, ma sem csak a kormányoldalra jellemző – rákfenéje, hogy saját politikai-világnézeti táborunkat tekintjük „az országnak”, s aki ezen kívül van, arra idegenként gondolunk, mintha semmi közünk nem volna hozzá. Ezt a nemzeti közösséget szétmaró, mérgező alapállást készülnek most törvénybe foglalva hivatalosan is a magyar állam hitvallásává tenni.

Ez a legveszélyesebb ebben a jogalkotási ámokfutásban. Erre kell most igazán odafigyelnünk. Az Alaptörvény oly sokat emlegetett gránitja már eddig is inkább bizonyult mészkőnek, s az idő könnyen szét is porlaszthatja. Azt nem szabad engednünk, hogy a lelkünkbe is belevéssék ezt a beteg logikát.

Bármennyire is megosztó és nyomasztó időket élünk, bármennyire is bántó vagy irritáló a másik magyar érthetetlennek tűnő véleménye, nem felejthetjük el: túl kis nép vagyunk ahhoz a luxushoz, hogy jobban gyűlöljük egymást, mint amennyire szeretjük a közös hazánkat.