Ha csak a magyar politika két rivális kulcsszereplőjének nyilatkozatait nézzük, az elmúlt két hétben a radikális balosok és jobbosok, meg úgy általában a szabadpiac-fétis kritikusai úgy érezhették, hájjal kenegetik őket. Orbán Viktor és Magyar Péter is olyan veretes szuverenista-antikapitalista magas C-ket vágtak ki, amelyek Fidel Castrónak vagy épp Juan Perónnak is becsületére váltak volna fénykorukban. Ám e hirtelen mindkét oldalról megdörrenő hazafias munkásmozgalmi kórussal sajnos aligha tudnak önfeledten együtt dalolni azok, akiket jó memóriával és valóságérzékeléssel vert meg a sors.
Ők emlékezhetnek rá, hogy a miniszterelnök most azt a Shellt nevezi „a halál vámszedőinek”, amellyel mindössze öt hónappal ezelőtt kötöttek stratégiai megállapodást, és amelyet akkor Szijjártó „bizalommal és tisztelettel” csodált „megbízható partnerként” magasztalt az egekig. És azt az Erstét sorolja „a háború kutyái” közé amelynek egyik nemzetközi vezetőjével tavaly májusban a pénzügyminiszter büszkén feszített közös fotón abból az alkalomból, hogy kitüntették a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével.
Esetleg az is beugorhat nekik, hogy a Tisza Párt elnöke az általa – sajnos találóan – „halálgyárnak” nevezett gödi üzemben történt gyalázatos események idején két nagy állami cég igazgatósági tagjaként volt engedelmes fogaskereke annak a rezsimnek, amely szőnyeg alá söpörte a – szintén általa, szintén találóan – a „halál igazi vámszedőjének” nevezett Samsung mérgező szennyesét.
Ezek a kényelmetlen kérdések persze könnyen elintézhetőek annyival: „az akkor volt, most meg most van”, és annak kell örülni, ha a kormány/ellenzék (a kívánt rész aláhúzandó) végre szembeszáll a háborús uszító/környezetpusztító és kizsákmányoló (a kívánt rész itt is…) multikkal. Csakhogy ehhez nemcsak a múltat, de a jelent is újra kéne írni.
Mert hát,
– amely a német fegyvergyártó óriás legújabb magyarországi projektjének költségeit nem kevesebb mint 50 százalékban fedezi. Ám ez még szűkmarkú döntés volt ahhoz képest, hogy a cég decemberben megnyílt szegedi üzemének létesítését a magyar adófizetők 65 százalékban, mintegy 25 milliárd forint értékben finanszírozták.
Na most, ha létezik az orosz–ukrán háborúnak a szó legszorosabb értelmében vett vámszedője, az minden bizonnyal Európa egyik legnagyobb hadiipari cége. Ráadásul a német multi legjelentősebb részvényesei közt éppen úgy ott van BlackRock befektetési alap, mint az Erste vagy a Shell tulajdonosi körében. A kormány tehát, amely oly büszke rá, hogy milyen sok pénzt „vett el” a nemzetközi nagytőkétől, a másik kezével szorgosan tömködi is vissza a zöldhasút ugyanabba a zsebbe. Ugyanabba, ahonnan Kapitány István vagy Orbán Anita is kapta a fizetését.
A miniszterelnök kamu-woodstocki békegyűlése után néhány nappal a Tisza is megtartotta évértékelő rendezvényét, ahol szintén alaposan megkapták a magukét a multik – de persze csak azok, akik ezúttal a párt célkeresztjébe kerültek: a jellemzően ázsiai akkugyártók.
Kár, hogy erre a szép alkalomra nem kaptak meghívót a Niger deltájában élő halászok, akik jó ideje már nem nagyon halásznak semmit, mivel az olajcég kiirtotta a folyó élővilágának nagy részét. (És ez csak egy a számtalan példa közül, amely a világ egyik leggátlástalanabb környezetpusztítójává teszi a Shellt.)
Persze mindez csupán ízlés kérdése, és jogos lehet az a felvetés is, hogy ha kurvából lesz a legjobb asszony, akkor multis cápából is lehet a munkajogok és a környezetvédelem lelkes harcosa. Csakhogy ehhez nem ártana leszámolni néhány makacs tévhittel. Például azzal, amit Tisza új gazdasági éceszgébere a gödi rémtörténet tanulságaként megfogalmazott.
Szerinte ugyanis a Samsung azért tehetett meg bármit a munkavállalóival és a környezetével, mert „az utóbbi időszakban a kormány mindent az akkumulátor-iparágra tett fel, ráadásul mindezt nem a magyarokra, hanem tömegesen behozott külföldi munkavállalókra alapozta”.
Nos, az igaz, hogy az európai zöld átállás besülésével (amelyet amúgy jókora paradoxonként brüsszeli fórumokon a magyar kormány számos alkalommal előre jelzett) az akkunagyhatalmat haluzó elképzelések is kukába kerültek, ahogyan az is, hogy a kormány a kínai és koreai befektetők egyetlen csettintésére lehúzta a vécén az oly sokat emlegetett „zéró migráció” elvét. (A pár év múltán hazaküldhető „vendégmunkások” Disney-meséjéről tessék szépen megkérdezni a Fidesz német és osztrák elvbarátait – de ne csodálkozzunk, ha a „gastarbeiter” kifejezés hallatán hisztérikus röhögésben törnek ki.) Szóval e beruházások körül valóban el lett cseszve szinte minden, ami elcseszhető.
Csakhogy, ha valóban azt hiszi, hogy a munkavállalói jogok vagy a környezetvédelmi szabályok lábbal tiprása csupán erre a szektorra jellemző, akkor a nemzet Kapitánya alaposan eltévedt a magyar valóság óceánján. Ahogyan Magyar Péter is, aki augusztusban az „ázsiai beruházókban” látta a magyar jövőre leselkedő első számú veszedelmet, akik „zárt ellátási láncokkal” és „betelepített munkásokkal” érkeznek, hogy „feléljék a Kárpát-medence erőforrásait”. Mindez tökéletesen igaz. Csakhogy a keleti sötétséggel szemben Magyar által bezzegpéldaként felhozott „nyugati befektetők” „nyitott termelői értékláncát” vagy a helyi munkaerő sorsának szívükön viselését az elmúlt három évtized már számtalan példával cáfolta szanaszét. Hogy csak egy, a gödi horrorhoz hasonló ügyet említsünk: 2017-ben országos botrány kerekedett abból, hogy a Continental makói üzemében a német precizitás és humánum dicsőségére 40 fokos hőségben dolgoztatták ájulásig a munkásokat. Ám ha azt hisszük, hogy a közfelháborodás nyomán magukba szálltak a cég vezetői, nagyot tévednénk. Négy évvel később a dolgozóknak 24 órás sztrájkkal kellett tiltakozniuk a tarthatatlan munkakörülmények ellen.
A magyar közéletnek számos tragikomikus vonása van. Az egyik, ha nem a legabszurdabb jelenség az, hogy
Elég mindkét oldalról bedobni egy-két kipécézett multicég nevét, hogy a társadalom rájuk zúdítsa minden (sokszor nagyon is jogos) keserű frusztrációját. Félreértés ne essék: a dolgozóit és környezetét aljas módon mérgező akkugyártó, a bolygó pusztításában élen járó olajcég, vagy a kifosztott devizahiteleseknek járó igazságtételt szabotáló bank bőven megérdemli azt a szarvihart, amit most kapnak. A többiek nem érdemlik meg, hogy a politikai pergőtűzből kimaradva kényelmes fedezékben maradhatnak. A többi kizsákmányoló munkaadó, a többi környezetszennyező üzem, a többi, családokat földönfutóvá tevő pénzintézet.
A „jó tőke” ugyanis csak a neoliberális tündérmesékben, a „rossz tőke” pedig a marxista bestiáriumban létezik. Tőke van, amelynek legfontosabb feladata minél kevesebb befektetéssel minél nagyobb hasznot termelni. Akkor is, ha keleti, akkor is, ha nyugati. Sőt, a legtöbbször akkor is, ha hazai. (Legfeljebb saját terepen, otthon kínosabb kvázi-rabszolgaságot építeni, mint idegenben.)
A Kádár-rendszer relatív jóléte javarészt annak volt köszönhető, hogy fennen hirdetett elveivel szemben nem számolta fel teljesen a tőkét (vajon ki érti a magyarokon kívül, mit jelent a „maszek”?). Az utolsó másfél évtizedben pedig egyre inkább beengedte a külföldi befektetőket is – hogy aztán a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára elérkezzen a másik véglethez, és vörös szőnyeget terítsen eléjük.
Ebben az idegen nagytőke padlóját suvickoló cselédkapitalizmusban élünk több mint három évtizede. Olcsó demagógia, a félig sem művelt wannabe yuppiek és Temuról rendelt chicagói fiúk alsó polcos, kannás neoliberalizmusa, hogy nincs más út, legfeljebb Észak-Korea. Jóformán minden hosszú távon működőképes és élhető gazdasági modell valami gyökeresen más utat képvisel, mint amin mi botorkálunk.
De nem lesz elég az ellenzék programja sem, amelyben néhány általános lózungon túl semmilyen konkrét munkajogi vállalás nem szerepel, a „munkavédelem” kifejezés pedig 240 oldalon egyszer sem fordul elő.
Az igazi változáshoz nemcsak a kormány, de a rendszer leváltására is szükség lenne. Nem, nem a Tisza-kétharmadra. Mert a rendszer, amelyet végre ki kéne dobnunk a kukába, nem csupán a NER – hanem az a torz társadalom- és gazdaságfilozófiai logika, amely a mai magyar politikai csatatér mindkét lövészárkában töretlenül evidencia. Addig viszont, bármennyire is harsogják a szemben állók, hogy „sorfordító küzdelem” zajlik, ettől a csatától igazi sorsfordítást aligha várhatunk.
Borítókép: Marvel-logó popcornnal / fotó: Jakub Porzycki / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés