„Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”
Az Európai Unió együttműködésre épülő politikai konstrukcióként jött létre.
A kiindulópontot a szuverén nemzetállamok adták, amelyek amellett kötelezték el magukat, hogy meghatározott területeken közösen hoznak döntést. A hatásköröket egyértelműen elhatárolták, a végrehajtás elszámoltatható maradt, a politikai felelősség útja pedig követhetően vezetett vissza a választópolgárokhoz. Ez a szerkezet fegyelmezettséget, önkontrollt és mértéktartást feltételezett, különösen a brüsszeli intézményi központ részéről.
Ez a fegyelem az idő előrehaladtával azonban fokozatosan fellazult. (Hasonló folyamat volt megfigyelhető az egykori Jugoszlávia szétesése előtt is.)
Az Európai Unió korábbi válságai külső eredetűek voltak. A pénzügyi rendszer instabilitása, a globális gazdasági sokkok, a járványhelyzetek és a geopolitikai konfliktusok alakították az intézményi reakciókat. Ezek a helyzetek ideiglenes eszközöket, rendkívüli megoldásokat és politikai kompromisszumokat hívtak életre. Az intézményi egyensúly alapjai eközben szerencsére érintetlenek maradtak.
Az európai együttműködés szükségessége adottság. Az Unió működésének mai formája ettől függetlenül egyre kevésbé illeszthető az EU eredeti alkotmányos logikájához.
Az uniós jogrend egyik alapelve rögzíti a hatáskörök elosztását. A közös döntéshozatal körei meghatározottak, minden más terület a tagállamok felelősségi körében marad. Ez az elv politikai bizalmat teremtett, és korlátot jelentett Brüsszel számára.
Az Európai Bizottság szerepe ezen a kereten belül alakult ki. Jogszabályokat kezdeményezett, végrehajtotta a közös döntéseket, és felügyelte a szerződések betartását. A működés súlypontja az adminisztratív racionalitáson és a technikai koordináción nyugodott.
Az elmúlt évek gyakorlata viszont fundamentálisan más képet mutat. A Bizottság politikai tartalmú döntéseket hoz végrehajtási aktusok formájában. Pénzügyi eszközökkel intézményi változtatásokat ösztönöz, értékelési rendszereken keresztül befolyást gyakorol, válsághelyzetekre hivatkozva pedig tartós jogköröket épít ki.
Tagadhatatlan: a folyamat jogilag precíz. Intézményi következményei azonban jelentősek, katasztrofálisak – és lassan visszafordíthatatlanná válnak.
Eközben a jogállamiság fogalma az Unió központi hivatkozási pontja maradt. Az alkalmazás gyakorlata azonban területenként nagyon eltérő mintázatot mutat.
Ami Kelet-Európát illeti, a Bizottság részletesen elemzi az igazságügyi rendszerek működését, alkotmányos és közigazgatási reformokat értékel, médiaszabályozási és oktatáspolitikai kérdésekben foglal állást. Ezek az eljárások rendszerint pénzügyi következményekkel járnak, rövid határidőkkel és világos elvárásrendszerrel. Brüsszel nem ritkán zsarol, pénzeket tart vissza az érintett tagállamoktól. Ez pedig joggal váltja ki a keleti-közép-európai tagállamok felháborodását.
Mindeközben, ami Nyugat-Európát illeti, Brüsszel másképp kezeli a hasonló jelenségeket. A végrehajtó hatalom tartós megerősödése, az igazságszolgáltatás politikai kapcsolódásai, a médiapiac állami torzulásai vagy a hosszú ideig fenntartott rendkívüli jogrendek ritkán váltanak ki heves intézményi reakciókat. A vizsgálatok elhúzódnak, a következmények pedig általában elmaradnak.
Arról nem is beszélve, hogy Brüsszel – most már következetesen és évek óta – előnyben részesíti egy nem EU-tagállam, Ukrajna érdekeit a közép-kelet-európai tagállamok érdekeivel szemben (azok kárára), legyen szó a pénzügyi támogatásokról vagy éppen a mezőgazdaságról. Ukrajna esetében viszont elnézik a brutális, állami szintű korrupciót, az állami szerveknek a civil lakossággal szembeni erőszakos fellépését, a vélemény- és sajtószabadság lábbal tiprását. Kettős mérce ez a legklasszikusabb fajtából.
Ami a centrum–félperiféria-vitákat illeti, a vádló, értelmező és szankcionáló funkciók EU-s intézményi koncentrációja csak tovább erősíti mindazt, amiről eddig beszéltem. A vitás helyzeteket érintő jogorvoslat lassú, közvetett és gyakran utólagos.
Az uniós forrásokból támogatott, politikailag aktív civil szervezetek, az ngo-k szerepe Kelet-Közép-Európában különösen érzékeny kérdéssé vált az elmúlt években. Olyan szervezetekről beszélünk, amelyek rendre politikai szerepet vállalnak, és egyértelműen beazonosítható az elvi-ideológiai kötődésük, valamint a politikai és pénzügyi hovatartozásuk. Joggal merül fel a kérdés: ki választotta meg ezeket a közéleti szereplőket, és ki választotta meg azokat, akiket képviselnek. És hogy vajon mi a közéleti illetékességük adott országok belügyeiben.
Ha a jelenlegi uniós helyzetet összehasonlítjuk Jugoszlávia szétesésével, egészen meglepő párhuzamokat kapunk: a vég ott is ideológiai különbségekkel és csatákkal kezdődött, majd az erősebb tagköztársaságok hegemóniatörekvéseivel folytatódott, s mindez végül a gazdasági-pénzügyi válsággal tetőzött és véres polgárháborúba torkollott. Az egész egy jól hangzó, de aligha fenntartható – az emberi természet uralkodó vonásaival összeegyeztethetetlen – utópiával kezdődött.
Ha körbetekintünk, és regisztráljuk a legerősebb EU-tagállamokat érintő gazdasági válsághelyzeteket, ránézünk az ukrajnai proxiháborúra odautalt gigantikus hitelekre – helyesebb talán az adomány szó használata, mert ezeket a pénzeket soha senki nem fizeti majd vissza –, és látjuk a vezető európai országokban hatalmon lévő pártok és politikusok hazai népszerűtlenségét (lásd a francia vagy a német belpolitikát), akkor valóban jól tennénk, ha valóban készülnénk egy EU nélküli jövőre.
És csak remélni tudjuk, hogy – szemben az EU-vezetés agyament elképzeléseivel – ez egy háború nélküli jövő lesz.
Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az EU brüsszeli központjában, 2026. január 14-én / fotó: Nicolas TUCAT / AFP
Bejelentkezés