Friedensangst, „a békétől való félelem” – ezt a kifejezést az utóbbi időben egyre gyakrabban használják Németországban, amikor arról esik szó, hogy az ukrajnai béketárgyalásokat német és európai uniós oldalról akadályoznák vagy meghiúsítanák.
Most, hogy az ukrajnai háború negyedik évében járunk, egyre világosabb: Európa és a valóság két külön síkon mozognak. Az Európai Unió vezetői kizárólag erkölcsi-etikai keretben magyarázzák a konfliktust, miközben a nagyhatalmi folyamatok egészen más logika mentén zajlanak. Európa a saját kóros reflexeit követve moralizál, és azt állítja, hogy a tét a „demokrácia védelme”. A valóság azonban egészen mást mutat: a tét az erő, az érdek és az egyensúly — az európai kontinens azonban egyikben sem játszik meghatározó szerepet, és ezt még mindig nem hajlandó beismerni.
Washington számára a fő ellenfél és stratégiai prioritás továbbra is Kína maradt, és nem Oroszország. Az amerikai külpolitika célja nem feltétlenül az orosz rendszer teljes felszámolása, hanem az, hogy azt olyan szinten tartsa, amely megakadályozza, hogy Moszkva Kína mellett valódi globális szerepet játsszon. Ugyanakkor az Egyesült Államok Ukrajnát az orosz mozgástér ellenőrzésének eszközeként kezeli.
Mindeközben Kína fegyelmezett pragmatizmussal tartja életben Oroszországot, ugyanis egy stabil, működőképes Oroszország csökkenti annak kockázatát, hogy Peking közvetlen versengésre és konfliktusba kényszerüljön Washingtonnal. Az ukrajnai háború Kína szempontjából nem csupán energiapolitikai és kereskedelmi lehetőség, hanem élő, valós idejű tanulmány arról, hogyan reagál a Nyugat egy elhúzódó konfliktusra. A levonható tanulságok Tajvan tekintetében fontosak.
Oroszország céljai ugyanakkor teljesen mások, mint ahogyan Európa azt gyakran elképzeli és tálalja. A valóság az, hogy a Kreml Európát egyáltalán nem tekinti katonai célpontnak — az európaiak és az ukránok ezzel kapcsolatos kijelentései nyilvánvalóan abszurdak és teljesen irracionálisak. Moszkva 2014 óta következetesen ugyanazt a stratégiai minimumot és narratívát képviseli: Ukrajna ne csatlakozzon a NATO-hoz, és maradjon ütközőzónaként a posztszovjet térségben. Ezeket a pozíciókat az állami doktrínák, hivatalos beszédek és a rendelkezésre álló dokumentumok egyaránt tartalmazzák. Oroszország nem kívánja megtámadni az Európai Uniót, sem a NATO tagállamait; ez egy teljesen elvadult elmélet, valójában csak politikai indoktrinálás az ukrán, brit és uniós vezetők részéről – ürügy a fegyverkezésre és újabb pénzszórásra.
Európa belpolitikai helyzete viszont meglehetősen összetett. Franciaországban Macron hónapok óta kisebbségből kormányoz, támogatottsága tartósan 25–30 százalék között ingadozik. Németországban Merz koalíciója a kezdetektől fogva labilis, ami gazdasági pangással párosul. A két legfontosabb európai hatalom belpolitikai és pénzügyi sodródása így alapvetően korlátoz minden nagyobb külpolitikai manővert.
Ukrajna eközben nemcsak katonailag, de politikailag és erkölcsileg is egyre inkább süllyed: éppen történelmének eddigi legnagyobb korrupciós botrányát éli, amely érinti Zelenszkij elnök közvetlen környezetét is. A szóban forgó pénzösszeg egyelőre körülbelül 100 millió dollár, és egyre bővül a Zelenszkij hátországából érintett szereplők köre is: Timur Mindics, Zelenszkij egykori cégtársa, az általuk közösen indított Kvartal 95 médiacég társalapítója vezette azt a csoportot, amely visszaéléseket követett el az energiaszektor beszerzési ügyleteiben.
Andrij Jermak, az ukrán elnöki hivatal vezetője (a minapi genfi béketárgyalások ukrajnai delegációjának vezetője) „Ali Baba" fedőnéven szerepel az ügynökség lehallgatási jegyzőkönyveiben.
Olekszij Csernisov korábbi miniszterelnök-helyettes a jelentésekben „Che Guevara” fedőnéven található. Ezenkívül érintettek még Herman Haluscsenko igazságügyi miniszter és Szvitlana Hrincsuk energiaügyi miniszter is. Az ügy külföldi visszhangot is keltett – bár az EU és a „hajlandók koalíciójának” vezetői gyanús gyorsasággal túltették magukat az ügyön, és sürgetik, hogy Ukrajna számára további milliárd eurókat utaljanak át hitelként. És ez az a pont, ahol a Friedensangst, a „békétől való félelem” akár szélesebb és mélyebb, európai uniós megvilágításba is kerülhet.
Életveszélyes, hogy egy ilyen politikai-biztonsági környezetben a háborúról és békéről folytatott európai kommunikáció rendre figyelmen kívül hagyja a valóságot. A nyugat-európai álláspont több olyan feltételt tartalmaz — a jövőbeli ukrán NATO-tagság lehetőségének fenntartása, a területi helyzet teljes visszarendezése, a szankciós rezsim megtartása, a jövőbeni ukrán hadsereg egymillió főre duzzasztása –, amelyek Moszkva számára előre tudhatóan és deklaráltan elfogadhatatlanok. Nem tudok elsiklani azon gyanúm felett, hogy Európa ezt nem szándékosan teszi-e. Ha igen, akkor ez a békefolyamat tudatos megtorpedózása Brüsszel, Berlin, Párizs és London részéről. A béketárgyalások eddig a helyzet fent leírt groteszk szerkezete miatt sem haladtak – és az európai vezetők felelőssége még akkor is felvethető, ha az elmúlt napokban megmozdulni látszik valami a megállapodás irányába –, ugyanis a geopolitika nem az igazságérzetről szól, hanem az erőforrásokról, a mozgástérről és a realitások belátásáról. A kontinens stratégiai hibái nem abból fakadnak, hogy rossz oldalon áll (melyik a rossz oldal?), hanem abból, hogy félreértelmezi a világot, valamint a saját szerepét és befolyását benne.
Csak remélni tudom, hogy az európai tisztánlátás mielőbb bekövetkezik, és nem történik valami végzetes és visszafordíthatatlan az EU-vezetők felelőtlen döntései, költekezései, kontraproduktív hitelfelvételei és moralizálása nyomán. Ha nem akarunk a világ skanzenje lenni, és a BRICS meg a globális Dél mögött kullogni, akkor érdemes lenne újragombolni a politikai, gazdasági és társadalmi stratégiánkat: le kell ülni Moszkvával, békét kötni és hosszú távú együttműködésben megegyezni. És igen, meg kellene lépni ugyanezt az USA-val és Kínával is. Átgondolni a harmincegyezer főt foglalkoztató brüsszeli apparátus észszerűsítését, az energiaforrások beszerzését és annak költségeit, a zöldítés józan határait, és a gazdaság versenyképessé tételét.
Mindezt azonban lehetetlen feladat megtenni olyan vezetőkkel, akik folyton megsértik az orosz népet és vezetőjüket, rutinszerűen kioktatják és verbálisan fenyegetik a kínaiakat. A jelenlegi amerikai elnököt, Donald Trumpot pedig még ellenzéki státuszában is folyamatosan kigúnyolták és alázták.
Átfogó vezetőcserékre van szükség mind az Európai Unióban, mind annak vezető hatalmainál – félő, hogy amennyiben ezek nem következnek be, Európa tovább marginalizálódik, és csak egy partvonalról üvöltő, magatehetetlen, félszeg bohóc marad.
Borítókép: Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij az Európai Politikai Közösség koppenhágai találkozóján, 2025. október 2-án / fotó: Ludovic MARIN / AFP
Bejelentkezés