A Nyugat történelmi válaszút előtt áll. Már nem a globális befolyás megkérdőjelezhetetlen központja, és nem is az igazság vitathatatlan jelzőfénye, mint aminek egykor hitte magát. Ahogy új hatalmak jelennek meg és régi bizonyosságok omlanak össze, alapvető döntést kell hozni: visszatérni azokhoz az értékekhez, melyek egykor erőssé tették a Nyugatot, vagy tovább menni a konfrontáció, az illúziók és az összeomlás útján.
Ez nem a nyugati kultúra bírálata, és nem is a keleti hatalmak idealizálása. Ez egy figyelmeztetés: józan, stratégiai hang, amely önreflexióra szólít, mielőtt a katasztrófa visszafordíthatatlanná válik.
A vezetés illúziója
A nyugati vezetés ma már nem vízió, hanem egy hamis elképzelés. Washingtontól Brüsszelig a politikai osztály a tartalmat jelképekkel helyettesítette. A vezetők a demokrácia és szabadság nyelvén beszélnek, de rövid távú számítás és médiaoptika alapján kormányoznak. Emberi jogokat emlegetnek, miközben elnyomják a valódi vitát. Békét hirdetnek, ugyanakkor háborút gerjesztenek.
Az ukrajnai háború ennek a válságnak ékes példája – nemcsak tragédia, hanem stratégiai és civilizációs kudarc is. Ami regionális konfliktusnak indult, mára globális ütközőponttá vált. De a frontvonal mögött még súlyosabb veszély rejtőzik: a Nyugat önmaga köré szőtt morális illúziója.
A neokolonializmus tükre
Ukrajna paradoxon. Egyszerre áldozat és eszköz. Az orosz agresszió célpontja – és a nyugati hatalmi játszma eszköze. Egy törékeny állam, gyenge intézményekkel, mélyen gyökerező korrupcióval, széttöredezett társadalommal. A Nyugat mégis úgy beszél róla, mint a demokrácia bástyájáról.
És mit jelent az, amikor a szabadságot képviselő ember – Zelenszkij elnök – több mint egy éve nem járt a frontvonalon, mégis katonai egyenruhában jelenik meg? Ez nem vezetés. Ez jelmez. Egy áldozathozatalnak álcázott PR-stratégia. Az ellenállás képét viseli, de biztonságos távolságból kormányoz. Forradalmi elszántságot árul, de a nép vérben és romokban fizeti meg az árát.
A nyugati provokációk mintázata
Ami a történelmet illeti, a Nyugat sokkal gyakrabban avatkozott be Oroszország ügyeibe, mint fordítva.
Napóleon felvonulásától Hitler inváziójáig és a NATO hidegháború utáni keleti terjeszkedéséig a történet nem a folyamatos és kizárólagos orosz agresszióról szól – ezek ismételt nyugati túlkapások, gyakran a „biztonság” vagy a „felszabadítás” nevében.
Oroszország vezetője rendre úgy jelenik meg a nyugati kommunikációban, mint egy mindenkit maga alá temető, rettenetes agresszor, ugyanakkor az orosz–ukrán háború előzményeiről egy átlagos nyugati ember semmilyen ismerettel nem rendelkezik. Egyet tud: „Zelenszkij hősként védi a területét és Európát”. Ugyanakkor félelmetes az is, hogy a közbeszédben megalapozott információk nélkül hoznak meg ítéletet akármelyik fél felett.
Ennél is rémisztőbb, hogy a – béketárgyalások nehezen induló folyamatában – a Nyugat nem hajlandó tudomást venni arról az orosz kitételről, hogy a béke úgy lehetséges, ha a felek foglalkoznak a háború okaival is. A Nyugat a háború okaival egyszerűen nem óhajt foglalkozni, és agyonhallgatja azokat. A sajtó csak a Nyugat által elfogadott narratívát tálalja. Itt komolyan és jogosan felmerül, hogy a Nyugat valóban békét akar-e, vagy mindenképpen háborúra – neokolonializmusra – készül.
E gondolatok nem Oroszország cselekedeteinek igazolására szolgálnak, hanem arra, hogy világosan kimondjuk: a narratíva, mely szerint az „ártatlan”, passzív Nyugatot hirtelen a vad Kelet fenyegeti, hamis. Ennek a hazugságnak a folyamatos „értékesítése” – a médián, az agytrösztökön és a diplomáciai színjátékon keresztül – csak tovább táplálja az eszkalációt.
Egy valódi fenyegetés: a nyugati téveszme
A nyugati civilizációra leselkedő legnagyobb fenyegetést nem Oroszország vagy Kína jelenti. A valódi fenyegetés az, hogy a Nyugat elutasítja az önreflexiót. Nem hajlandó szembenézni a saját szerepével, tudatosan kizárja a kritikai önértékelés lehetőségét. Betegesen kerüli a szembenézést saját döntéseinek következményeivel.
Tény, hogy a Nyugat folyamatosan elveszíti gyarmatait, pénzügyi dominanciáját és technológiai monopóliumát. Lemarad az eurázsiai tömb mögött, amely hosszú távú játékot játszik, miközben a nyugati vezetők a médiavisszhangot kergetik. Ahelyett, hogy együttműködne a Kelettel – megőrizve méltóságát, úgy, hogy közben alkalmazkodik a többpólusú világhoz –, a Nyugat felpörgeti a konfrontációt, miközben elfelejti, hogy nem nyerhet meg egy globális háborút azon erőforrások nélkül, melyeket már korábban kiaknázott.
Miközben a Nyugat széttöredezett, Oroszország és Kína hideg, de hatékony szövetségre lépett. Az egyik területtel, energiával és energiaforrásokkal, valamint katonai ellenálló képességgel, a másik technológiával, gyártókapacitással és a stratégiai türelemmel rendelkezik.
Zelenszkij, a média és az előre gyártott narratíva
Zelenszkij ikonográfiája a szélesebb probléma tökéletes példája. Ő Che Guevara ideológia nélkül, Castro megpróbáltatások nélkül – előadó, nem parancsnok. A nyugati média segített felépíteni a Zelenszkij-képet, eladta a bátorság és a modern ellenállás megtestesítőjeként. De a harci öltözet mögött egy színész áll, távol a csatatértől, távol az emberek szenvedésétől. A háború televíziós látványossággá vált, amelyben ő az igazságos ellenállás arca – de nem a szíve. A harmadik világháború immár nem képzelgés és nem álomvilág. Amennyiben a Nyugat továbbmegy ezen az úton, elutasítja a diplomáciát, a valódi párbeszéd helyett az előre gyártott, felelőtlen narratívát választja, elnyom minden más véleményt, akkor a háború többé nem a „ha”, hanem a „mikor” kérdése.
Egy esetleges harmadik világháborúért, legyünk őszinték, a felelősség legnagyobbrészt a Nyugatot terhelné. Nem azért, mert a Nyugaté lenne az első lövés, hanem mert felégették az utolsó hidakat. Mert kigúnyolták a békét. Mert jobban bíztak a kreált PR-imázsban, mint a realitásban. Ezt a háborút nem lehetne megnyerni, és nem eredményezne új világrendet. A vég lenne, az elmúlás.
A kifelé vezető út: alázat és reform
A megoldás nem az önfeladás, hanem az önkorrekció. A Nyugatnak újra fel kell fedeznie önnön erejét, ehhez pedig visszafogottság és reform szükséges. Ez azzal kezdődhetne, hogy nyomban lecserélik azokat, akik már lejáratták magukat, akik megbuktak. Az Európai Uniót ma olyan bürokrata funkcionáriusok uralják, mint Ursula von der Leyen vagy Kaja Kallas. Olyan figurák, akiknek minden lehetőségük megvolt arra, hogy a békét keressék, de inkább a provokációt választották. Le kell mondaniuk. Most, azonnal.
A Nyugat túlélésének receptje az, ha mihamarabb új emberek kerülnek az Európai Unió vezető pozícióiba. A Nyugatnak továbbá váltania kell a dominanciáról az együttműködésre, az erkölcsi állásfoglalásról a reflexióra. A kosztümről a karakterre.
Mindezt nem ideológiai megfontolásokból írom, hanem tapasztalatból. Dolgoztam globális cégekkel, éltem keleten és nyugaton, és – ellentétben azokkal, akik erkölcsről beszélnek a tévében – átéltem a háborút, nem saját választásomból, hanem sorsszerűen, a történelem által elrendelve. Végszóként: egy civilizáció nem akkor omlik össze, amikor mások legyőzik. Akkor omlik össze, amikor elfelejti, miért állt.
A szerző évtizedek óta él Nyugaton és Keleten, globális nyugati és keleti intézményekkel dolgozik
Borítókép: Az Európai Parlament épülete, Brüsszel / fotó: Martin Bertrand / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés