Pofán csap a létezésük - a Világszép korTárs kapcsolódások című kiállításról

Huszonnégy kortárs művész és hetvenhét állami gondozásban élő fiatal közös munkáiból láthatunk kiállítást a Ludwig Múzeumban, Világszép korTárs kapcsolódások címmel, amely a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány tizenöt éves fennállását ünnepli, joggal. A kiállítást Wirtz Ágnes művészettörténész álmodta meg, aki a Világszép Alapítvány létrehozója. Az alapítvány tizenöt éve biztosít érzelmi biztonságot, személyre szabott figyelmet és támogatást állami gondozásban élő gyermekek számára, amelyre, mint a kiállításból is kiderül, nagy szükségük van.

Belépve a Ludwig Múzeum kiállítóterébe a magas fehér falak közé, a hatalmas terekbe, hirtelen eltörpül az ember, és el sem tudja képzelni, hogyan fogja megtapasztalni a kívánt kapcsolódást ezekkel az alkotásokkal. A falon képek lógnak, kicsit hűvös van, a kiállítóterekben idősebb teremőrök cirkálnak csendesen. Aztán ahogy olvassuk Wirtz Ágnes érzékletes leírásait a workshopokról, és megnézzük a kapcsolódó képeket, elmélyülünk, megnyugszunk, és lassanként belekerülünk egy olyan érzelmi sodrásba, ami kitart egészen a végéig.

A workshop menete a leírások szerint minden alkalommal az volt, hogy a gyerekek (2 és 25 éves kor között) megnézték az adott művész által kiválasztott képet, ami számára valamiért fontos, aztán a maguk módján azonnal asszociáltak rá. Próbálták kitalálni, mi mit jelent, miért került oda, miért ilyen maszatos vagy éles, vagy akár átlátszó, és hogy mire gondolhatott a művész. Végül belépett a képzőművész, akinek olykor nyers kérdések vagy kijelentések formájában fejezték ki a nemtetszésüket, a véleményüket. Sokszor azonnal alkotni akartak, és szinte követelték az ecsetet, a papírt, vagy éppen, ami volt.

Miközben a workshopok leírásait olvastam, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden művész kaphatna ilyen közvetlen, egyszerű, őszinte visszajelzéseket az alkotásairól, még akkor is, ha fájdalmas. Talán erősebb és sokszor inspirálóbb is lehet egy ilyen éles kritika, mint a szakkritikusok vagy művészbarátok által mondott, megfontolt, szépen megfogalmazott, értelmiségi megjegyzések és sejtetések. A művészek a gyerekek nyers kérdései és odavetett, dobott megjegyzései hatására kénytelenek voltak olyan alapvető dolgokat is elmagyarázni a művészetük miértjeivel kapcsolatban, ami egy műértőnek nem lenne kérdés. Ezzel saját művészetük lényegi kiindulópontjáról is kénytelenek voltak beszélni, ami feltehetőleg gyors elmélyülésre késztette a művészeket, és inspirálta is őket.

Művészenként három mű született; egy eredeti mű, aminek kapcsán ismerkedni és beszélgetni kezdtek, egy, amit közösen alkottak, és egy, amit a művész a találkozásból inspirálódva alkotott. Érdekes volt megfigyelni, elgondolkodni rajta, hogy a közös alkotás néha mennyire eltért a művész előtte és utána alkotott műveitől, néha meg mennyire hasonlított rá. Olykor a közös mű bátrabb, vagy legalábbis inspirálóbb volt, mint amiből inspirálódott. Wirtz Ágnes megfogalmazása szerint: „Kezdettől fogva azt mondtam, hogy nem szeretnék arra koncentrálni, hogy itt egy mesterműnek kell születni, hanem a találkozás lenyomatának kell megszületnie.”

Ez meg is történik, hiszen átütő erejűek a közös alkotások, akkor is, ha csak papírdarabok vannak felragasztva egy kartonlapra, és akkor is, ha pacákat, pöttyöket, vagy éppen kéznyomokat látni, mert ezekben benne van a találkozás izgalma, kétesélyűsége, a kapcsolódás mélysége, tanulsága, szépsége és tragikussága is. Ezek a közös alkotások valóban lenyomatok, és legtöbbször olyan értelemben is hatásosak és meghatóak, hogy hirtelen pofán csap a gyerekek létezése, amiről többnyire megfeledkezünk, vagy legtöbbször úgy veszünk róluk tudomást, hogy néha hallunk vagy olvasunk valami borzalmas hírt a gyermekotthonokban történő abúzusokkal kapcsolatban, kicsit sajnálkozunk, aztán lazán továbbgörgetünk. A workshopok alatt a kirekesztés, a megbélyegzés, az elhagyatottság fájdalma merül fel a gyerekekben a leggyakrabban. Nemes egyszerűséggel zacisoknak tartják magukat. Az egyikőjük így fogalmaz erről: „Hát tudod, mi vagyunk az ékszerek, amiket beadtak a zaciba. Csak elfelejtettek értünk jönni.”

A művész eredeti művéből kiindulva a workshopokon igazi, őszinte beszélgetések alakulnak ki, ahol a művész elmondja, hogy milyen élményekből merített, amikor megalkotta a művet, és ezen fellelkesedve a gyerekek is mesélni kezdenek az élményeikről, rákapcsolódva a feldobott témára. Ezekről a workshopokról videóanyag is készült, amiket a szövegek alján elhelyezett qr-kód segítségével lehet megtekinteni, de a Világszép Alapítvány hivatalos oldalán is megtalálhatóak a felvételek.

Az egyik ilyen találkozás alkalmával úgy tűnt, hogy ebből bizony nem lesz közös alkotás, de Wirtz Ágnes azt mondta a jelenlevőknek, hogy „…az is oké, ha egyszer fehér marad a vászon. És abban a fehérségben benne lesz ez a csend”. Vagyis az alkotások valóban kapcsolódások útján jöttek létre, senki nem kényszerített senkit semmire. Ez azért fontos, mert a gyerekeknek nem kellett viselkedniük, megfelelniük, nem kellett jónak lenniük, hanem elfogadták őket úgy, ahogy vannak, abban az állapotban, amiben jöttek. Mert azt, hogy miből jönnek ezek a gyerekek, sohasem lehet tudni, és nagyon kevés olyan ember van az életükben, aki elfogadja őket olyannak, amilyenek.

A művészenként három alkotás láttán szembeötlő az is, hogy a művészek mennyire tudtak kapcsolódni a gyerekekhez, hogy milyen szinten inspirálta őket a velük való találkozás. Volt olyan művész, akinél szinte semmi sem változott, kis módosítással ugyanazt a művet hozta létre, mint előtte, de voltak olyanok is, akiknek a „harmadik”, a közös élmény inspirálta alkotásán ott volt a találkozás lenyomata. Örvendetes és újszerű élmény lehet, még egy megrögzött kiállításlátogató számára is, hogy itt a művészet, a műbírálat tulajdonképpen háttérbe szorul. Sem a művészek eredeti munkáit, sem a közös alkotásokat, sem az úgynevezett „harmadik” művet nem tudjuk ugyanazzal a hozzáállással nézni, mint ahogy egy hagyományos kiállításon megszokhattuk. Ezeket az elvárásokat, ezt a komfortos befogadói attitűdöt itt el kell engedni, s ha ez sikerül, akkor egy sosem tapasztalt mély és komplex élményben lehet részünk, ami az emberek lélekmélyi összekapcsolhatóságáról szól. Ugyanakkor megtudhatunk valami lényegeset a műalkotások születéséről, a művészek működéséről, kínlódásáról és magányáról is, amiről nincs szó ugyan, de mégis érezni lehet a levegőben. Ez emberivé és elérhetővé teszi a művészeket, ami egy üdvözlendő, kortárs gondolat.

A kiállítás egy pontján beülhetünk megnézni Winkler Nóra interjúját Wirtz Ágnessel. Mindenképp érdemes meghallgatni elejétől a végéig, bár amikor én ott voltam, egyedül ültem a vetítésen. Wirtz Ágnest meglátni felér egy örömteli, spontán találkozás izgalmával. Egy életvidám, csillogó nő beszél sallangmentesen, őszintén és kendőzetlenül egy tabusított témáról, amiről mindenki álsajnálkozó arckifejezéssel, érdeklődést erőltetve, kicsit türelmetlenül szokott beszélni, olyan érzést keltve, hogy jó, legyünk már túl ezen a kellemetlen, érzékenyítős témán, aztán menjen mindenki a dolgára. Wirtz Ágnes viszont olyan közhelyektől mentesen, szeretettel beszél, és olyan közel hozza hozzánk az állami gondozásban élő gyerekek sorsát, hogy elfelejtünk sajnálkozni, és így sokkal mélyebbre tud menni a mondanivalója. Egy ütős idézet a beszélgetésből: „A legfontosabb, hogy a MOST-ban kapcsolódjunk.” Valami olyasmi is elhangzik az interjú alatt Wirtz Ágnes részéről, hogy azt vidd el, amire szükséged van, és ez igaz arra is, aki megnézi a kiállítást, és igaz a workshopon résztvevőkre is.

Közben azon is elgondolkodhatunk, hogy a művészet ereje milyen brutális. Hiszen, ha csak úgy összeültettek volna művészeket és állami gondozott gyerekeket beszélgetni, valószínűleg nagyon kínos lett volna az egész, mindenki feszengett volna, és azt várta volna, hogy mikor lesz már vége ennek a kényszeredett, kikényszerített találkozásnak. Így viszont van egy közvetítő közeg, a művészet, ami megihlet. Mert az ihletettség nemcsak az alkotásnál fontos, hanem az emberi kapcsolatok elmélyítésénél is, hogy ne csak egy felszínes pofavizit legyen az egész. Wirtz Ágnes ezt nagyon érzékenyen tapogatta ki és valósította meg a workshopokon, aminek „csak” egy következménye, vagy ahogy ő mondja, lenyomata ez a kiállítás. Mert az igazán nyomot hagyó, megrendítő, örök életre szóló és felszabadító dolgok a workshopokon történtek. Alig merem leírni, mert természetesen ilyet senki sem kíván se magának, se másoknak, de néha inkább lennénk mi is állami gondozottak, hogy részt vehessünk ebben a csodálatos élményben. Mondom ezt úgy, hogy a kiállítás legsúlyosabb része ezen a ponton még hátra van.

Az utolsó teremben az Esterházy Marcellel közösen alkotott művek láthatóak. A művész az örökséget mint témát jelölte ki a közös gondolkodás alapjaként, ami persze mindenkinek mást jelent, de számára biztosan, hiszen itt Esterházy Péter szellemi örökségéről is szó van, mellette pedig egy generációk óta meglévő családi házról is. A gyerekek szempontjából az örökség inkább a hiányt jelenti, de ezen belül ezerféle, ahogyan ezt megfogalmazzák maguknak. A workshopon Esterházy Marcell mindenkinek adott egy eldobható fényképezőgépet, és az volt a feladat, hogy a benne lévő huszonhét képet örökség témában lőjék el. Ebből születtek a kiállítás talán legmegrázóbb anyagai, amelyeket egyébként egy asztal körüli beszélgetés mélyít el igazán, ahol Orvos-Tóth Noémi is megjelenik, és kérdésekkel segíti a beszélgetést. Négy sorsot ismerhetünk meg a videókból, köztük Esterházy Marcellét is. Aki megnézi ezt a kiállítást, és kicsit már fáradt a végére, ajánlom, hogy mindenképp hallgassa végig ezeket a történeteket is. A művész „harmadik” alkotása itt ráadásul szépen kapcsolódik a közös alkotáshoz, amely esetében egy beszélgetés, ahol az emberek megnyíltak egymás előtt.

A kiállítás utolsó termében fotókat láthatunk a workshopokról, az ezzel szemközti falon pedig közös alkotásra hívják a látogatókat. Krétákkal lehet szabadon alkotni egy falra helyezett, nagy papíron. Talán ez volt az első kiállítás, amikor egy ilyen felhívásra örömmel reagáltam, mert szerettem volna részese lenni valahogy ennek az unikális kiállításnak, és nyomot hagyni a nyomot hagyók között.

Borítókép: Ludwig Múzeum