Soha nem szerettem, ha gázrózsának csúfolják. Ahogy a gitárosnak sincs rőzséje, az énekes sem Rózsi. A Guns N’ Roses tökéletes név, az egyik legrövidebb regény. Tele titokkal. Miért csak az n után van aposztróf, például. Mint a rock n’ rollban. A feketék beszélnek így. Vagy a déli feketék? Vagy a déliek? Valakit temetnek? Mi történhetett? Gyilkosság? Öngyilkosság? Háború? Szerelemféltés? Fegyverek és rózsák. Magyarul nem hangzik olyan jól.

Az első album zseniális, Appetite for Destruction, a Pusztítás utáni vágy (magyarul ez is egy kicsit ergya), de mégis a folytatást szerettem jobban, a Use Your Illusiont (Használd az illúziódat!). Kovács mama is nézte a tévét, amikor először láttam a Don’t Cry-t. Azt mondta, drogosok. Mondtam, téved, ezek a hosszúhajú srácok skótszoknyában, bőrnadrágban nem drogosok, csak fiatalok, szegények, és hallgasd, mama, milyen szépen tudnak zenélni. Mama nem nagyon szerette a zenét. Nem láttam táncolni, sem énekelni. Mikor fütyültem, mondjuk a Bicska Maxi dalát, amit Kovács papám tanított, vagy csak úgy, valami improvizált dallamot, leállított. Igaz, akkor már beteg volt, haldoklott. Ma már nem fütyülgetnék haldokló közelében, de most már késő, ugye.

Az első dal volt a gitáron, amit megtanultam rosszul játszani. Elő is kellett egyszer adnom Toroczkay nagymamámnak és mániás depressziós lányának, aki elsírta magát. Hasztalan énekeltem mutáló kamaszhangomon, hogy ne sírjon, csak rosszabb lett, ahogy haladtunk a számban. A gitárszólóig sem jutottunk el, inkább abbahagytam. Még jó, mivel a gitárszólót nem tanultam meg, túl nehéz volt, azóta sem tudom.

A rengeteg Axl Rose a pszichiáternél, a lány, aki pofon vág egy lányt, a veszekedés, a fegyverek, a földhöz vágott pohár, gitárszóló a sivatagban, Saul Hudson (neked Slash) terpeszben, a kanyonba dobott gitár, még akkor is sírt, zokogott, bőgött az a Les Paul, és ritmusra robbant a roncsautó. Aztán a sírban remegő, meztelen énekes temetése, a helikopter rotorja, ami csak a klipben hallható, Nagy Feró műsorában. Hol van Izzy? Hol van Izzy? Ki az az Izzy? Izzy, Axl Rose gyerekkori barátja akkor már nem volt a bandában. És a második klip, amit láttam, a dal a Terminátor 2-ből. Enyém lehetnél. A félelmetes Terminátor, a Halálosztó robot, a veszélyes osztrák terrorista, shotgunnal a kezében sétál, érzelemmentes arccal a tömegben, mint a halál maga, ami elől haszontalan futnod. Hasta la vista, baby. A dobok, gitárok, a tetoválások, a hajak, a rikácsoló énekhang, a pózok. Schwarzenegger a rózsás dobozból rántja elő a fegyvert. (Tisztelgés a zenekar előtt.) Tízévesen elképzelni, milyen lehet a „kokainos nyelv”, és milyen pokoli, amikor az ember csak az ügyvédeken keresztül kommunikál. Durva! Mi az az ügyvéd, egyáltalán? – gondoltam a végtelen Alföld közepén a kilencvenes években. „When I come home, late at night / Don’t ask me where I've been / Just count your stars, I’m home again” (Ha éjszaka későn érkeznék haza, ne kérdezd hol voltam. Csak adj hálát a csillagaidnak, hogy újra otthon vagyok.) Miért ne kérdezhetné? Anya biztos megkérdezte volna Axl Rose-t is, mint ahogy engem is számonkért, mikor valamelyik motoros találkozóról támolyogtam be a családi házunk ajtaján jóval a megbeszélt időpont után. A vadonatúj Nike cipőm pedig tiszta sár. Szülői franciaágyon vergődni, pogózni, őrjöngeni, amíg nincs vége a dalnak, az egyetlen dalnak a kazettán, ami után Commodore 64-es játékok sisteregnek. Talán a Creatures, a Last Ninja vagy a Test Drive. Esetleg a Boulder Dash. Kinek jut ideje az őrült kilencvenesekben Commodore 64-es játékokra?

Döbbent, áhítatos csendben néztük a Terminátor 2-t Kácsor Karcsi bácsiéknál – vagy húszan, másolt kazettán, rossz minőségben. Az időutazás logikátlansága senkinek sem tűnt fel, a higanyemberes akció annyira valószerű volt. Azután sokáig úgy ültem a Tacskómon, mint Schwarzenegger a Harley-n, Kácsor bácsi pedig nem sokkal később csatlakozott a kisújszállási motoros klubba (Griff Motor Klub). A lánya hamarabb tanult meg olvasni, mint én. Hogy irigyeltem tőle, mikor egy Mogyorós csoki-papíron demonstrálta tudományát. Vajon ő is ott volt, mikor néztük a filmet? A lehetséges nukleáris apokalipszis megelőzésével egyenrangú probléma lehetett akkor, hogy ő is jelen van-e. Hogy tetszett! Mennyire zavarban voltam előtte mindig. Láttam kinyílni, de eszembe sem jutott megszólítani.

Ha lett volna TSZ, akkor nyilván a biliárdos teremben nézzük meg, vagy a KISZ-ben. De akkor már egyik sem volt. Az apokalipszis akkorra már bekövetkezett. Legalábbis sok család alatt megingott a föld. A rendszerváltással ugrottunk húsz-harminc évet. Kevesen voltak felkészülve rá.

El akartunk menni a Guns N’ Roses koncertjére, apát majdnem rávettük. Aztán mégsem. Ha pár évvel idősebbek vagyunk, talán láttuk volna a Faith No More-t, a Soundgardent, és persze a Gunst élőben. Volt, aki látta őket. Mesélte, hogy szigorúan tilos volt fotózni, de amikor elkezdődött a show, több tízezer vaku villant a Népstadionban. Most nem szeretnék pár évvel idősebb lenni. Közelebb lennék valószínűleges halálomhoz.

Az a srác idősebb volt, mint én, és megvolt a jegye az évszázad koncertjére. Annak a pénzszállító fiúnak, akit egy héttel a Guns N’ Roses-koncert előtt lőttek agyon valahol itt, ahol most élek, a Móricz közelében, és ahol most a Guns N’ Roses plakátját bámulom. Mert amit akarsz és amit kapsz, az két teljesen különböző dolog. Pár utcával arrébb, a Vak Bottyánban történt. Nevetségesen kevés pénz volt nála. Annak idején, 2010 környékén, amikor évekig dolgoztam pénztárosként, milliókat vittem hátizsákban kihalt utcákon, hogy egy hotel trezorjába dobjam a napi bevételt, és soha senki hozzám sem szólt. Neki nem volt ilyen szerencséje. Már felmondott, de azt mondták a főnökei, a hónap végéig még jöjjön. Május volt, talán látott még egy-két rózsabimbót kinyílni útközben, míg gondtalanul lóbálta a pihekönnyű zsákokat, ahogy én lóbáltam pár kilométerrel arrébb a tornacuccomat.