Trieszt vagy Trst, Ljubljana vagy Laibach? | Balkáni képeslapok, 3. rész

A Balkánt az utóbbi néhány évben szerettem meg, annyira, hogy azóta igyekszem minden nyáron eljutni oda, és a lehető legkevesebb pénzből a lehető legtöbb helyet útba ejteni. De hol kezdődik a Balkán? A majdnem osztrák Szlovénia még oda tartozik? És ha igen, akkor esetleg oda tartozik a kicsit osztrák, kicsit szlovén Trieszt is?

Van egy mém arról, hogy Olaszország és az Balkán nagyjából ugyanolyan, csak éppen előbbinek jobb a marketingje: egy ember meglát egy fotót egy mediterrán város elhanyagolt sikátoráról, összefirkált, omladozó házfalakkal, undorodva nézi, hogy tessék, ilyen a Balkán, majd miután közlik vele, hogy a fénykép Nápolyban készült, elolvad a gyönyörtől. Nápolynak – és általában Olaszországnak – persze így sincs köze a Balkánhoz, Trieszt viszont határeset, mégiscsak az Isztriai-félsziget lábánál bújik meg.

Nem olasz, hanem trieszti

A trieszti vasútállomás restijében játékgépek, az asztalokon újságok, az egyik magazin címlapján a leshatáron megőszült Filippo Inzaghi fotója. Az Udine felől érkező vonaton alig utazott valakit rajtam kívül, a helyi buszok viszont tömve voltak. Az egyik kisbolt előtt egy kutya feküdt szomorú pofával. A balkáni nosztalgia akkor fogott el, amikor a San Siro nevű kocsmában megláttam, hogy pelinkovac és montenegrói rum is kapható, hátul pedig egy klasszikus pottyantós vécé várt rám. Igaz, a kocsmától egy saroknyira található szállásom fürdőszobájában még bidé is volt, a magamfajta hátizsákos utazó ritkán lát ilyet, szóval el is bizonytalanodtam: ezek szerint Trieszt mégsem balkáni.

A Monarchia kikötővárosa volt, ilyen értelemben a „miénk” is, közvetlen vasúti összeköttetésben állt Béccsel, és ahogy Budapesten, úgy itt is a Habsburg család tagjairól neveztek el városrészeket, ezért Triesztnek is van Terézvárosa és a Józsefvárosa, csak itt Borgo Teresiano és Borgo Giuseppino a nevük. Amúgy Triesztet csak mi írjuk Triesztnek, az osztrákoknak Triest, az olaszoknak Trieste, a szlovéneknek Trst. Ha a klasszicista és szecessziós palotákat és bérházakat nézi az ember, vagy a belvárostól messzebb, a tengerparton, egy sziklaszirten álló a Miramare-kastélyt, amelyet a tragikus sorsú Habsburg Ferdinánd Miksa osztrák főherceg, Ferenc József öccse építtetett, akkor egy kicsit Ausztriában érezheti magát.

Ha viszont a pizzériák, kávézók, borozók teraszait, meg a rengeteg robogót, akkor mégiscsak egy olasz várost láthat. A Canal Grande egyik hídján James Joyce szobrával, a mólón Mekka felé fordulva imádkozó muszlimokkal, csak hogy még színesebb legyen a kép. Triesztet egy szűk tengerparti sávot leszámítva a szlovén határ öleli körbe, ha valaki egy kicsit messzebbre hajít egy követ, az már Szlovéniában esik le. A piazza della Borsán áll az az épület, amin a második világháború utáni Trieszti Szabad Terület visszaállítását követelő felirat olvasható öles betűkkel, amerikai és angol zászlóval.

Triesztben járva bele kell férnie a strandolásnak, a Miramare-kastély és a belváros közötti Barcola tengerparti szakasza pedig tökéletesen megfelel erre a célra, és bele kell férnie egy naplementének a San Giusto dombról. És ha csak két-három napot töltök egy városban, akkor is kell egy kocsma, amit a törzshelyemnek nevezhetek. Triesztben, ahol csak két éjszakát aludtam, a Bohemienne bárral jártam így. A tulajdonost, Giorgiót legendás pultosként emlegetik. Magas, ősz, göndör hajú ember, és az első pillanatban láttam, hogy ez a kocsma ő maga. Régi vágású rocker, az ő kedvenc zenéi szóltak.

Rögtön meghívott egy grappára, és ő is ivott velem. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, megörült, és kérdezte, hogy átválthat-e németre, mert biztos beszélek valamennyit. Ein bisschen, mondtam, ő pedig már mesélte is, hogy a nyolcvanas években járt Magyarországon, borral és pálinkával itatták, napokig ment a hasa, és amikor próbált valami gyomorkímélőt enni, rá kellett jönnie, ilyet nálunk nem talál. Ettől függetlenül szereti magyarokat. Szemben az olaszokkal.

– Gyűlölöm az olaszokat – mondta Giorgio németül, kezeivel puskát formálva és lövöldözést imitálva. – Legszívesebben kiirtanám őket.

Megkérdeztem, hogy akkor ő most osztrák-e, esetleg szlovén vagy horvát, bár egyiket sem volt könnyű elképzelni. Önérzetesen vágta rá, hogy trieszti. És ha mindez nem lett volna elég, később megláttam, hogy a kocsmával szembeni házfalon a „Digos merda” feliratot. Amikor másnap este visszatértem, Giorgio már úgy tette elém a grappát, mintha régi barátok lennénk.

Marx, Engels és Lenin a szlovén tengerparton

Az Isztriai-félsziget szlovéniai szakaszának központja Koper, régi olasz nevén Capodistria. A közigazgatás kétnyelvű, a települések és közterek nevét a szlovén mellett olaszul is kiírják. A Szent Anna-templom kollégiumában vettem ki egy szobát. Az óváros egy szigeten épült, a szárazfölddel később jött létre az összeköttetés, és még ma is látványosan elkülönülnek egymástól a városrészek. A főteret Titóról nevezték el, ami a volt jugó tagállamokban bevett gyakorlat.

A városi strand a kikötő közvetlen szomszédságában található, fürdésre csak egy egészen szűk részt kerítettek el. A parton kiégett fű, vagy még az se. Errefelé viszont éjszakánként is nagy élet van, és ha az ember figyel, láthatja, hogy a félhomályban jól megtermett rákok másznak ki a vízbe vezető lépcsők alsó fokaira a tengerből. A jóval tágasabb Žusterna strandig jó fél órát kell gyalogolni egy hosszú sétányon át a központból. Estefelé a nappal amúgy sivár sétány és a csendes belváros is feléled. Megjelennek az utcazenészek, élőzene szól egy étterem teraszán, nem messze egy szabadtéri színházi előadás zajlik, sorok állnak a büfék előtt.

Amikor külföldön járok, szeretem meghallgatni egy-egy helyi zenekar koncertjét, de Koperben, a bölcsészkar udvarán éppen a bécsi Cosmos Bandet sikerült elcsípnem, egy magyar zenekarvezetővel, Nagy Ábel Mártonnal. Akadnak hangulatos kocsmák is Koperben, én a Miramar és a Rampin nevűeket próbáltam ki, az utóbbiban egy magyar pár ült két asztallal az enyém mellett, aznap pedig elalvás előtt azt hallgattam a kollégiumi szobámból, ahogy a távolban két részeg magyar énekli, hogy „Júlia nem akar a földön járni”, hogy „Erdő közepében járok”, és hogy „Rendes ember én már nem leszek”. A sírva vigadás ellátogatott a szlovén Adriára.

Koper ugyan egyetemi város, kikötőváros és gazdasági központ, és könnyű is megkedvelni, de aki végigmegy a szlovén tengerparton – ami busszal is alig több fél óránál, bár aki jó erőben van, az gyalog sem halna bele ebbe a távba – az Piran városába, a rövid szlovén tengerpart ékkövébe szeret bele. Piran – az olaszoknak Pirano – központi tere az olaszos hangulatú, tágas Tartinijev vagy Tartini tér, ahol mézeskalácsházak állnak, és ahonnan sokfelé ágaznak a sikátorok.

A Szent György-templom melletti óratoronyból nemcsak a csillogó kék tengert és az óvárosi háztetőket lehet látni, hanem Olaszország és Horvátország partjait is. A kétnyelvű utcanévtáblák mellett pedig az utcák névadói is érdekesek, van például Marxova ulica, Engelsova ulica és Leninova ulica, azaz Via Marx, Via Engels és Via Lenin is. Nálunk ez a névadás már nem divat, de a délszláv államokban sűrűn előfordul, az olasz kisebbség meg csak véletlenül keveredett bele a történetbe.

Amikor Piranban jártam, a belváros mellett húzódó kicsi, lebetonozott partszakaszon töltöttem a napom felét, élveztem a napsütést és tengert, de a vége felé el kellett költöznöm a helyemről, mert mellém telepedett egy szlovén pár, és a fiú gurgulázva, bugyborékolva, hörögve gyűjtögette a felső légúti járataiban összegyűlt váladékot, hogy aztán a külvilágra segítse azt. Mindezt sokáig, kitartóan, percenként megismételve. A barátnőjét nem zavarta a dolog, két turházás között érzéki csókokat váltottak. Semmi bajom nem lett volna ezzel, ha otthon, a négy fal között csinálják.

*

Úgy látszik a nyilvános takonyszívás és a köpködés ugyanúgy nemzeti sport Szlovéniában, ahogy bárhol Kelet-Európában. Ljubljanában, amikor kiültem a Mačkon nevű kocsma teraszára, hogy megigyak egy sört és egy sljivovicát, az egyik asztalnál egy srác az iváson kívül két másik dologgal foglalta le magát: sűrűn köpködte maga elé a slejmet az utca macskakövére, közben pedig fogott egy ollót, hogy levágja a nadrágja szárait, és rövidgatyát formáljon belőle. Később egy vegyes nemzetiségű társaság nótázása hallatszott egy másik asztal felől. A ’90-es évek slágereit énekelték, többek között a Losing My Religiont az R.E.M.-től, ami a dalszöveg hiányos ismeretéből fakadóan valahogy úgy hangzott, hogy „that’s me in the corner, na na na na na na, losing my religion”.

Ljubljanába hat óra alatt el lehet jutni busszal Budapestről, és bár a legtöbb magyar megy is tovább a tenger felé, engem a szlovén főváros, ez a kicsit nyugati, kicsit balkáni világ is érdekelt. Az érkezésem nem volt egy diadalmenet, keveset aludtam előző éjjel, és a pályaudvar melletti, Stacion nevű kávézó teraszára kiülve az első mozdulatommal kiöntöttem a kávémat. A pincér viszont rögtön hozta a következőt, és nem számolta fel kiborult kávé árát. Aztán a szállással gyűlt meg a bajom.

Úgy tűnhet, hogy a számzáras kulcsdobozokat és a személyes találkozás nélküli bejelentkezést a magamfajta tankönyvi introvertáltaknak találták ki, pedig néha jó tudni, hogy a szállásadó is emberi lény. Bežigrad negyedben, csendes helyen volt a hostel, a Google Maps helyett egy bevásárlásból hazafelé tartó néni igazított útba, de amikor a lépcsőházba bejutva kinyitottam a kulcsdobozt, nem volt benne a kulcs, a személyzetből meg senki sem tartózkodott az épületben, nem vették fel a telefont, és nem válaszoltak az üzeneteimre sem. A földszinten volt pár iroda és üzlet, de az ott dolgozók is csak széttárták a karjukat. Végül félóra múlva érkezett pár sor, hogy az előző vendég felejthette el visszadobni a ládába a kulcsot, és hogy költözzek be a szomszéd szobába, az most épp üres. Az unalmas formaságokat, hogy bocs a kellemetlenségért, és amúgy érezd jól magad, mellőzték.

Valahol olvastam, hogy a szlovének halvérűek. Nekem biztos nem ez a jelző jutott volna eszembe róluk, de mindenképpen csendesebb, zárkózottabb nép, mint amit a balkániakról általában gondolunk. Amúgy is csak kicsit balkániak, inkább osztrákok, akik szláv nyelvet beszélnek. Kilógnak a többi délszláv nemzet közül azzal is, hogy nem álltak több száz évig török uralom alatt, az ország mai területe olasz és osztrák, kisebb részben pedig – ez Lendva és Muraszombat környékét jelenti – magyar kézen volt. Tény az is, hogy a volt jugoszláv tagállamok közül Szlovénia kiáltotta ki először a függetlenségét, a horvátokkal együtt ők léptek be először az Unióba, és náluk vezették be először az eurót. Magyarként borsosnak tűnhetnek a szlovéniai árak, ráadásul 2022-ben, amikor először jártam ott, bőven négyszáz forint felett járt az euró, ami különösen fájdalmasan érintett.

Cserébe Szlovénia települései tiszták, rendezettek, biztonságosak. Még ingyenes, ugyanakkor tisztán tartott nyilvános vécék is vannak. Persze itt is látni a Lidl parkolójában bandázó cigányokat, szembejön egy-két kéregető, de belőlük nincs ok. És ha mi úgy érezzük, minden okunk megvan haragudni a nemzetközi diplomácia bennünket sújtó döntései miatt, a szlovénok szerencsésnek érezhetik magukat: kevesen vannak, de azért jutott nekik néhány hegy, barlang, tó, meg az emlegetett kis tengerparti sáv. Aki pedig szereti a csevapot és a pljeskavicát, itt sem marad éhes.

Ljubljana olasz neve Lubiana, de semmi olaszos nincs benne – kevésbé lenne furcsa, ha visszakapná régi német nevét, és újra Laibach néven emlegetnék. Bár a Száva érinti a közigazgatási területét, a városképét sokkal inkább „saját” folyója, a Ljubljanica formálja, és annak emblematikus hídjai, a Hármas híd és Sárkányos híd. A sárkány a város jelképe, és a patinás helyi sörgyár, az Union kabalája is egyben. A másik jól ismert, a legtöbb vendéglátóhelyen kapható szlovén sörmárka, a Laško címerállata a kecske, de utóbbi sört nem Ljubljanában, hanem egy Laško nevű kisvárosban állítják elő. A város egyik legfontosabb tere a Prešeren tér, amelynek névadója, France Prešeren a szlovén nemzeti hős, a szlovén himnusz szerzője. Itt található a ferences templom, a folyó túloldalán, a Mestni téren és annak közelében a városháza és a katedrális, nem sokkal messzebb pedig a vár.

A városnak azért ad egy kis mediterrán beütést a kiterjedt kávéházas, éttermes, sétálóutcás övezet, teli teraszokkal, gitárosokkal, tangóharmonikásokkal. A tüchtig, egykor osztrák kisvárost a graffitik is feldobják. Meg az olyan helyek, mint a Metelkova underground művészeti központ. Az épületegyüttes az osztrák–magyar, majd a jugoszláv időkben is katonai támaszpontként szolgált, most pedig furcsa és vicces graffitik, szobrok és installációk teszik különlegessé. A kedvenceim a kis ufószerű lények, akik az egyik ház falán csimpaszkodnak. Kora délután jártam ott, már akkor feltűnt néhány fura fazon, a levegő pedig megtelt fűszaggal.

Szlovén lakodalmas a buszon

A Bledi-tó Szlovénia egyik legnépszerűbb idegenforgalmi látványossága, egészen közel az osztrák határhoz, bár gyakorlatilag az ország bármelyik pontjáról elmondható, hogy a határ közelében található: akármerre is indul el az ember, könnyen egy másik országban találhatja magát. A Bledi-tó közepén egy kis sziget áll, azon egy kis templom, alighanem erről az idillről készült itt a legtöbb fotó, de van a tó mellett egy vár is, némi erőlködés árán is oda is fel lehet kapaszkodni. Nyáron, miközben nem is olyan messze a havas hegycsúcsok is látszanak, kellemesen felmelegszik a víz, a parton több kiépített strand is üzemel, meg persze büfék és éttermek jóféle pisztránggal és más finomságokkal. Nem mondanám, hogy háborítatlan a természet errefelé, de a környék a nagy tömegben érkező turisták jelenléte ellenére is bájos.

Visszafelé az utolsó előtti, fél kilences buszra szólt a jegyem, és úgy számoltam, az indulásig marad még időm körbesétálni a tavat. Hat kilométer, kicsivel több egy óránál, kényelmes tempóban inkább másfél. Ráérősen indultam el, meg-megállva, nézelődve, aztán egyre inkább kapkodva folytattam az utamat, és bár időben értem vissza a pályaudvarra, a busz már tele volt, előtte is állt a sor, a sofőr pedig nem volt hajlandó kinyitni az ajtót, és nemsokára el is hajtott. A menetrend szerint két óra múlva érkezett volna az utolsó, de félóra múlva mégis jött egy másik. Ezen is alig volt hely, én valahogy mégis feljutottam, és a túlélők bűntudatával hallgattam, ahogy a tagbaszakadt, kopasz buszsofőr a még felszállni igyekvőkkel üvöltözik.

Azt mondják egyébként, hogy Szlovénia az egyik legjobban szervezett kelet-közép-európai ország, ami igaz is lehet, de a tömegközlekedéssel vegyesek a tapasztalataim. Amikor Koperbe utaztam, a leszállás után egy buszvezető majdnem elhajtott a csomagjainkkal, és csak másodperceken múlt, hogy még éppen sikerült szólnunk neki. Koperből Ljubljana felé egy másik sofőr, aki minden bizonnyal imádta a sramlit, úgy döntött, hogy az utasainak is sramlit kell hallgatnia. Végig, teljes hangerővel. Próbáltam olvasni, más zenét hallgatni telefonról, de a lakodalmast nem sikerült elnyomni semmivel. Mintha a legpusztítóbb osztrák mulatós szólt volna, csak éppen szláv dalszöveggel. Ekkor döbbentem rá, hogy a csodálatosnak gondolt multikulti lehet büntetés is.

A legjobban viszont azon csodálkoztam, hogy Ljubljana buszpályaudvarának amúgy is szórványosan nyitva tartó pénztáraiban csak készpénzt fogadtak el. Egyszer egy szőke, harminc körüli srác vörös fejjel ordított a középkorú pénztárosnő arcába, hogy nincs nála készpénz, és már nincs is ideje automatát keresni, mert lekési a buszát, mire a hölgy egyszerűen bezárta a pénztárat, majd egy biztonsági őr próbálta elterelni onnan a fiút. Én pedig mentem magamtól: egy lassabb, de szellős, tiszta, összességében egész kellemes vonatot csíptem el Maribor felé.

*

Maribor, a Dráva partján fekvő város évszázadokon keresztül Habsburg fennhatóság alatt állt: Marburg an der Drau néven Alsó-Stájerország központja volt, német nyelvű lakossággal, németül beszélő értelmiségi és hivatalnoki réteggel, a környékbeli falvakban szlovén kisebbséggel. A második világháborúban, amikor maga Hitler is ellátogatott ide, a szlovénokat és a zsidókat üldözték, a háború után meg a németeket telepítették ki. Szokásos kelet-közép-európai történet.

Nem kimondottan turistás hely, de nem is ellensége az idegenforgalomnak, még városnéző kisvonatot is láttam kanyarogni az utcákon. Az egyetlen furcsaság azt volt, hogy egy rendőr – talán a hátizsákom miatt – figyelmeztetett, nehogy stoppolni merjek, pedig csak a szállásomat kerestem. Maribor környéke bortermelő vidék, a Dráva mellett áll az ország legöregebb szőlőtőkéje, a belváros bizonyos részeiről pedig látható a Piramida domb, oldalán ugyancsak szőlővel, a dombtetőn egy várrommal és egy kis kápolnával. A vár jó ötszáz évvel ezelőtt leégett, majd hiába renoválták nem sokkal utána, kétszáz évvel később lerombolták. Emlékére egy apró piramist emeltek, innen a név.

A város egyik legfrekventáltabb utcája a Poštna ulica, ahol egymást érik az amúgy nem túl olcsó éttermek és kocsmák. A Dráva partján is sorakoznak a vendéglátóhelyek, ránézésre még drágábbnak tűnnek. Hamar kiszúrom viszont az egyik híd mellett a Rokaj nevű sörözőt. Clash és a Black Sabbat, Pearl Jam és Manu Chao, egy nálam legalább tizenöt évvel fiatalabb srác Guns N' Roses-pólóban. Az atmoszféra és a zene alapján sejtem, hogy az én helyem lesz. Mert minden városban kell egy törzshely, még akkor is, ha csak pár napot tölt ott az ember.