Nehéz bármi újat mondani egy zenekarról, amiről már mindent lehet tudni, különösen a legfőbb célcsoport, a rajongók számára, akik valóban mindent tudnak róla. Nehéz elkerülni azt is, hogy a rajongóknak hiányérzete támadjon. A Red Hot Chili Peppers felemelkedése: Testvérünk, Hillel című dokumentumfilm viszont a címében és az alcímében jelzi, hogy mennyit vállal: a banda sikereinek előzményeit meséli el, egyben emléket állít a klasszikus felállás gitárosának.
Gimnazistaként viszonylag könnyű rajongani egy zenekarért. Én is ebben az életszakaszomban találkoztam először a Red Hot Chili Peppers frissen megjelent albumával. 1999-et írtunk, az a bizonyos album pedig a Californication volt. Mint később megtudtam, az akkor már tizenhét éve (!) létező zenekar hetedik (!) sorlemeze. Semmi olyasmi nem jutott eszembe, hogy egy nagyon régi zenekar tagjai álltak össze újra, vagy hogy egy addig befutni képtelen banda véletlenül írt néhány slágert: izgalmas, feszes anyag volt az első perctől az utolsóig, töltelékszámok nélkül. Elfogult vagyok, ezt egy pillanatig sem tagadom, de a lemez valóban látványos szakmai és közönségsiker volt. Ma már közhelyszámba megy, hogy az előadók – persze megfelelő brandingelés meg targetálás mellett – sokkal gyorsabban érhetnek a csúcsra, mint az elődeik, akiknek berobbanását legalább tíz év gyakorlás, gürcölés, próbálkozás, kudarc és újratervezés előzte meg: az RHCP ebben az értelemben a régi iskolát képviseli.
A zenekar története fordulatokban gazdag, és leginkább a gitárosok személye alapján lehet korszakokra bontani – nem is kevésre. A Netflixen márciustól látható, A Red Hot Chili Peppers felemelkedése: Testvérünk, Hillel című dokumentumfilm az első szakasz bemutatására vállalkozik, éppen csak felvillantva a másodikat. Az alcím pedig elárulja azt is, hogy emléket állít valakinek: a zenekar első gitárosának, a drogtúladagolásban elhunyt Hillel Slovaknak. Az izraeli születésű Slovak nagyban meghatározta a korai Red Hot Chili Peppers zenei világát, de a zenekar éppen csak betette a lábát a világhírnév előszobájába, ő már távozott az élők sorából. Huszonhat évesen, vagyis még a huszonhetesek klubjába sem nyert felvételt.
Amennyire szomorú ez a történet, annyira felemelő is bizonyos pontjain, és ezernyi rétege van. A magamfajta rajongónak, aki korábban már elolvasta a tagok önéletrajzi könyveit, sok újat nem mondhat a dokumentumfilm, mégsem unatkozom egy pillanatig sem. A helyszín Kalifornia, azon belül természetesen Los Angeles, még közelebbről Hollywood, és egészen a ’70-es évekbe utazunk vissza, amikor nem csak én nem éltem még: a rendező, Ben Feldman is egy negyvenes faszi, aki életkori okokból ugyanúgy csak később kapcsolódhatott be a történetbe. Ez persze egyáltalán nem hátrány – a fent ismertetett saját személyes emlékeim is jelzik, hogy egy ilyen kaliberű zenekar nem egyetlen nemzedék számára fontos.
A zenekar megalakulása – ahogy az már csak lenni szokott – néhány középiskolás fiú találkozásának köszönhető. Az eleinte gyámoltalan, érzékeny, de csupaszív Flea (polgári nevén Michael Balzary) és a nagypofájú macsó, Anthony Kiedis minden különbözőségük ellenére természetes szövetségesek lettek, és az állandó hülyéskedéssel, a lázadásnak a kamaszkori csínytevésektől a későbbi önpusztításig terjedő legkülönfélébb formáival igyekeztek kitűnni a tömegből, míg Hillel Slovak gitáros és Jack Irons dobos egy menő gimis zenekar, az Anthym tagjai voltak. Az Anthym énekes-gitárosa, Alain Johannes a film egyik fontos elbeszélője (természetesen a Red Hot Chili Peppers még élő tagjai, valamit Hillel Slovak öccse, James Slovak, volt barátnője, Addie Brik, illetve George Clinton és Michael Beinhorn producerek és Gary Allen zenész mellett), és azért érdekes a személye, mert ha annak idején nem alapít zenekart, talán a Red Hot Chili Peppers sem létezik, akármennyire is történelmietlen ez a felvetés.
Az Anthym – későbbi nevén What is This – ugyanis a jófiúk, a biztonsági játékosok csapata volt, profi zenészeké, akikből hiányzott a kitartás és az őrület. Az a kitartás és őrület, amely Kiedis és Flea sajátja a mai napig – ők viszont nem voltak zenészek, bár Flea akkoriban már játszott trombitán. Slovak meglátta benne a tehetséget, ezért rábeszélte, hogy tanuljon meg basszusgitározni, és lépjen be az Anthymbe. Így indult tehát az univerzum egyik legjobb basszusgitárosának pályafutása – és ebben elévülhetetlen érdemei vannak Hillel Slovaknak. Miközben Kiedis, Flea és Slovak elválaszthatatlan barátok – az ő szavaikkal élve testvérek – lettek, a ’80-as évek szabad levegőjű Amerikájának mindenféle zenei hatása ömlött rájuk a punktól a funkyn át a rapig. Amikor 1982-ben összeállt a későbbi Red Hot Chili Peppers – a kevésbé frappáns Tony Flow and the Majestic Masters of Mayhem néven –, poénnak tűnt az egész. Irons dobolt, Slovak gitározott, Flea basszusgitáron játszott, Kiedis pedig a verseit-rapszövegeit üvöltötte a mikrofonba.
De hiába tűnt poénnak, véresen komoly volt az ügy: a beszámolók alapján már az első alkalommal megmozdult az a néhány ember, aki élőben látta-hallotta őket. Ez az, ami „vagy megtörténik, vagy nem” – ahogy a visszaemlékezők mondják, nem lehet erőltetni az ilyesmit, hiába akarja a frontember megénekeltetni a közönséget és a magasban látni a kezeket. A történetnek ez még mindig csak a dióhéjban elmesélt legeleje, de már az első hajtűkanyart is nehezen vette be az RHCP: egyszerre kaptak lemezszerződést a What is This-szel, vagyis Irons és Slovak választás elé kerültek, és ekkor még az anyazenekaruk mellett döntöttek. Flea és Kiedis bevették ugyan maguk mellé Cliff Martinezt dobolni és Jack Shermant gitározni a Peppersbe, hogy elkészülhessen az első, cím nélküli album, saját elmondásuk szerint nem alakult ki velük valódi kötődés. Ekkor még mindig csak 1984-ben járunk.
Slovak aztán visszatért, a második, 1985-ben megjelent, Freaky Styley című albumon már az ő szólói hallhatók, ahogy az 1987-es The Uplift Mofo Party Plan lemezen is, ahol ráadásul újra Irons dobolt. A klasszikus felállás tehát megint összeállt, az eredmény pedig egy nyers, szabálytalan, de lehengerlő zenei katyvasz lett. A zenekar európai turnéra indult, a felemelkedés tündérmeséje azonban a tagok heroinfüggősége miatt szinte azonnal hanyatlástörténetté, pokoljárássá változott: előbb Kiedis érte el, hogy átmenetileg kirúgják a zenekarból, majd Slovak 1988-ban bekövetkező halála zárta le a korszakot. Ezen a ponton lép be az elbeszélők közé a Peppers egykori rajongója, későbbi szólógitárosa, John Frusciante, akinek a segítségével Flea és Kiedis újjászervezték a tragédia után romokban heverő zenekart, hogy ugyanazzal a kitartással és őrülettel haladjanak tovább a világhírnév felé, mint előtte. Itt már felvillannak felvételek az 1989-es Mother’s Milk, illetve az első igazi sikereket elhozó, 1991-es Blood Sugar Sex Magik albumok időszakából, de csak mintegy ízelítőként.
A még csak tizennyolc éves Frusciante bevallottan példaképét, Slovakot próbálta másolni, közben mégis a világ legeredetibb gitárosainak egyikévé vált, vele pedig olyan sikereket ért el a zenekar a következő évtizedekben… – és itt nem tudom, hogyan is folyatassam a mondatot. Olyan sikereket értek el, amelyeket Slovakkal is elérhettek volna? Ez megint csak egy történelmietlen felvetés. Olyan sikereket értek el, amelyeket Slovak nem bírt volna elviselni? Lehet, de Frusciante is csak ideig-óráig bírta, mert később ő is kizúgott a zenekarból, nem is egyszer. Talán csak akkor nem tévedek, ha azt írom, olyan sikereket értek el, amelyekben Slovaknak elévülhetetlen érdemei vannak – és voltaképpen erről szól ez a film. A Slovak-féle Red Hot Chili Peppersnek ugyanis egyenes folytatása a Frusciante-féle Red Hot Chili Peppers, amit aztán én is megismertem.
Idáig meséli a történetet a film a visszaemlékezések, az archív felvételek és néhány animáció segítségével, ízlésesen, sőt kimondottan visszafogottan adagolva mind az anekdotákat, mind a drámát. Másfél órába nem is fér több, aki a részletekre kíváncsi, az elolvashatja többek között Kiedis Scar Tissue – Chili a sebre vagy Flea LSD gyerekeknek című könyveit, meghallgathatja az albumokat, és rengeteg koncertfelvételt találhat a neten. Na jó, koncertfelvételből azért lehetett volna több a filmben, több szó eshetett volna a zenei hatásokról, ahogy például Chad Smith is megérdemelt volna legalább egy félmondatot, ő lett ugyanis Irons utódja a dobok mögött, és Frusciante mellett neki is köszönhető, hogy a Red Hot Chili Peppers nem maradt örök ígéret – de lehet, hogy mindez már szőrszálhasogatás a részemről. Ennyi erővel azon is bánkódhatnék, hogy sosem láthattam a színpad előtt állva a Slovak-féle felállást (bár azzal legfeljebb az óvodában menőzhettem volna), a Frusciante-félét viszont néhány éve sikerült elcsípnem a Puskás Arénában. Aki pedig még ezután találkozik majd velük – akár élőben, akár felvételen –, annak jó kiindulópont lehet ez a film.
Borítófotó: Flea, Hillel Slovak és Anthony Kiedis (forrás: Netflix)
Bejelentkezés