Van egy mondás, miszerint a tanulságot csak a túlélők tudják levonni. Több mint háromévnyi háborúskodás és sok százezernyi szláv élet kioltása után a nyugat (vagy Európa, ha úgy tetszik) hajlandónak mutatkozik tárgyalni (a korábban csak sátánnak, vagy épp „beteg állatnak” nevezett) Vlagyimir Putyinnal. Ma már nem az ukrán harctéri győzelem vagy az orosz rezsim bukása a deklarált cél, hanem egy új fogalom került előtérbe: a biztonsági garancia. Ez majdnem olyan, mint az uniós- vagy NATO-tagság, de azért mégis érezni a különbséget.
S ezzel el is érkeztünk a fegyver és a vaj univerzumba. A kontinens számára a következő időszak ugyanis igazi morális és gazdasági döntésekről szól majd. De merre billen a mérleg nyelve? Biztonság, jólét, háború?
Hogyan garantálhatja Ukrajna biztonságát Európa?
Egyelőre maga Brüsszel sem tudja pontosan, mit takar ez a biztonsági garancia. Némi hátterezéshez két nyilatkozatot idéznék fel. Kaja Kallas, az uniós külügyi és biztonságpolitikai biztos nemrég a BBC-nek nyilatkozva elismerte, a szövetségben résztvevő országoknak kell dönteniük arról, mit is vállalnak be az ügy érdekében, ugyanakkor „a legerősebb biztonsági garancia egy erős ukrán hadsereg”. Kallas azt is hangsúlyozta, olyan garanciákra van szükség, amelyek „nem csak papíron léteznek”.
Ukrán szempontból legalább ilyen bátorítónak tűnhetnek Donald Trump ukrajnai különmegbízottjának gondolatai. Steve Witkoff a CNN-nek arról beszélt, hogy Moszkva kész lesz elfogadni a lehetséges békeszerződésben egy olyan feltételt, amely hasonlít a NATO 5-ös cikkelyéhez. A leegyszerűsödött amerikai gondolat szerint, mivel ez a lehetőség mégsem jár NATO-tagsággal, ám Ukrajnát elvileg megvédi egy katonai tömb, azt minden érintett fél elfogadja. Főleg annak tükrében, hogy az Egyesült Államok nem küldene csapatokat Ukrajnába, az európai országoknak kellene vezető szerepet vállalniuk az ukrajnai béke védelmében.
Mindez még azelőtt hangzott el, hogy az orosz hadsereg Munkács közelében egy amerikai tulajdonú elektronikai gyárat támadott meg, ami akár Donald Trump álláspontját is módosíthatja.
Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniával és Norvégiával kiegészülve az Európai Uniónak békeidőben kell fenntartania az ukrán védelmi potenciált, akár az erős hadsereget is.
Guns vs. butter – a klasszikus dilemma
Ez azonban rendkívül költséges. És ki dönti el, hogy mire költsenek többet a kormányok: fegyverekre vagy jóléti kiadásokra?
A „guns vs. butter” dilemma nem új keletű, a 2014-es walesi NATO-csúcs óta napirenden van. Azaz, az adott erőforrások mellett a kormányoknak el kell dönteniük, hogy mekkora hányadot fordítanak nemzetvédelmi célokra („guns”) és mennyit társadalmi jóléti, oktatási, egészségügyi és infrastrukturális kiadásokra („butter”). Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy megértsük, minél nagyobb részt visz el a hadsereg fenntartása, modernizálása és a fegyverkezés, annál kevesebb marad a költségvetésben a polgári életszínvonal javítására, és fordítva.
Adófizetőként persze rossz belegondolni, de választott döntéshozóink minden plusz védelmi költéssel valamilyen más közszolgáltatásról mondanak le. Ennek ellenére nem láttunk széles körű tiltakozásokat, amikor a NATO-tagállamok két hónapja döntöttek: 2035-re GDP-jük legalább 5 százalékát védelmi kiadásokra fordítják. De még Magyarországon sem találkoztunk a korábbiakra hajazó „kórházat a tankok helyett” kampányra. Úgy tűnik, a fegyverkezésbe való beletörődés lett az általános hozzáállás.
Pedig a dilemmára még a fősodor is figyelmeztet.
Kik fizetik meg a biztonság árát?
A Reuters a Bruegel agytröszt elemzésére hivatkozva a hágai csúcs kapcsán megállapította, a legtöbb európai ország aligha engedheti meg magának a kiadások drasztikus növelését. A tagállamok összesített államadóssága már most meghaladja a GDP 80 százalékát. A 935 milliárd euróra emelkedő védelmi kiadás pedig a 2024-es 325 milliárd megháromszorozását jelentené. Nagy-Britanniának például 30 milliárd fontnyi többletforrást kellene előteremtenie, Spanyolország pedig egyenesen „összeférhetetlennek” nevezte az 5 százalékos védelmi célt a jóléti állam fenntartásával.
Hogy ez mennyiben változtatja meg az európai nemzetállamok jóléti, fogyasztói társadalmát, még nem tudni, de korábbi kutatásokból levonhatunk bizonyos következtetéseket. Az NKE Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet még a hágai NATO-döntés előtt huszonegy uniós tagállamot hasonlított össze a következők alapján: védelmi kiadások GDP-arányos mértéke; államadósság mértéke; adóék nagysága; humán fejlettségi index (HDI), valamint a Moszkvától való földrajzi távolság. A Kutasi Gábor által bemutatott tanulmány szerint ezek a tényezők együttesen mutatják meg, mely országok képesek növelni katonai költségvetésüket anélkül, hogy ez szükségszerűen jóléti megszorításokkal járna.
Klaszter 1: gazdag országok (Ausztria, Belgium, Szlovénia), de átlagosan csak 0,9 százalékot költenek védelemre, miközben az átlagos államadósságuk magas, a GDP 88,3 százaléka. Szűk a költségvetési mozgásterük.
Klaszter 2: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország a legnagyobb átlagos védelmi ráfordítással rendelkeznek (átlagosan a GDP 1,94 százaléka), miközben adósságuk és adóterhelésük alacsony. Ugyanakkor, mivel közel vannak az orosz–ukrán frontvonalhoz, a társadalom is támogatja a védelmi kiadások növelését.
Klaszter 3: ide Németországot, Dániát, Finnországot és Svédországot sorolták a szakértők. A jóléti rendszerük miatt magas HDI-vel rendelkeznek, de védelmi költségvetésük elmarad a NATO-céltól.
Klaszter 4: a közép- és kelet-európai országok (Hollandia, Horvátország, Csehország, Magyarország, Románia, Szlovákia) kapcsán arra jutottak, hogy mérsékelt védelemmel és alacsony jóléttel rendelkeznek, és bár potenciálisan növelhetik adósságukat, de a jóléti kiadások csökkentése valószínűtlennek tűnik.
Klaszter 5: a déli államokhoz tartozó Franciaország, Olaszország, Portugália, Spanyolország a legmagasabb adósságszinttel (átlagosan 125 százalék felett) rendelkeznek, mérsékelt védelmi ráfordítás mellett, így a költségvetési mozgásterük szűk. Viszont mivel földrajzilag távol vannak az orosz fenyegetéstől, elodázhatják a fegyverkezést, ugyanis a védelmi kiadások növelése csak a szociális kiadások rovására történhet.
Ahol a költségvetés ötödét fegyverekre költik
A nemzetközi védelmi ipar változásait nyomon követő svéd központú SIPRI kutatóintézet adatai szerint a világ katonai költségvetése 2024-ben elérte a 2,72 ezer milliárd amerikai dollárt (felesleges átváltanom forintra), ami 9,4 százalékos növekedést jelent 2023-hoz képest. A tavalyi volt a tizedik olyan év, amikor növekedett a globális fegyverkezés volumene. A katonai megrendelések haszonélvezői főként a fegyverexportőr országok (az Egyesült Államok, Izrael, Kína, Oroszország), míg a beszerző államok költségvetési mozgástere folyamatosan szűkül.
Bár nem európai országok, de jól példázzák a kockázatokat: Algéria 2024-ben költségvetése 21 százalékát fordította védelemre, így az oktatás és az egészségügy forrásai csökkentek. Hasonló trend figyelhető meg Marokkóban is.
Lopás az éhezőktől?
A világ másik végén a Times of India foglalta össze legplasztikusabb módon a „guns vs. butter” kérdéskört. Arra jutottak, hogy miközben a 4 ezer milliárd amerikai dollárt érő gazdasággal rendelkező India 75 milliárdot fordít védelmi kiadásokra, addig Ukrajna a 180 milliárdjából fordít 65 milliárdot erre a célra.
Odaszúrtak a korábbi angol gyarmatosítóknak, főleg a hárommillió éhen halt bengáli miatt arrafelé nem túl népszerű Winston Churchillnek is, a korábbi világháborús katonai vezetőt, Dwight Eisenhowert idézve, aki már az Egyesült Államok elnökeként 1953-ban arra jutott, hogy „minden fegyver, amit gyártanak, minden hadihajó, amit vízre bocsájtanak, minden kilőtt rakéta végső soron lopást jelent azoktól, akik éheznek, és akik nem kapnak enni”.
Európa előtt tehát újra a régi kérdés áll: fegyverekre vagy vajra jusson több forrás?
Borítókép: Kijev orosz drón- és rakétatámadás után, 2025. augusztus 28-án / fotó: OLEKSII FILIPPOV / AFP
Bejelentkezés