Kapitális színházi bölény és kísérete tűnik fel az Átrium – avagy az utzbachi kultúrház, avagy egyszerre a kettő – színpadán: Thomas Bernhard A színházcsináló című darabját november 15-én, Pelsőczy Réka rendezésében mutatta be az Orlai Produkció, főszerepben az önjelölt színész-, rendező- és írófejedelem Bruscont – avagy önmagát, avagy egyszerre a kettőt – játszó Alföldi Róberttel. Előrebocsátom: a végletekig ön- és közkritikus előadás az évad legizgalmasabb és legszórakoztatóbb produkciói közé tartozik, ugyanakkor érzésem szerint éppen a csúcsponton téveszt fókuszt.
De erről majd alább – most vissza Utzbachba, a provincializmus kétszáznyolcvan fős fellegvárába. Bruscon égő nézőtéri fénynél érkezik meg a kultúrházba, és az első pillanattól fogva undorodik ettől a poros, korhadt deszkákból épült hodálytól, ahol aznap este fellépni kényszerül. Mélységesen megveti (leendő) közönségét, az idegen- és művészetgyűlölőnek – tulajdonképpen nácinak – képzelt utzbachiakat, akikre gondolva még a turné korábbi – vélhetően hasonló – állomásai is paradicsomi emlékké szépülnek. Két volt tanítványából és hipochonder partneréből álló társulata különösebb érzelmi bevonódás nélkül totyog mögötte, reklámszatyrokban cipelve a grandiózusnak szánt Bruscon-előadás, A Történelem Kereke teljes kelléktárát – a Kálmán Eszter által tervezett díszletben színpadra kerül még többek között négy fehér műanyagszék és egy asztal mint a vidékiség esszenciája, illetve egy rikító ruhákkal megrakott fogas, amely egy az egyben származhatna bármelyik turkáló bohém részlegéről.
Alföldi Róbert kimeríthetetlen energiával lubickol a mizantróp színházi guru szerepében, aki mindössze két dologért képes lelkesedni: a palacsintalevesért és önnön nagyságáért. Brusconról eleinte nehéz eldönteni, hogy öntörvényű zseni vagy nárcisztikus szélhámos. Csillapíthatatlan szenvedéllyel ostorozza Utzbachot és a világegyetemet, benne a színház eredendően hazug illúziójával – egyszerre nevetséges, arrogáns és végtelenül karizmatikus jelenség. Ahogy a színlap is utal rá, tulajdonképpen egy nagy szakmai stand upot hallgatunk, ám a többi, szinte teljesen néma szereplő nem csupán statisztál Alföldinek – az ő pulzáló jelenlétük ad tétet, kontextust Bruscon hol sziporkázó intellektusú, hol komikus hatást keltő vagy épp visszataszító nagymonológjának.
Az első felvonásban a főszereplő indulata többnyire Ficzere Béla helyi művelődésszervezőjén csattan, aki sztoikus nyugalommal, bár szemforgatva tűri Bruscon követelőzését és panaszáradatát. Kimért kisember ő, aki a munkáját végzi, és – a szereplők közül egyedüliként – egzisztenciája nem különösebben függ a világhírű(nek hazudott) vendégművésztől. Izgalmasak a kettejük közti alig észrevehető, leheletfinom státuszváltások, például mikor a színházi ember gyilkos gúnnyal veszi tudomásul, hogy Utzbachban aznap – és minden kedden – véreshurkanapot tartanak, ám a művelődésszervező egyáltalán nem szeppen meg az ellenséges hangnemtől, sőt némi kéjjel erősíti meg az információt. Mintha némi élvezetet lelne abban is, hogy bár egyébként minden kérést szó nélkül teljesít, Bruscon legfőbb vesszőparipájára – miszerint feltétlenül meg kell oldani, hogy a darab fináléjában lekapcsolható legyen majd a kultúrház vészfénye – soha, egyetlen szóval sem reagál. Szellemes megoldás Pelsőczy Rékától, hogy ehhez képest A színházcsinálóban szinte egyáltalán nem oltják le a nézőtéri fényt.
A második felvonásban Bruscon a maga által írt és rendezett A Történelem Kereke című darab néhány jelenetét próbálja újra a tanítványaival az utzbachi előadáshoz készülődve. A saját keresztnevén játszó László Lili és Németh Áron Valentin ügyesen ügyetlenkedik a riasztóan bamba pályakezdők szerepében – ez pedig alkalmat ad arra, hogy Bruscon ellenük is intézzen néhány szenvedélyes kirohanást és rendezői intelmet. Jól szórakozunk a mindennapos bullyingon (vajon miért?), amelynek elkövetője itt nemcsak abuzív szörnyetegnek, de időnként nagy tudású színházi autoritásnak tűnik. Csakhogy madarat tolláról, mestert tanítványáról – ahogy arra Bruscon is egy helyütt önironikusan utal. És hát Lili és Áron nem csupán tehetségtelenek, de konkrétan háziállatokra emlékeztetnek. Mintha nem beszélnék az emberi (vagy a színházi, de legalábbis a brusconi) nyelvet. Még a főnökük rövid távollétében sem váltanak egymással egyetlen mondatot sem – csupán mimikával, gesztusokkal és tánccal kommunikálnak. Úgy hajtanak végre utasítást, úgy játszanak, úgy fogadják a dicséretet és a fegyelmezést, mint a kutyák, akik egy életre a gazdájuk mellé szegődtek. A színpadon két jópofa, kissé idétlenül öltözött fiatalt látunk – Juristovszky Sosa kiváló jelmezeiben –, mégis hihetetlenül szomorú elképzelni ezt az életet, melynek folytatása valószínűleg a Buza Tímea által alakított Agathééhoz lesz hasonló, aki folyton köhögő, gyűlölködő tekintettel kóválygó, mesterét mégis alázattal öltöztető-vetkőztető félhullaként tűnik fel egy-egy rövid epizód erejéig az előadásban.
Azt hihetnénk, hogy Utzbach valamilyen szempontból fordulópont lesz Bruscon és a társulat életében: hogy történik itt valami, ami megváltoztatja a szereplők életét. Ám a játékidő előrehaladtával világossá válik – még a szimbolikus zárlattal együtt is, amit nem spoilerezek el –, hogy ez a turnéállomás is csak egy a sok közül, apropó arra, hogy megismerjük (és leleplezzük) Bruscont, a színházcsinálót. Vagy Alföldi Róbertet, a színházcsinálót. A darabot újrafordító dramaturg, Bíró Bence szövegszintű gesztusokkal közelíti egymáshoz a színészt és az általa eljátszott szerepet. Bruscon például a Nemzeti Színház volt igazgatójaként hivatkozik magára. Másutt a Bernhard-szöveg, miszerint a főszereplő már tizennégy éves kora óta készül, hogy megrendezze A Történelem Kerekét, úgy egészül ki, hogy a főszereplőt már Szentesen foglalkoztatta a téma – ide járt ugyanis középiskolába Alföldi Róbert. (Akárcsak e sorok írója.) Találkozunk kifejezetten szellemes személyre szabásokkal: mint a Revizoron megjelent interjúban olvasom, Bíró Bence alapos gyűjteménnyel rendelkezett Alföldi korábbi közös munkáik során elejtett „szemét megjegyzéseiből”, amelyeket be is épített a szövegkönyvbe. (Például ahol az eredeti Györffy Miklós-fordításban Bruscon ennyit mond: „lepusztult / ez a helyes kifejezés / lezüllött / ez rá a jó szó”, ott a Pelsőczy-előadásban még hosszan folytatódik a minősítésekben való dúskálás.)
Összességében azonban szerencsétlennek érzem Bruscon és a közszereplő, színházcsináló Alföldi Róbert figuráinak ennyire direkt összemosását. Vitán kívül ihletett a szereplőválasztás – Alföldi nagyszerűen hozza a felszínre a benne lappangó Bruscont, a közönség pedig a kissé szájbarágós utalások nélkül is evidensen érzékelné színész és szerep összecsengéseit. A darab csúcspontjának szánt jelenetet – amelyre az első bekezdésben utaltam – különösen problémásnak érzem. Tulajdonképpen egy személyes és kultúrpolitikai igazságmonológról van szó, amelyben a főszereplő tételesen végigveszi mindazt a rombolást, amelyet a hatalom a kulturális életben végzett: amelynek köszönhetően a nem megalkuvóknak ilyen – utzbachi, avagy az ellehetetleníteni próbált Átrium-beli – körülmények között, ellenszélben kell színházat csinálniuk, míg a dilettáns talpnyalók hada vígan dorbézol az einstandolt javak és pozíciók birtokában. Nyilvánvaló, hogy itt sokkal inkább Alföldi Róbert (és az alkotógárda) beszél, semmint Bruscon. Én mégsem érezném elegánsnak, ha erre a tíz percre egyszerűen zárójelbe tennénk a fikciót – ha a Bernhard-darabot a valódi üzenet szórakoztató előjátékaként értelmeznénk. A kettő ugyanis nyilvánvalóan kölcsönhatásba lép egymással.
Mindez alapvetően nem baj. Sőt. Könnyen teremthetne termékeny feszültséget, ha Bruscon ellentmondásos figura lenne – ha minden arroganciája, bántalmazó megnyilvánulása egy kevés jósággal, empátiával, odaadással, kíváncsisággal párosulna. Ha adna bármit a kollégáinak, akik lényegében feláldozzák az életüket az ő ambícióiért. Vagy ha legalább a közönségnek adna – ha egy kicsit is tehetséges volna. De hát szó sincs erről: az, amit Bruscon darabjáról megtudunk, amit látunk belőle, tőrőlmetszett zagyvaság benyomását kelti, és nem csak az alkalmatlan szereplőgárda miatt. Hiába a virtuóz gondolatmenetek és a lángoló szenvedély, ha a gyakorlat nem igazolja a mestert – erre mondanák egyesek, hogy az ilyen menjen inkább színikritikusnak. Azt hiszem, előnyére válna az előadásnak, ha a máskülönben jó érzékkel, intelligensen aktualizáló dramaturgi munka egy kicsit komolyabban venné a darabot a darabban: A Történelem Kerekét.
Szóval Bruscon mögött az égvilágon semmilyen fedezet nincs – minket, akik kívülről nézzük őt, szórakoztat, ám a környezete életét pokollá teszi. Olyasvalaki ő, aki mindent leural – aki mellett megszólalni sem lehet, nemhogy színházcsinálónak lenni. Elképzelhető, hogy az ő jellemét is a maga kultúrpolitikai valósága formálta ilyenné, ám ez nyilvánvalóan nem lehet mentség – így pedig a kritikája nemhogy idézőjelbe kerül, de egyenesen visszájára fordul. Sajnos, mert különben nem volna nehéz egyetérteni vele. Egyébként a – továbbra sem elspoilerezendő – zárlatból kiindulva nem is tűnik úgy, mintha az előadás fel akarná menteni ezt az Alföldi–Bruscon hibridet. Mégis, a kiemelt szereppel bíró – nevezzük most már így: – igazságmonológ hagy némi rossz ízt a számban. Egyenes állításként értve félresikerültnek és kontextusidegennek, szatíraként cinikusnak gondolom. Szóval vitám van vele – miközben értékelem, hogy az előadás vitára hív.
Az előbemutató többnyire szakmabeliekből álló közönsége – amelybe én is beülhettem november 14-én – bizonyára jobban tudja nálam, milyen főnök és milyen kolléga Alföldi Róbert. Hogy színházcsinálóként, emberként miben van felelőssége a mai Magyarországon. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy színészként lehengerlő formában van. Már csak az ő játéka miatt is érdemes megnézni ezt a bátor, sodró lendületű előadást, amelyben a hatalom mellett elsősorban önmagát állítja pellengérre.
A színházcsináló színlapja itt érhető el.
A darab az Orlay Produkció elődása.
Borítókép: A színházcsináló / fotó: Éder Vera/az Orlai Produkciós Iroda Facebook-oldala
Bejelentkezés