A Péter&Gábor legrissebb adásában Karafiáth Orsolya, Balogh Gábor és Konok Péter a második világháború lezárásának 80. évfordulója apropóján a lehetséges és mégis lehetetlen történelmi párhuzamokat, az orosz-ukrán háborúhoz vezető utat és egy új világégés lehetőségét járták körbe.

Az orosz-ukrán háború kitörése óta ismét gyakran beszélünk világháborús veszélyről. Trump és Putyin találkozója kapcsán sokan vontak párhuzamot az 1938-as müncheni egyezménnyel, amikor a nyugati hatalmak szintén tárgyalóasztalhoz ültek az agresszorral.
 


Konok Péter „falra mászik” az ilyen hasonlatoktól, mert egyrészt teljesen más a mostani helyzet, mint az akkori, másrészt, ha ilyen párhozamokkal „takarózunk”, akkor nem azon gondolkodunk, mi történik jelenleg, és annak milyen hatásai lehetnek. Ráadásul ezek az összehasonlítások a legtöbbször eleve koncepciózusak, mesterkéltek, és a jelenkori szereplőkre előre ki vannak osztva a múltbéli szerepek: Trump = Chamberlain, Putyin = Hitler és így tovább.

Hozzáteszi: annyiban ma is München árnyékában élünk, hogy ezek voltak „ a klasszikus diplomácia végórái”, amikor még egyszer utoljára megpróbálkoztak azzal , hogy „mi adunk nektek egy kicsit, ti akkor engedtek és nem csináltok háborút”. Ez kudarccal végződött, és azóta az ilyen kísérleteket eleve gyanakodva és szorongva figyeljük.

Balogh Gábor szerint már az is árulkodó, hogy egy mostani eseményhez ki milyen múltbéli párhuzamot keres. Akik szerint az oroszokkal szóba állni veszélyes, Münchent emlegetik, akik viszont helyeslik a találkozót, a hidegháborút szimbolikusan lezáró ’89-es máltai tárgyalásokhoz hasonlítják. Ezek azonban legfeljebb az adott megnyilatkozó érvelésének megtámasztását szolgálják, a tisztánlátást aligha – jegyzi meg.

Úgy véli, a müncheni párhuzam mindenekelőtt azért sántít, mert 1938-ban még nem léteztek atomfegyverek. Az egyezmény támogatói és ellenzői is arról vitatkoztak, elkerülhető-e egy várhatóan százezres-milliós nagyságrendű áldozatot követelő új háború, és ha nem, akkor mikor célszerű azt elkezdeni. Világos volt, hogy egy ilyen konfliktusnak „A” és „B” kimenetele lehet – győzelem vagy vereség. „Egy világháborúnak ma nem „A” meg „B”, hanem csak „C” vége lehet, tehát mindenki elpusztul” – mutat rá Balogh. Hozzáteszi: könnyen lehet, hogy a sokat emlegetett „történelem jó oldalán” azok állnak, akik ezt akár egy agresszorral kötött paktummal is meg akarják gátolni.

Konok úgy látja, a kilencvenes években egypólusúvá vált világrend valójában a győztesnek látszó Amerikának is kényelmetlen volt, amely „abba a kétségbe ejtő helyzetbe került”, hogy nem talált magának ellenpontot. Aztán ez a helyzet multipolárisba billent át, amikor az oroszok visszatértek a játszmába, Kína pedig a világhatalmak közé emelkedett.

Balogh szerint az Ukrajna elleni orosz invázió egyik fontos oka, hogy Putyin felismerte Európa gyengeségét. Úgy véli, a Szovjetunió összeomlása után a „padlón levő Oroszország és a még fel nem emelkedett Kína” időszakában Európa elhitte, hogy Moszkva végleg lelépett a történelem színpadáról, és így nem is volt semmilyen veszélyérzete. Holott a hidegháború évtizedei alatt Európa biztonságosabb hely volt, mint manapság a nukleáris fenyegetettség ellenére is – sőt, részben éppen azért, hiszen ez eleve kizárta, hogy a kontinensen akárcsak egy puskalövés is eldördüljön – mutat rá.

Eldőlhet bármi fontos a „nagy emberek” találkozóin? Tényleg jobb volt, amikor a világot „egy szexfüggő és egy alkoholista” vezette? Belesodródhatunk egy olyan világháborúba, amit egyik fél sem akar? Számít-e a politikai vezetők akarata a történelem sodrásában? A háború a rendszer, vagy az emberi természet velejárója? Létezhet háború nélküli világ?

Kiderül az adásból.