„A punk nem halt meg, csak felment LinkedInre” – szólt a válasz arra a kérdésre, hogy miért halt ki a magyar punk legaktívabb internetes felülete, a legendás Punkportál. Bár mintha lennének még utolsó mohikánok, akik posztolgatnak, valaki meg nyilván a szerverdíjat is fizeti, hogy ne legyen az egész az enyészeté, a punkjaink ma már inkább a Facebook–Instagram tengelyen tartózkodnak, meg a jól behatárolható szórakozóhelyeiken, ha nem közterületen isznak, mert a szegény ember ezt teheti meg.
Sok tintát pazaroltak már el az évtizedek alatt, hogy megválaszolják az emberek azt a kérdést, tulajdonképpen mit is jelent punknak lenni, vagy arra, hogy ki az igazán igazi punk. Ez persze sosem volt tudományos diskurzus, vérbeli utcakultúráról lévén szó, a tudás szájhagyomány útján terjed, és mindenki a saját renoméját építi így vagy úgy. Mert míg közelről nézve a punk-színtérbe azért lehetett beleszeretni, mert a felszínen ugyan mérges emberek mérges zenére mérgesen püfölik egymást, az egész mélyén azért kiviláglik, hogy a legtöbben nem viccből vagy véletlenül keveredtek bele, hanem a válogatott módon sanyarú sorsok (divatosan szólva: traumák) kollektív, művészi feldolgozásáról van szó, melynek inherens része a társadalom és a fogyasztói kultúra (leánykori nevén a kapitalizmus) kritikája.
Aztán persze mérges emberek mérges zenére mérgesen püfölik egymást, mert mégis csak az a legjobb buli a világon.
Ebből persze aztán csakhamar identitáskérdés lesz, mely szerint tulajdonképpen ki is mondhatja magát punknak, ki tartozik bele és ki nem, mi alapján húzzuk meg a határt – ami aztán egész tragikomikus vitákba szokott volt torkollni. Mert míg Nyugaton a punk magától értetődően volt többnyire radikálisan baloldali, addig a keleti blokkban – köszönhetően annak, hogy kik jutottak hozzá a csempészett kazettákhoz, és hogy ők hol álltak a társadalmi ranglétrán – azért sokkal erőteljesebb volt a radikális jobboldal jelenléte, a baloldal pedig inkább liberalizmust jelentett (ha nem nihilizmust).
Ez persze nem elválasztható attól sem, hogy nyugaton a kapitalista rendszer ellen lázadtak, nálunk meg Kádárék dögunalma ellen, így a vektorok másfelé álltak. De hát pont ezért lényeglátó a linkedines komment: a sok sanyarú sors között azért nehéz nem észrevenni, hogy a mi színtereinkben sokan csak hétvégente öltöznek be szegénynek, és másutt nem gyakori, hogy egyetemi tanszékkel rendelkező emberek csináljanak punk zenekart, nem pedig a proligyerekek.
De hát mennyi ilyen sztori van még: gondoljunk a Tankcsapdára, nekik úgy beütött a benzingőz, meg a benzinkúti disztribúcióval járó siker, hogy korai rendszerkritikus gondolataikat is megtagadták, vagy Nagy Feróra, aki a korai zseniális életművét temette el azzal, hogy a családbarát kormány kedvenc alkoholista nagybácsijának szerepében díszeleg a televízióban.
Nehéz kérdés ez. Én is sokat tűnődtem rajta, hogy vajon punk vagyok-e már, mikor három éven át folyamatosan egy házibuliban laktam, majd felvarrattam magamra a Black Flaget. „Azért ne igyál rá alkoholt”, mondta a tetoválóművészem, én pedig egy órára rá már folpackba tekerve ültem a Cézár sörözőben, a sörömben rummal, aminek már az emlékétől is fájni kezd a fejem.
A punk történetéhez még talán egy fontos adalék, ami segíthet feloldani az ellentmondásokat: Malcom McLaren, a Sex Pistols kitalálójának és menedzserének szituacionista múltja. Emberünk ugyanis gondosan magába szívta a spektákulum debord-i kritikáját, aztán úgy döntött, hogy tulajdonképpen gazdagnak lenni mégis jobb buli, mint üldözött kommunista forradalmárnak, így a Sex Pistols meg a punk-esztétika a tv-korszak „előgyártott”, boltban megvásárolható, könnyen másolható, botegyszerű ideológiába (vö. dögöljön meg mindenki!) csomagolt ifjúsági kultúrájaként indult.
Fogalmazzunk gonoszan: ez egy túl jól sikerült marketingfogás lett, amit aztán emberek milliói vettek vérkomolyan, és lett az életformájukká, amivel beteljesítették a legkomorabb szituacionista jóslatot, miszerint a kapitalizmus képes mindenféle ellenkultúrát és kritikát magába olvasztani, majd késztermékként viszonteladni. Vagy szerinted viccből dobták le George Bush alatt Avril Lavigne-t meg a Green Day-t? Hah!
Így érkezünk el a jelenkorunkhoz, ahol a középosztálybeli-kispolgári érdeklődés, a dörgölőzés a punk irányába új csúcsokra tör. A független média diadalmasan mutatja be a punk-hardcore undergroundról szóló dokumentumfilmet (mi már előre mauzóleumot építünk magunknak), Riger János a Carson Comával tol közös dalt (és kiborítják az erre szakosodott Magyar Jelen–Szent Korona–Bayer Zsolt tengelyt), de konzervatív punknak pozicionálja magát a jól fésült ügyvéd által vezetett Diétás Magyar Múzsa, és a „polgári punkság” születéséről delirál a Magyar Hang szerzője. S ha itt még nem volna elég magas az ember vérnyomása, akkor jön a páros lábbal fejbe rúgás, amikor a szalagcímek már a „magyar punk fine dining”-ról szólnak, és a Szandán létesült ökospiri–workshop–céges elvonulás–kimcsi konszernt adják el punkos rendszeren kívüliségnek.
A mohóság tehát nem áll meg – ha a punkkal lehet eladni valamit, akkor a punkkal fogjuk eladni azt a valamit, akkor is, ha az ebben részt vevők konkrétan átülnek egy másik asztalhoz, vagy sarkon fordulnak, ha esetleg egy valódi punk ülne be melléjük egy kocsmába vagy kávézóba (fine diningba be se engedik).
A szubkultúrák elszarásáról van egy egyetemes elmélet, hogy az három lépésben zajlik: először csak a fanatikusok csinálják, akik tényleg bele vannak zizzenve az egészbe, míg végül összeraknak valami olyat, ami már kívülállóként is értékelhető. Ekkor érkeznek meg a turisták, akik nincsenek 100%-ig benne ugyan, de elég gyakran megfordulnak ott, költik a pénzüket és hívják a barátaikat, így egy mikroszíntérből lassan szemmel látható szubkultúra lesz. Ha pedig a turisták elérik a kritikus tömeget, na, akkor jönnek a szociopaták, akiknek az egész tulajdonképpen nem jelent semmit azon kívül, hogy felhasználható embereket és erőforrásokat találnak, és van pénzük megvenni a hozzávalókat, hogy aztán ripsz-ropsz átvegyék az egész színteret, és szépen kivágják az eredeti fanatikusokat.
Ami a magyar punkot illeti, mi alighanem előrehaladott fázisban vagyunk, és nemsoká lesz Punk Digitális Polgári Kör is, mert ha a fine diningot lehet annak hívni, akkor voltaképp misét is lehetne Martens bakancsban celebrálni – mert az se a régi már, de cserébe marha drága, mert ezeknek pont az a jó.
Borítókép: Graffiti Gdanskban / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés