Gyakran hangzik el a kritika a Tisza Párt párttal kapcsolatban, hogy ajánlata az eddig látottak-hallottak alapján alig tűnik többnek egy újragondolt NER-nél, illetve az is, hogy a tartalmi állításaik legfeljebb a NER-rel szemben álló szavazók retorikai betevőjét szolgálják ki. Azaz azt mondják, amit utóbbiak hallani akarnak. A szavazók és politizálók kettészakadnak egyrészt azon kérdés mentén, hogy akarnak-e egyáltalán kormányváltást, és akik igen, azok pedig aszerint, hogy ezt hajlandóak lennének-e akár egy számukra ellenszenves politikai projekt támogatásával kifejezni, vagy inkább rendszerszintű változást várnának a politikai gondolkodásban és normákban (mivel ezek az emberek az előbb említett politikai projektet nem látják illetékesnek rendszerszintű változás végrehajtásában).

Jellemzően utóbbiak azok, akik a leginkább szkeptikusak Magyar Péteréket illetően. A helyzet azonban az, hogy aki mielőbb egy Fidesz utáni világra vágyik, annak meg kell barátkoznia azzal, hogy e pillanatban a Tiszához képest nincs másik ajánlat.

Az ajánlat mérlegre tételét tekintve most irreleváns a kérdés, hogy a Tisza organikus ellenzéki projekt-e, mely mögé ad hoc módon álltak be dúsgazdag támogatók is, avagy a NER furcsa metamorfózisa, mellyel a Fidesz megúszni szeretné a konszolidációt, melyre a rendszer jelenlegi formájában sok tekintetben alkalmatlan.

Így vagy úgy, de nemorbáni ajánlattal állunk szemben.

Ám, ha metamorfózisról beszélünk is, a kérdés, hogy ez most jó-e annak a szavazónak, aki Orbán Viktor leváltását várja, és minden reményét a változásra ebben látja, szintén értelmét veszti.

Sok publicista leírta már, joggal, hogy hiányzik a Tisza valódi identitása, világnézete, és Orbán leváltásán, illetve a „minden jó lesz, ha mi leszünk” ígéretén túl eddig nem sok mindennel állt elő. Legújabban pedig azt a kritikát fogalmazták meg, hogy komolyabb személyiségeik sem nagyon vannak Magyar Pétert leszámítva. Kulja András az ATV-nél tett látogatása során a prototípus gyenge és kínos másolatának tűnt. Talán nem is véletlenül látjuk inkább a főnök arcát ennyiszer, pontosabban szinte mindig és mindenhol, ahol feltűnik a Tisza.

A Tisza kommunikációját világosan jellemzi egyfajta politikai populizmus, amelyet ők totális demokratizmusnak és transzparenciának neveznek. Konzultálnak a fontos, népszerű ügyekről – mindenről, ami a mostani rendszerben szerintük rossz –, kikérdezik a híveket, hogy merre haladjanak, de azt ígérik, hogy a jelöltek személyét is megszavaztatják. A jövőre induló – már korábban beígért – 106 képviselőjelöltjüket először hármasával „indítják” előválasztáson, és közülük választják ki a Tisza Sziget-tagok az első számú jelöltet, majd ezeket az embereket véglegesíti a vezetőség idén novemberben.

Tarr Zoltán, a Tisza Párt alelnöke szerint azért ilyen későn, hogy megvédjék őket a rágalmazásoktól, a lejárató kampányoktól, tehát attól a nyomástól, ami az egész folyamattal jár. Kérdés, hogy ennyi idő elegendő lesz-e arra, hogy a jelöltek – tekintve például, hogy bejelentésüket követően kisebbfajta holtszezon következik – az utcán és köztereken is megmérkőzzenek a helyi fideszes jelöltekkel, és hogy mindez nem a kampány megúszását jelenti-e. Tudva, hogy hány, alapvetően civil ember jelentkezett a képviselői pozíciókra politikai és közéleti tapasztalat nélkül, esetleg elfogadható Tarr indoklása, illetve, amit mond, arra utalhat, hogy mindent egy lapra, a Tisza Párt országos ismertségére tesznek fel.

Tehát első sorban Magyar Péter arcával és a párt brandjével kampányolnak majd.

A Fidesz 2011-ben bevezetett választási törvénye is azért hajtotta eddig négyszer a párt malmára a vizet, mert megértették, hogy Magyarországon ilyen a politikai környezet, és egy jól felismerhető, népszerű politikai erő egyéniben is tarol. Hogy az ellenzéki pártok ezt a stratégiát képtelenek voltak alkalmazni, arra bizonyíték, hogy politikai stratégiai képességeikkel és országismeretükkel talán nem volt minden rendben.

Azonban a Tisza esetében nem csak, hogy a jelöltek személye ismeretlen, de a politikai program is jórészt hangzatos ígérgetésekből áll, kevés konkrétummal. Amivel nem lenne baj, elvégre kampányról van szó, azonban az ígéretek súlya, mértéke, mennyisége, milyensége szinte beválthatatlannak tűnik.

Vagy komoly költségvetési forradalomra számíthatunk egy esetleges Tisza-győzelem esetén, vagy nagy pofára esésre.

Persze sokan megelégednének azzal, ha Tisza nyerne, és megkísérelne valamiféle politikai konszenzus mentén alkotmányozni – de ezt már korábban ígérgette Dobrev Klára is. A NER-es vagyonok már sokszor belengetett visszaszerzése és bizonyos pénzek felkutatása, a felelősök számonkérése, az egészségügy és az oktatás reformja mind olyan ígéretek, melyek konkrétumok nélkül semmit nem érnek, és elsősorban az ellenzéki problémalajstrom toplistájáról származnak.

Miért nem hangzik el olyasmi is, hogy jó, akkor mától nem osztályozzuk a gyerekeket 12 éves korig? Vagy olyanok, hogy ha kell, Németországból „veszünk”, toborzunk háziorvosokat a hiányzó praxisok feltöltésére, 3-5 éves szerződésekkel? Hogy bevezetjük a kisvállalkozók lépcsőzetes adóztatását, hogy az adóalanynak a KATA-s havi ötvenezer után ne kelljen áfakörössé válva hirtelen az egynegyedével árat emelni, és negyven százalékot adózni?

Ezek csak hirtelen ötletek, de ilyenekkel nem találkozunk, pusztán jól hangzó, tágan értelmezhető keresőszavakkal. Például – idézve a Tisza Működő Magyarország programját –, hogy „radikális várólista-csökkentés, kórházi fertőzések visszaszorítása, orvoshiány mérséklése”, vagy „digitális és tudásalapú korszak indítása, oktatási digitalizáció, tanárképzés, innovációs ösztönzők”. Értjük, ez szép, de hogy fog ez menni? Mert mindez úgy hangzik, hogy jó, eldöntöttük, hogy a nyáron elmegyünk majd nyaralni. Csak hát nagyon nem mindegy, hogy Alsóbélatelepre, Mallorcára, netán a bolgár tengerpartra. Miben különbözik a program így attól, amit a Kutyapárt mond, hogy „legyen minden jó”?

Nem kérdés, hogy Magyar Péterék levonták az elmúlt évek ellenzéki tapasztalataiból a megfelelő következtetéseket. A Tisza senkivel nem szövetkezik, erős, országos brandet épít, nem mond semmi olyat, ami különösebben zavaró lenne a különböző világnézetű szavazóik számára, és a sportos pártvezér személyében kilométerhiányra sem panaszkodhatnak. Az mindenesetre kétségtelen, hogy korábban Kunhalmi Ágnest, Fekete-Győr Andrást vagy Dobrev Klárát sem láttuk túrabakancsot és hátizsákot húzni, legfeljebb tévészékházban elesni, focis zsargonnal ügyetlenül próbálkozni, vagy emelt hangon elég voltot kiabálni.

De a Tisza receptje persze némileg emlékeztet a Fideszére is. A kormánypárt mérései helyébe a Tiszánál a folyamatos kérdőívek lépnek, a mindenről is szavaztatás, és a pártkörüli demokrácia és átláthatóság érzetének erősítése. Az „arra megyünk, amerre ti szeretnétek” elvét követik, szemben a hagyományos politikai gyakorlattal, ami épp fordítva működött, és a meggyőzés, illetve a valódi ajánlattétel elvét követte: „Mi erre szeretnénk menni, kövessetek minket.”

Mindemellett az úgynevezett óellenzéktől a tiszások annyit kérnek, hogy ne álljanak az útjukba. Kérdés, hogy az olyan valódi munkát is végző politikusok, mint Hadházy Ákos, ezt megteszik-e majd, hasonlóan a Momentum képviselőihez, vagy épp Jámbor Andráshoz. Megteszi-e majd az V. kerületben az LMP egykori képviselője, Csárdi Antal, aki 2018-ban és 2022-ben is győzni tudott egyéniben, egy hagyományosan konzervatívabb fővárosi választókerületben?

De a mi a helyzet azokkal a pártokkal, amelyek jó eséllyel nem fognak kormányt váltani?

A parlamenti, pártszintű szintű baloldali politizálás Magyarországon lényegében megszűnt. A Dobrev Klárára hagyott Demokratikus Koalíció igyekszik lemosni magáról Gyurcsány Ferencet, de ez valószínűleg nem hoz majd többletet, és a felmérések átlagát vonva, úgy tűnik, a parlamenti küszöb táján lavíroznak. Vona Gábor 2RK-ja mint önkritikus, világnézeten alapuló párt elsősorban mozgalomnak és edukatív közösségnek tűnik, melynek vitorlájából némileg kifogta a szelet a Tisza színre lépése, és amelyet, legalábbis a jellegét tekintve, leginkább a Puzsér Róbert körüli civil szerveződésekkel lehet egy lapon említeni. Ezek fontos polgári projektek, melyeknek szerepe lehet a következő évtizedek közgondolkodásának, és egy nem az egyik ideológiai-politikai végletből a másikba eső polgárság megformálásában.

A konkrétabb politikai meggyőzés elvét a Mi Hazánk követi, mely párt sok esetben inkább működik a Fidesz ideológiai barométereként. A Mi Hazánk parlamentbe való bejutására minden esély megvan, és még az is előfordulhat, hogy a mérleg nyelve lesz majd egy fej-fej melletti Fidesz-Tisza küzdelemben. Ők azonban aligha kínálnak alternatívát a zömmel baloldali, liberális, és legfeljebb mérsékelten jobboldali ellenzéki szavazók számára.

Velük szemben egyfajta hagyományos politikai ideológiamentesség és feladatközpontúság jegyében politizál az MKKP. Működésüktől távol áll a hatalom öncélú akarása és a korrupció. Kezdeti apolitikusságukkal és a viccpárti múltjukkal mérhető számú protest- és persze szimpátiaszavazót maguk köré gyűjtöttek, de valószínűleg nem fognak a jövő évi választásokig tömegpárttá válni. Ennél fogva úgy tűnik, a Kétfarkú Kutyapárt hátránya épp az, ami az előnye is: a hatalom nem akarása, ami, szemben Magyar Péter hatalmi törekvéseivel, továbbra is a komolyan vehetőség határán tartja őket.

Az, hogy a Tisza elnöke bármilyen politikai feladatot hajlandó elvégezni a Fidesz legyőzéséért, imponálóbb az erőre szavazó, praktikus nagyközönségnek, mint a politika általános, anarchizmussal kacérkodó kinevetése. A mindenáron Fidesz ellen szavazók, az „O1G-hívők” pedig saját belső logikájuk szerint hibát vétenének, ha a Kutyapártra szavaznának. A Kutyapártra leadott voks ennyiben inkább tűnik a komplett NER – és nem a csak a Fidesz ellen leadott – protestszavazatnak, amennyiben a NER-be beleértjük az óellenzék maradványpártjait, a közel másfél évtizedig a rendszerben tevékenykedő, renegát fideszes Magyar Pétert és a Fideszt magát.

Azok számára tehát, akik kormányváltást akarnak, e pillanatban a Tisza Párt ajánlata látszik a legjobbnak, tulajdonképpen az egyetlen valódi opciónak. A szavazók egy része ennél tovább nem is lát, nem is akar, ám kérdés, hogy elegendő lehet-e egy esetleges Tisza-győzelem a NER valódi leváltásához, vagy mindez csak remény marad.