Valószínűleg az utolsó olyan generációba tartozom, amelyik még gombfocizott gyerekkorában. És bár voltak fotóval ellátott, létező csapatok nevét viselő készleteim a Real Madridtól a Pécsi MFC-ig, a Bayern Münchentől a DVSC-ig, ezekkel legfeljebb a suliban játszottunk, amikor villantani kellett valamit. De volt emellett egy ronda, fröccsöntött műanyag készletem is egy piros és egy zöld csapattal, feliratok nélkül. Én azonban filctollal számokat írtam rájuk, a két kaput elhelyeztem egy focipályára emlékeztető szőnyegen, majd a nagymamám egyik elszakadt nyakláncából kihullott, varrósdobozban szétszóródott gyöngyökkel egymagam játszottam le a meccseket. Bezárkóztam a szobámba, és elfojtott hangon, de azért hangosan utánoztam a közönség és a kommentátor hangját, a bábukat én mozgattam, passzolgattam, kapura lőttem, NB I-et és vb-ket játszottam. És ebben a világban bármi megtörténhetett.
Az 1998-as, franciaországi világbajnoksággal párhuzamban például én is lejátszottam egyet, természetesen úgy, hogy Magyarország is szerepelt a vb-n. Becsületesen lejátszottam mind a 64 meccset – egy olyan hétfő esti gólösszefoglaló hosszúságában, a magyar válogatott pedig bejutott a legjobb négy közé. A döntőnek kicsit azért emlékeztetnie kellett a valóságra, így hiába játszottunk jól a Brazília elleni elődöntőben, a dél-amerikaiak jutottak a fináléba, ahol aztán megverték a franciákat, mi pedig Argentínával játszottunk a bronzéremért. Mert hát nyilván jónak kellett lennünk, de azért nem ennyire. A bronzmeccsen aztán 7-1-re megagyaltuk a Batistutával, Crespóval és Ortegával felálló argentinokat. A torna gólkirálya valami Petri nevű fazon lett (Ronaldot megelőzve), aki abban a városban focizott, ahol én laktam.
Viszonylag sokáig maradtam ebben a fantáziavilágban – mert muszáj volt. Nagyjából az érettségéig úgy éltem az életemet, hogy a világ térképe, a különböző nemzetek elhelyezkedése, „nagysága”, szimpátiája vagy ellenszenve az alapján állt össze bennem, hogy milyenek voltak a fociban. És ennek, ahogy közeledünk napjainkhoz, egyre több köze lett minden máshoz, aminek a látszólag semmi köze sem volt a focihoz. Fejlettséghez, gazdagsághoz, hogy az adott ország milyen távolságra van Nyugat-Európától. Mert akárhogy is, a nagy foci Nyugat-Európa sportja. Aztán az érettségi után úgy döntöttem, hogy nem szeretném az egész életemet erre a sportra áldozni, mert ha valaki profi akar lenni, akkor – úgy mondjuk – harmincöt éves koráig semmi más nincsen, csak az. Innentől fogva átalakult ez a térkép, de a szüntelen görcs, az ösztönös menni akarás, vagy az újrakezdés utáni vágy, ami minden egyes meccsel – legyen az profi vagy amatőr – újra kezdődik, megmaradt.
De még visszább. Én abban az évben születtem, amikor utoljára járt a magyar válogatott világbajnokságon. Így sajnos csak megtippelni tudom, hogy mondjuk az Európa bajnoki szerepléshez képest milyen érzés lehet egy vb-meccsen szurkolni a csapatnak. Tudván, hogy a világbajnokság nagyon más, mert minden, ami ott történik, tényleg örökké itt lesz és bevonul a történelembe. Lehet, hogy csak a foci történetébe, de a foci meg úgy vonul be az egyetemesbe, mint valami nagyon fontos. Mert újra meg újra felteszik az emberek a kérdést, hogy jó, de miért ez a legnépszerűbb sport?
Az első világbajnokság, amit néztem, az 1994-es volt, de úgy istenigazából a 1998-as volt az, amikortól fogva már egy percet sem hagytam ki. Ekkor mesélte el a nagyapám, hogy mi volt régen, hogy kétszer is döntőt játszottunk, hogy Puskás mekkora sztár volt, hogy a Reálban játszott – a többiekről nem is beszélve. És mivel a nagyapám folyton szórakozott velem, ezt sem akartam neki elhinni, de aztán kiderült, hogy mind igaz. De mindez nem csak úgy önmagában volt sokkoló, hanem annak függvényében, hogy a régihez képest ez az egész ilyen szar lett. De minimum kicsi. Vagy legalábbis nem sikeres.
És az van, hogy még mindig nem az. Mert lehet, hogy még mindig Puskásékhoz mérjük magunkat. Az Aranycsapat és Puskás emléke pedig a fociszeretők Trianonja. De nem azért, mert akkora trauma volt, hogy nem lettek világbajnokok, hanem azért, hogy ilyen nagyok voltunk, és most mennyire nem vagyunk azok. És a mai napig gondolkodom rajta, hogy a nagyapám sztorija reményt adott-e, vagy inkább csak még jobban elvette a kedvemet az egésztől. De annál is inkább nyomakodott a múlt, merthogy ez nem csak bennünk létezett. Tizenhat évesen Hollandiában jártam egy cserediákhéten, ahol különböző workshopokra kellett beiratkozni, és én egy focisat választottam. Olasz meg holland srácokkal fociztunk, és még az olaszok is pontosan tudták, hogy ki az a Puskás. És nem én hoztam fel, hanem ők. És ez valami kurva nagy teher. Olyasmi, mint az angoloknak az egykori birodalmuk, vagy annak ténye, és az abból fakadó kényszer, hogy ők találták ki az egészet – mármint a focit.
Én személy szerint szeretek is párhuzamot vonni a két ország relatív sikertelensége között. Az angolok tornákon való nyeretlensége úgy aránylik az ő hagyományaikhoz, mint a mi ki nem jutásunk a mieinkhez. Valami nemzeti törés, fantomfájdalom, hiány, ki nem mondottság, el nem fogadás, becsapottság van. Nincs nemzeti egység, de még a nemzet fogalma is büdös, mert valaki mindig összekeni szarral.
Persze beláthatjuk, hogy a fociban éppen akkor kezdtünk el lemaradni – a rendszerváltás idején –, amikor elkezdett a már addig is népszerű sport egy irgalmatlan mennyiségű pénzt termelő iparággá változni. Mert ki kell fizetni a jó körülményeket, a pályát, a labdákat, az edzőket, szakembereket, a pszichológust, az életformát. És meg kell szervezni egy iparágméretű, nagyon sok embert foglalkoztató rendszert is, ahol már hatéves kortól megfogják a tehetségeket, és olyan fizikai képességeket nevelnek beléjük, melyeket komoly mentális terhelés mellett is ösztönösen végre tudnak hajtani. Például amikor hetvenezer ember fújol rád a Barça stadionjában, mert te történetesen fehér mezben játszol. Vagy amikor hatvanezer honfitársad várja tőled egy hazai válogatott meccsen a csodát. Azt hiszem egyébként, az utóbbi a nehezebb.
Nem tudok nem egyetérteni Csernus Imrével, aki a válogatott tagjainak mentális felkészültségét vonta kétségbe az Írország elleni meccs kapcsán, és szokásához híven nem fogalmazott finoman: „Nem tudom, foglalkozik-e valaki a magyar válogatott játékosainak a lelkével, van-e mentális szakember a csapat körül, bár gyanítom, hogy van. De ha van is, ennek nem látszott meg a hatása.” Majd amikor arról kérdezték, elvállalná-e a válogatott játékosainak felkészítését, így fogalmazott: „Egy feltétellel: ha kib*szhatnám a válogatottból a mentálisan alkalmatlan sztárokat.”
De ha valaki visszagondol a válogatott elmúlt egy-két évtizedének történetére, akkor emlékezhet rá, hogy egy ponton, szinte egycsapásra súlyos változás állt be a csapat játékminőségében, mentalitásában, profizmusában. Ez akkor történt, amikor Dárdai Pál átvette a szövetségi kapitányi posztot Egervári Sándortól. Akit érdekel, hogy ez milyen szemléletbeli elmozdulást eredményezett a csapatnál, és hogyan, az nézze meg Muhi András Pires „...még 50 perc...” című dokumentumfilmjét. De a változás nem abban volt tetten érhető, hogy szebb cseleket mutattak be Szalaiék, nem biztos, hogy többet futottak, nem játszottak drágább cipőkben és zselézték be csinosabbra a hajukat. A mentalitásuk vált kérlelhetetlenné, olyanná, amilyen az íreké volt vasárnap este, és amilyen a németeké legendásan, mindig. Mert – és ezt a Dárdai-élmény óta egyébként már elkezdte kapiskálni a válogatott – enélkül nem lehet nyerni. A győzelemhez nem elég a profizmus. A győzelem egy elmeállapot.
Ami persze nem jön csak úgy a semmiből.
Tizennégy éves voltam, amikor egy franciaországi tornán játszottunk egy vidéki város csapatával. Első nap semmi nem akart összejönni, és nem jutottunk a legjobb nyolc közé, mint előző évben. Csatár voltam, és nem jöttek a gólok. Másnap, amikor már a helyosztókat játszottuk, valahol a tizedik hely környékén, átszakadt a gát, elkezdtünk meccseket nyerni, és nekem is jobban ment. Az egyik meccs után, amikor négy gólt is lőttem szűk tizenöt perc alatt, az edzőnk odalépett hozzám és annyit mondott, hogy „késő”. Persze, én azt hittem, én vagyok a Ronaldo – ő meg azt, hogy ő Alex Ferguson. Csak az indokaink különböztek. Két perccel később aztán odajött hozzám az az iszonyat penge, francia srác is abból a csapatból, amelyik előző nap elvert bennünket, és gratulált. Hogy mi a tanulság? Nincs kedvem kimondani.
A jelenbe visszatérve persze én is végtelen mennyiségű kritikát meg tudnék fogalmazni a magyar válogatott ki nem jutásával kapcsolatban, de nem látom értelmét, mert minden teljesen világos annak, aki nyitott szemmel nézi a meccseket – még annak ellenére is, hogy mondjuk valódi szurkoló. Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni. Közel hatvanezer ember és telt ház várja a válogatottat idehaza, évek óta, minden meccsen. Elvárásaink, ha nem is a Puskás-korszakhoz mérten, de megint vannak, lehetnek, és már jó ideje nyoma sincs annak a totális érdektelenségnek, esélytelenségnek, másodvonalbeliségnek és bénaságnak, ami a válogatottat mondjuk a 2010-es évek közepéig jellemezte. A korszakváltás annyiban mindenképpen megtörtént, hogy már nem azért várjuk el, hogy ott legyünk egy világbajnokságon, mert már olyan régóta nem voltunk, meg mert Puskás, meg Nyilasi, meg Irapuato. Ennek a játéknak nem ilyen a természete. És mindezt nem szabad a fájdalmas kiesést követően sem elfelejtenünk, ahogy azt sem, hogy hamarosan újrakezdjük. Mert ennek ilyen a természete.
Borítókép: Szoboszlai Dominik a szurkolók közt a Magyarország-Írország mérkőzés után / fotó: Robert Szaniszlo / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés