A világ ma az erő nyelvét beszéli – a megelőzés és a tervezés mostohagyerekek

A prevenció kifejezés megelőzést és felkészülést jelent. Ismeretszerzésen alapuló előre gondolkodást, mellyel az emberek felmérik a dolgok lehetséges következményeit, majd ennek megfelelően óvintézkedéseket tesznek. A megelőzés egzisztenciális feladat, gondoskodás, a biztonság megteremtésének, de minimum az ártalomcsökkentésnek az alapfeltétele.

Magyarországon jelenleg sem a politikai közösség, sem a kultúra, sem az intézményi keretek nem megfelelőek a preventív gondolkodáshoz. Mindenki találkozott már azzal a hozzáállással, miszerint „nem kell izgulni, eddig nem történt semmi baj, ezután sem fog.” Ezt a hamis érvelést általában olyan szélsőséges esetekben alkalmazzák, amikor igenis megtörténhet bármi – máskülönben nem volna szükség erre az érvelésre. Számos, az említetthez hasonló, egyszerű példát lehetne még hozni. De pontosan tudja mindenki, aki itt él, hogy mennyire nem része a megelőzés a gondolkodásunknak, és nem pusztán anyagi okokból. Inkább valamiféle virtusból – és persze közös múltunkkal összefüggésben.

Mi magyarok, történelmünkből fakadóan depresszióra és tehetetlenségre hajlamos nép vagyunk. Ez valami olyasmi, ami a kelet-európai, vagyis az egykori vasfüggönyön inneni néplélekhez, vagy mondjuk úgy, társadalmi hangoltsághoz társítható. Két világ, Kelet és Nyugat, illetve a nagyhatalmak határán létezve régóta tapasztaljuk, hogy nálunk nagyobb erők cibálnak bennünket, mi pedig igyekszünk valamifajta kettős politikát folytatva fennmaradni. Külpolitikájában a magyar vezetőknek mindig is ezzel kellett megküzdeniük.

De ha csak a közelmúlt – azaz a hidegháború végét követő évtizedek – történelmét nézzük, akkor is csalódottak lehetünk. A rendszerváltás gyümölcse csak részben érett be, és a szabad nyugathoz való csatlakozástól várt robbanásszerű fejlődés jórészt ígéret maradt. A Nyugat sok tekintetben pont annyival jár előttünk, mint a rendszerváltás előtt – elsősorban, bár ez a legfontosabb, a megélhetés feltételeinek tekintetében. Úgy gondolom, politikai nézettől és a hazafiság mértékétől függetlenül belátható, hogy nem fejlődtünk olyan mértékben, mint vártuk, és aki az ellenkezőjét állítja, jó eséllyel elfogult.

Gazdaságunk nem ellenálló, jobban kitett a nemzetközi eseményeknek, mint a környező országoké, a szegényebb és tehetősebb rétegek közötti különbségek nőnek, a központilag irányított infrastruktúrák (tömegközlekedés, közutak állapota, egészségügy, oktatás) súlyos hiányosságokkal küzdenek, és az állam nem tud egzisztenciális értelemben ellenálló polgárságot kitermelni. Pusztán egy végletekig frusztrált közösséget. A közhangulat – és ez már politikai kérdés is – nehezen elviselhető. Az ország ideológiai kettészakadását pedig a posztszocialista korszak vélhetően legnyomasztóbb kampánya élezi majd még tovább.

A hazai egészségügy helyzete azonban önmagában eleget elmond arról, mennyire nincs a kultúránkba ágyazva a prevenció. Minden évben statisztikák jelennek meg arról, hogy a rákos megbetegedések tekintetében milyen rosszul állunk. A daganatos betegségekkel szembeni első védelmi vonal, ahogy minden orvos, egészségügyi szakember, vonatkozó cikk hangsúlyozza, a szűrés, tehát a prevenció volna. Hogy sereghajtók vagyunk ezen a téren, arra tanúbizonyság, hogy a rendszer képtelen megfelelően szűrni, ember, eszköz, forrás és szemléletbeli hiányosságok miatt is. A hazai orvosok hozzáállása is megoszlik abban a tekintetben, hogy aki bizonytalan eredetű panaszokkal érkezik, milyen kezelést kapjon. Az orvosok egy része kényszerből bagatellizálja az ügyeket, és statisztikai alapon nem valószínűsít egy rosszabb forgatókönyvet, ezzel megspórol, halogat egy „drágább” vizsgálatot, ameddig csak lehet. Sőt látjuk, tudjuk, hogy számos esetben csúsznak, halasztódnak kulcsfontosságú, előszűrő diagnosztikai vizsgálatok, például ultrahangos szűrések, melyek ráadásul sok esetben elégtelenek a pontos diagnózisok felállítására. Azzal, hogy már intézményi szinten csorbát szenved a prevenció, kérdéses, hogy milyen elvárásai lehetnek az egyes embernek.

Ebben a történelmi, politikai és egzisztenciális bizonytalanságokkal determinált közegben nem a prevenció és az előregondolkodás a jellemző, hanem az ad hoc, a pillanatnyi döntések, a túlélés. Hosszú távú vízióra alig akad mód. S bár a legutóbbi tusványosi beszédében Orbán Viktor kifejtette történelembe ágyazott, alaposan kontextualizált vízióját a jelen történelmi helyzetről, és benne Magyarországról, e vízió számos ponton állhat szemben a valósággal. A történések java ugyanis nem rajtunk múlik, és kérdéses, hogy a diagnózis egyáltalán kellően korszerű-e még, vagy a miniszterelnök pusztán politikai akaratát öntötte nyakon egy alaposan megkutyult szirupos látomással.

Szerintem nem kétséges, hogy e nem vénnek való vidéken (lásd: az egészségügy) az előre tervezés sok tekintetben egyrészt jósolgatás, másrészt hiábavaló. Itt mindenkor „tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze” – hoznám ide Mikszáth sokat idézett mondatát A fekete városból. De akkor már hozom is a rá következőt, mert annak is itt a helye: „Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.” Mire utalok ezzel? Leginkább arra, hogy a jövőtervezés, valamint a nagyívű koncepciók gyártása – részben a fent említett okok miatt – nem kifejezetten hungarikum.

Azt is mondhatnám, hogy Orbán Viktor maga is egyfajta preventív politika ideológiáját vezette elő Tusványoson. A Nyugat világháborús veszélyben van, és ebben a zavaros helyzetben a legjobb, ha minden nagyhatalmat érdekeltté teszünk Magyarország megmaradásában, állítja a miniszterelnök. Emiatt köt a magyar vezetés üzletet az Egyesült Államokkal éppúgy, mint Kínával, vagy éppen Oroszországgal. Hogy valóban csak ezért kötünk-e ilyen üzleteket, az erősen kérdéses, mint ahogy az is véleményes, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy elkerüljük a háborúba sodródás. Mert ehhez talán túl kicsik vagyunk, talán nem szolgáltatunk akkora piacot ezeknek a feleknek. A gesztusban mindenesetre kifejeződik annak igénye, hogy geopolitikai és történelmi kitettségünkre valamiféle választ adjon.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a fentiek – a történelmi múlt és jelen – miatt a magyarságra inkább a cinizmus és az „okosba’ megoldás”, mintsem a prevencióba kódolt hosszú távú gondolkodás lenne a jellemző.

De van itt egy tágabb kontextus is. A világpolitika kommunikációja és a diplomácia nyelvezete erősen alakítja, formálja és (ki)használja a preventív gondolkodást. A nemzetközi jobboldal dühödten kritizálja a liberalizmus, a baloldal és woke-izmus különböző túlkapásait, melyeknek alapját elvileg az emancipatorikus, inkluzív és kiegyenlítő gondolkodás kellene, hogy adja. Tehát annak a megelőzése, hogy a kisebb hatalommal, a kevesebb befolyással vagy a gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok (munkásosztály), kisebbségek (feketék, cigányság, melegek), migrációs közösségek, valamint a fizikailag kiszolgáltatottabbak (nők, gyerekek, beosztottak) ne legyenek kitéve a helyzetükből eredő hátrányoknak.

A jobboldal legfőbb gondja azonban e gondolkodás kulturális megközelítésével van, miszerint a Hollywoodból „vezérelt”, nemzetközi szórakoztatóipari kultúrában felülreprezentálttá váltak a kisebbségek. Sőt bizonyos helyzetekben a történelmileg alulreprezentáltnak számító közösségek képviselői kapnak, pusztán származásuk vagy egy adott csoporthoz tartozásuk miatt kitüntetett figyelmet. Az úgynevezett balliberális közösség az igazságtétel és a „kiegyenlítődés” korszakát tartaná fent, mely szükségszerűen túlkapásokkal, sértődésekkel jár. A prevenció etikája – talán nem túlzás ezt állítani – túlzásokba esett, és kitermelt olyan aktivista közösségeket, melyek tagjai megfeledkeznek saját közösségük létrejöttének okairól – a kirekesztésről és a visszaélésről. Ők a prevenció gyakorlásakor a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel együtt.

A megelőzés etikájára azonban nem volt jó hatással a Covid-járvány időszaka sem, sem a járványkezelés konkrét intézkedései, sem annak hosszú távú hatásai. Utóbbi esetre legjellemzőbb példa, hogy a Covid-oltások politikája miatt általában felerősödtek az oltásellenes hangok (lásd Robert F. Kennedy amerikai egészségügyi miniszter nézeteit), miközben az oltások ügyében, úgy tűnt, az emberiség közösségként már konszenzusra jutott. Nem is arról van szó, hogy a diskurzus szerint az oltás általában lenne „rossz”, hanem arról, hogy a Covid-időszakban az oltakozás erőszakos végrehajt(ta)ása, majd azóta, az oltásokkal összefüggő bizonyos egészségügyi jelenségek felébresztették a szkepszist az emberekben. Ahogy a vírus tünetei, súlyossága és terjedése ügyében megnyilatkozó orvosok megjegyzései és intései is kételkedő fülekre találtak.

Mivel a koronavírus enyhe tüneteket, tartós egészségvesztést, vagy éppen súlyos, korházi eseteket is eredményezhetett, a reakciók széles spektrumon szóródtak: egyesek egy kézlegyintéssel intézték el a dolgot, míg mások halálos rettegésben élték meg a járvány első hónapjait, netán teljes egészét. A vezetők és a szakemberek – elsősorban politikusok és orvosok – pedig nem vállalták fel világosan, hogy a járványkezelés ügyében részben vakon tapogatóznak. A mozgásterük persze szűk volt: nem éltünk még át ilyet, és úgy döntöttek, hogy elsősorban a prevencióval, azaz egy radikális és átfogó tiltással oldják meg a helyzetet. A betegség milyenségével, a járvány egészségügyre gyakorolt hatásával és az intézkedések jó részével (kijárási tilalom, üzletbezárások) szembeni jogos szkepszis aláásta az emberek bizalmát az átfogó, közösségi prevenciós kampányokkal szemben.

Könnyen tűnhet úgy, hogy a prevenció elleni szkepszis alapvetően egy antiliberális, antiprogresszív, az erő általános nyelvén beszélő világnézetből fakad, mely a túlzott jóemberkedéssel – legalábbis ahogy az eltúlzott prevenciót jobboldalon hívják –, az aggodalmaskodással, és a safe space-szemlélet kialakulásával szemben határozza meg magát. Az erő nyelvébe persze sok minden tartozhat: a klímaváltozás tagadása, a meleg közösségek cseszegetése, a vegetarianizmust gyengeségnek feltüntető, a húsevéssel szükségtelenül pózoló büszkélkedés, a közlekedési morál figyelembe nem vétele, vagy éppen a náci vagy militarista viccek puffogtatása. Ezek némelyike ártatlan dolog, esetleg bőven a humor vagy az irónia kategóriájába sorolható, ám a világot uraló közhangulatról valamit mégiscsak elmondanak. Elsősorban talán azt, hogy olyan történelmi és kulturális összecsapások idejét éljük, melyet nem lehet egy kultúrbunker biztonságos falai között átvészelni. Még az online közösségekben sem.

Mindemellett világos, hogy most a világpolitika is az erő nyelvét beszéli. Mondhatnánk, hogy a számos proxy-háború kapcsán felerősödött deeszkalációs politika alapvetően preventív fellépés, mégis, az idei évben egyértelmű váltás állt be a nemzetközi nagypolitikában. Németország fegyverkezési programba kezd, az oroszokkal szembeni határozottabb fellépésre biztató Emmanuel Macron mellé pedig ímmel-ámmal, de beállni látszik a Keir Starmer vezette brit kormányzat is, továbbá publicisták és politikai okosemberek tömkelege igyekszik általánosságban határozottabb politikára felszólítani az EU-t.

Donald Trump a NATO felpumpálását szorgalmazza, protekcionista vámpolitikájának első lépései pedig határozottabb hangokat és öneszmélést provokáltak ki világszerte. Nem beszélve a legfrissebb fejleményekről: Trump Putyinnal szemben is keményebben lép fel, ultimátumot ad, vámokkal fenyegetőzik, atom-tengeralattjárókat vezényel a két „birodalom” határára. És bár itt még nem tartunk, a hangnem egyre inkább emlékeztet Truman elnök 1946-ban elhangzott, híres megjegyzésére: „I’m tired of babying the Soviets”. Ami éles váltás volt elődje, Roosevelt – kényszerből – kooperatív szovjet-politikájához képest. A hidegháborús párhuzam azonban nem légből kapott. Az erő nyelvét – mely az elrettentés nyelve volt – használták megelőző csapásként.

A kultúrák országokon átívelő – vagy nem nemzeti keretekben zajló – összeütközése, melynek csak tünete a safe space, a cancel culture, a vallási indulat, valamint az etnikai konfliktusok és a nacionalizmus, masszív gyúanyagot kapott a járványtól és annak kezelésétől, illetve a proxyháborús válságoktól. Az újjáéledő – vagy talán még fel sem oldott – hidegháborús hangulat és a politikai közeg pedig ismét olyan világot formál, melyben a megelőzés kulturális gesztusai helyett a katonai elrettentés és a felkészülés gyakorlatiasabb politikái erősödnek és tűnnek érvényesnek.

Úgy tűnik, olyan időket élünk, melyben a prevenció és a kulturális tervezés, környezetünk és az emberek tudatos megóvása és fejlesztése helyett a büszkeség, a nacionalista hangok, az expanzió, a másik erejének tesztelése van terítéken. Csak reménykedni tudok abban, hogy a nagyhatalmi húzd-meg-ereszd-meg, és annak társadalmunkra gyakorolt hatása meg tud maradni kizárólag a hidegháborús keretek közt.

Borítókép: Az amerikai hadsereg és a Nemzeti Gárda tagjai 2025. július 4-én Los Angelesben / fotó: Etienne LAURENT / AFP