Dobrev Klára az elmúlt néhány hétben, mióta bejelentette pártja (és kissé zavarba ejtő módon magánélete) gyurcsánytalanítását, nagyjából olyan sűrűséggel használja magára, a DK-ra, illetve terveire és szándékaira a „baloldali” jelzőt, hogy ha azt kihúznánk a szövegeiből, csak a szünetjelek maradnának, mint Christian Morgenstern versében, A hal éji dalában. Az igény érthető: a magyar politikai palettáról évek óta hiányzik a baloldal (még a mégoly hígan értelmezett szociáldemokrácia is), és bár Komjáthi Imrével az MSZP igyekezett azt valahogy visszacsempészni a diskurzusba, de időközben maga az MSZP is eltűnt, hogy baloldalként csak Komjáthi Imre maradjon még a végére, mint a cheshire-i macska vigyora Lewis Carrollnál.

Dobrev Klára erre a szabad gyökre próbál kötődni, amit a DK eddigi röppályája aligha indokol, sőt a gyurcsányi párt fontos – bár természetesen messze nem kizárólagos – szerepet játszott a nagypolitikai baloldal teljes önfelszámolásában. Mindennek lényegi része volt, hogy a DK eddig is „baloldaliként” határozta meg magát, holott a szó semmiféle történelmi, politikai, társadalmi értelmében nem volt baloldali. Ha valami volt, akkor a nemzetközi szociáldemokrácia afféle bomlásterméke: a „harmadikutas” elképzelések magyarországi adaptációja. Annak a folyamatnak a része, ahogy az egykorvolt munkásmozgalom néhai főáramlata a kapitalizmus felszámolásának követelésétől a kapitalizmus megszelídítésének óhaján, majd a kapitalizmus jobb menedzselésének ígéreten keresztül a kapitalizmus lényegében fenntartások nélküli támogatásáig jutott, és ezáltal felszámolta önmagát, mint elkülönült „baloldali” politikát.

„Mindig is volt egy szakadék a retorika és a realitás között, a bevezetni szándékozott reformok szükségességét bizonyító nagy, sodró ideálok és a kormányzati politikák szűkkeblű, aprólékos pragmatizmusa között. Állandóan visszhangzik az árulás vádja, mikor az ideákat a működtethető politikák nyelvére fordítják, ám ez a fordítás elengedhetetlen a változás és a reform hosszan elhúzódó folyamatának megkezdéséhez. Azok lettek a sikeres szociáldemokrata pártok, amelyek képesek voltak a gyakorlati reformokat beleszőni egy átfogóbb, saját nagy céljaikról és ideáljaikról szóló történetbe.

Ez soha nem bizonyult egyszerű feladatnak: állandó történelmi feszültségek alakultak ki a szociáldemokrácia, mint egy sajátos érdek vagy érdekcsoport védelmezője, és a szociáldemokrácia, mint egy olyan univerzális közérdek védelmezője között, amely felülemelkedik minden részleges érdeken. Egy elkötelezettségen és közös célkitűzéseken alapuló szervezet megalapozásához mindkettőre szükség van, ám a helyes egyensúlyt közöttük igen nehéz pontosan eltalálni” – fogalmazták meg Andrew Gamble és Tony Wright, a reprezentatív, patinás baloldali elméleti folyóirat, a The Political Quarterly főszerkesztői a szociáldemokrácia talán legnagyobb történelmi dilemmáját egy olyan reprezentatív tanulmánykötet bevezetőjében, amelyben a téma legjobb szakértői írták le véleményüket arról: vajon a modern baloldal új útjai végleges szakítást jelentenek szociáldemokrácia hagyományaival, vagy éppen azoknak valamiféle megújulva-megtartását eredményezik? Sőt, vajon valóban új utak-e egyáltalán? (Andrew Gamble, Tony Wright: Introduction: The New Social Democracy. In Gamble–Wright [szerk.]: The New Social Democracy. Blackwell, Oxford és Malden, 1999. 3.)

Az alapprobléma azonban sok szempontból a XIX. század második felétől máig az összes korszakon át változatlan, és egyben megoldatlan, megválaszolatlan maradt: voltaképpen mi a szociáldemokrácia, és mi a helye az adott kapitalista társadalmon belül, illetve milyen feladatai, lehetőségei, küldetései vannak annak megváltoztatására?

Amíg körülbelül az első világháborúig a szociáldemokrácia egyértelműen a kizsákmányoltak, a munkások kontesztáló (tiltakozó, a rendszerrel szembeszegülő – a szerk.) pártja volt, és általános világmegvált(oztat)ó perspektívákat vázolt fel, addig a gazdasági válságok inkább megerősítették. A „teher alatt nő a pálma” elvének megfelelően a németországi mozgalom a bismarcki kivételes törvények és az 1870-es évek válsága idején vált a történelemben először erős tömegpárttá. Amikor a két világháború között, majd főleg a második világháborút követően a jóléti állam kialakítása vált központi kérdéssé, és a világ megváltásának szándéka a világ jobb igazgatásának szándékává szelídült, a szociáldemokrácia politikai sikerei a gazdasági fellendüléshez kötődtek, és a kontesztáció más területekre került: jobbra és balra húzódott. 1968 körül – mindmáig utoljára – egy erőteljesen baloldali kontesztációs hullám söpört végig a világon.

Ez tulajdonképpen nyugaton végképp erodálta az államkapitalizmushoz, illetve a „létező szocializmushoz” kapcsolódó ideológiákat és illúziókat, legalábbis mint a rendszerkritikai paradigma komolyan vehető részeit. A szociáldemokrácia pedig – különösen Németországban – a rend moderált pártjaként került ki a felfordulásból. Egyértelmű, erős és megbízható pozíciójában még azt is megengedhette magának, hogy 1989 körül jelentős mértékben visszatérjen a szociáldemokrata kánon korábbi, baloldalibb formáihoz (ami természetesen nem feltétlenül csengett egybe a gyakorlati tevékenységgel). De többé már nem kontesztált. Bár továbbra is elutasította az igazságtalanságot és szolidaritást hirdetett, de nem volt már az igazságtalanság felett érzett felháborodás etikailag megalapozott pártja, szolidaritása pedig egyre inkább saját politikai létére, illetve a mögötte-mellette álló kapitalista érdekszférára vonatkozott.

A „munkásokat” politikájuk befektetési tőkéjének, eszközének tekintették, nem e politika alanyának. Amúgy már nem is igen nevezeték őket munkásoknak, hiszen ma már szinte senki sem vallja magát „munkásnak”, és csupán egy törpe minoritás, a kisszámú, politikailag elszánt szélsőbaloldaliak tekintik magukat „proletárnak” (akik amúgy legnagyobb részt értelmiségiek). Sokkal inkább „alkalmazottakról”, „munkavállalókról”, „bérből és fizetésből élőkről” stb. beszélünk. (Kérdés, hogy ezek a címkék mennyiben reflektálnak a termelés és a társadalom valódi strukturális változásaira, mennyiben önvigasztaló eufemizmusok, és mennyiben egyfajta szuggesztív politikai szómágia eszközei.)

Az 1990-es évek elejének világpolitikai és társadalmi struktúraváltására a nyugati szociáldemokrácia a harmadik út szintezista megoldásának bevezetésével reagált. Ez – bár sok szempontból megtartotta az eredeti kánon alapértékeit – olyan mértékű elmozdulást eredményezett a pártok narratívájában, hogy sokakban az is felmerült, a szociáldemokrácia megszűnt elkülönült értékek hordozója lenni. A huszonegyedik század első néhány évében – nagyjából 2005-ig – úgy tűnt, hogy a szociáldemokrácia három lehetséges paradigmája (tradicionális szociáldemokrácia; modernizált szociáldemokrácia; liberalizált harmadikutas szociáldemokrácia) közül egyértelműen a liberalizált forma képes a legjobb eredményeket produkálni. E három formát a következőképpen jellemezte a politológus Wolfgang Merkel: „A tradicionális szociáldemokrácia ragaszkodik a klasszikus célokhoz és eszközökhöz; a modernizált szociáldemokrácia új eszközöket keres a tradicionális célok eléréséhez; a liberalizált szociáldemokrácia megreformálta eszközeit, de ennél tovább lépve megváltoztatta céljait is.” ( Social Democracy in Power: The Capacity to Reform. Routledge, New York, 2008. 244.)

Ez meglehetősen frappáns jellemzés, de az is igaz, hogy a liberalizált szociáldemokrácia nem az alapvető elveken változtatott (a szabadság, szolidaritás, igazságosság triászán), hanem csupán más kontextusba helyezte azokat. A szociáldemokrata pártok 1989-es stockholmi Elvi nyilatkozata ezeket még egymásból vezette le (mint egyazon elv különböző aspektusait, amelyek egymás nélkül nem értelmezhetők), míg a harmadikutas szociáldemokrácia szerint ezek már különálló értékek voltak, amelyek között a közösségnek lehetősége nyílik és felelőssége is megteremteni a helyes egyensúlyt. A hangsúly arra kerül, hogy a szociáldemokrácia az az instrumentum, amelyen keresztül az egyén elérheti a maga szabadságát, igazságosságát – és evvel kapcsolatban a társadalom szolidáris vele.

A brit Új Munkáspárt programjai mintegy egymillió új munkahelyet teremettek, jelentősen növelték a brit munkaerő szakképzettségét és iskolázottságát, szélesítették az egészségügyi hozzáférést – ám aki nem tudott élni ezekkel a lehetőségekkel (és ilyenek is egyre többen voltak), azok csupán egy egészen minimális, szigorú feltételekhez kötött segélyre voltak jogosultak. A Schröder-kormány második ciklusában pedig egyenesen a Volkswagen igazgatótanácsi tagja, Peter Hartz vezetésével dolgozták ki a munkaerőpiaci reform tervezetét. Megszűnt a külön szociális segély, amit a munkanélküli segéllyel egybevonva kétszintű munkanélküliségi juttatásként vezettek be, csak meghatározott – egyre rövidülő – időszakra biztosítva az ellátást. Ez nagymértékű szakítás volt az egybefüggő, egymást feltételező szabadság-igazságosság-szolidaritás elveivel.

Világos, hogy a harmadikutas szociáldemokrácia csupán addig volt képes uralkodó paradigmává válni a nyugati szociáldemokrácián belül is, amíg valódi sikereket ért el. Amint azonban ezek a sikerek hézagosabbá váltak vagy elmaradtak, kiderült, hogy az uralkodó paradigma nem volt képes kánonná válni az amúgy a szocialista értékrend, vagy tágabban a baloldal iránt elkötelezett emberek között. A harmadik út – ahogyan egy, a The Independentbe levelet író olvasó jellemezte – addig tűnt elviselhető válasznak a szociáldemokrata kánont formáló tömegek részére, amíg „hasznos” volt, illetve amíg „működött”. Amikor sérült a szolidaritás elve (illetve amikor átértékelődött a szolidaritás), arra lehetett azt mondani, hogy de legalább működik a dolog, több a munkahely, javul az oktatás.

Amikor azután a 2000-es évek közepétől egyre több újonnan kiképzett szakmunkás lépett a munkaerőpiacra, és az már nem tudta őket kellően beintegrálni, azonnal az került az érdeklődés homlokterébe, hogy a rendszer nem működik kielégítően, hiszen elhanyagolta a szolidaritást. Az igazi probléma természetesen ennél sokkal prózaibb volt, de érthető módon a baloldali érzelmű és értékrendű szavazók pontosan azt kérték számon a harmadikutas szociáldemokrácián, ami a leginkább hiányzott belőle: az etikai politizálást, a baloldali értékeket – a szociáldemokrata kánon sok esetben évszázados összetevőit.

(Ez természetesen nem feltétlenül realizálódik a választási eredményekben. Az általános felmérések szerint a nyugat-európai választók mintegy 20 százaléka vallja jobboldalinak magát, és ennél alig valamivel kisebb hányada baloldalinak. Ők azok, akik aktívan részt vesznek egyik vagy másik kánon alakításában. Értelemszerűen ritkán adják szavazatukat érték- és ideológiamentes szempontok alapján. Ám a választásokat ennek megfelelően sokkal inkább az dönti el, hogy miként dönt a fennmaradó 60 százalék. Ők viszont többnyire nem értékekkel és etikai politizálással érhetőek el, hanem pragmatizmussal és eredményességgel, és/vagy populizmussal és felelőtlen ígéretekkel. Itt a közvetlen jövőképnek nagyobb a szerepe bármiféle ráhúzott elméletnél.)

Amikor a 2000-es évek elején a legtöbb nyugat-európai országban a szociáldemokrácia volt kormányon, sokan új szociáldemokrata évszázad beköszöntét várták; és meglehetősen kevés szó esett az etikai politizálásról, illetve általában véve az ideológiákról. Ám ez rövidtávú trendnek bizonyult. A Clinton-érának véget vető választási eredmény még csupán – különösen a vitatható körülmények miatt – afféle politikai véletlennek tűnt (és a clintoni progresszív demokrácia nemigen érintette az európai baloldaliakat). De 2005-től a trend az SPD relatív bukásával megfordult, és a 2008-tól felívelő válság a bejáratott modern forgatókönyveknek megfelelően a szociáldemokrácia ellen fordult. Különösen azért, mert – és ebben teljesen igaza volt Anthony Giddensnek – a pragmatizmusban megújuló szociáldemokraták tulajdonképpen még mindig csak a régi, a tradicionális internacionalista kánonban, vagy a szintén hagyományos szegénység-szolidaritás elvben, illetve a jóléti társadalomban és a poszthatvannyolcas ideákban gyökerező, az 1990-es évek identitáspolitikáin izmosodott multikulturalitásban gondolkodtak.

Ez önmagában helyes lett volna – ezek nélkül nehéz bármiféle baloldaliságot elképzelni –, csak éppen a legkevésbé sem korrelált gyakorlati politikájukkal, így nem voltak megfelelő, meggyőző válaszaik azokra a kérdésekre, amelyeket a válság hatására felerősödő jobboldali populizmus és a fasisztoid szélsőjobb felvetett. Pontosabban szólva a szociáldemokrácia sokkal inkább – teljesen érthető, de kétségtelenül hibás módon – magára a szélsőjobbra, illetve a szélsőjobb ellen keresett válaszokat, és kevésbé azokra a problémákra, amelyek a szélsőjobb megerősödése és (poszt)modernizálódása mögött álltak. „Nem magyarázhatjuk önelégülten valakinek, aki félti a munkahelyét, hogy a bevándorlás csak a multikulturalizmusról szól. El kell ismernünk a legitim félelmeket, és ki kell találnunk, hogyan csillapítsuk őket ahelyett, hogy azt mondanánk az embereknek, a félelmeik irracionálisak és bigottak. Kapcsolatba kell lépnünk a választókkal, és lelkesítenünk kell őket azáltal, hogy közérthetően magyarázzuk el a problémákat. De a magyarázatainknak és narratíváinknak mindig ott kell kezdődniük, hogy milyen helyzetben vannak most a választók, nem pedig ott, hogy mi hol szeretnénk látni őket” – írta Matt Browne, a munkáspárti agytröszt, a Policy Network fő teoretikusa (Merre tart a harmadik út? Progresszív Politika, 1. sz., 2006. tavasz, 50.)

Pedig a szociáldemokráciának éppen ezekre a problémákra mind történetileg, mind társadalmi értelemben meglettek volna az etikai, ideológiai válaszai, amelyek mindig is a szociáldemokrataság részét képezték. Ezeket azonban csak akkor lehetett volna elővenni, ha a szociáldemokrácia feladta volna a harmadik út frazeológiáját. A válság hatására a társadalmi különbségek tovább nőttek – az össztársadalmi konszenzus felborulni látszott. Egyre nagyobb lett azoknak – és nemcsak egyéneknek, hanem egész társadalmi rétegeknek – a száma, akik és amelyek nem tudtak (és általában önhibájukon kívül nem tudtak) élni a lehetőségekkel.

A harmadik út védelmezői által üdvözölt meritokrácia – amennyiben létrejött – nagymértékű szolidaritásdeficittel rendelkezett: azok, akik nem tudtak élni a lehetőségekkel, társadalmilag megbélyegezetté váltak. A fiatalság körében egész Nyugat-Európában terjedt a modern (apolitikus) pesszimizmus, de egyben nyitottakká váltak a politikai szélsőségek irányába is. Az egymás után sorjázó háborúkban (amelyek még a Clinton-érában kezdődtek, majd 2001 szeptembere után lényegében állandósultak) a harmadikutas szociáldemokrácia vonakodva (Blair esetében még vonakodásról sem volt szó) felsorakoztak az Egyesült Államok és a NATO mögött. (A frazeológia – a szabadság, a civilizáció védelme – riasztóan emlékeztetett az 1914-ben mindkét oldalon hangoztatott harcias defenzív jelszavakhoz).

Ezek a háborúk a lakosság körében roppant népszerűtlenek voltak, és a szociáldemokrácia támogatásukkal, vagy nem elég egyértelmű elutasításukkal szintén saját alapelveivel került szembe, nem beszélve a háború ellen fellépő baloldaliak tömegeiről. Ráadásul a populista szélsőjobb azonnal kihasználta a háborúellenességben rejlő lehetőségeket, és némileg paradox módon – akkor még az Amerika-, illetve az Izrael-ellenesség jegyében – hirtelen bősz „pacifistává” konvertálta át magát, hogy azután egy újabb bukfenccel a Trump-érában mindez már az Amerika- és Izrael-pártiság köntösében nyilvánuljon meg (miközben a nyílt vagy lappangó Oroszország-pártiság többé-kevésbé konstans maradjon).

Mindezek a problémák összeadódva a harmadikutas politikák válságát hozták, amelyből lényegében két lehetséges kiút volt, illetve van: némi korrekció és a tanulságok levonása után „tovább a harmadik úton”, illetve a szociáldemokrata kánonhoz visszafordulva annak adaptációja azokra a társadalmi változásokra, amelyek magát a harmadik utat is önálló politikává transzformálták. Vagyis vagy a „roncsmentes”, vagy pedig az etikai politizálás megújítása. Az viszont meglehetősen biztosnak látszik, hogy sem az 1989 előtti – vagy még korábbi – szociáldemokrata kánonhoz, sem pedig a harmadik út „jóindulatú pragmatizmusához” nem lehet száz százalékig visszatérni.

Legalább ideológiai szinten (ami persze sokkal tágabb a puszta, és egyre kevésbé lényeges ideológiánál, ami a pragmatika hordozójává, árutestévé silányult) már maga a DK is ennek a dilemmának az eredménye volt: Gyurcsány Ferenc és köre elhatárolódott az MSZP avítt (verbális) baloldaliságától, amely a szociáldemokrácia maradék gönceit (kopott munkászubbonyát, elfakult hatvannyolcas pólóit és Che Guevara-sapkáját, szakszervezetis öltönyét stb.) igyekezett a neoliberalizmus túlméretes testére szuszakolni, és némi maradék lózungtól eltekintve tisztán neoliberális, piacfundamentalista erővé vált (a holdudvar-értelmiség szinte egyhangú helyeslésével és egyben állandó zavarodottságával).

Ha eltekintünk is attól, hogy a gyurcsányi DK miként vált – Orbán örök pandant-jaként – a NER inerciális rendszerének alapvető részévé (hogy azután eljelentéktelenedését és kiüresedését látva ezt a feladatát Magyar Péterre testálják a rendszergazdák), a DK a legkevésbé sem volt baloldali a szó semmiféle értelmében. Neoliberálisként, piacfundamentalistaként állt szemben a nemzeti kapitalizmus szabadrablását hirdető Orbán-rendszerrel, ideológiai díszítményei – emberi jogok, kisebbségek jogai, EU-pártiság, globalizmus – sokkal inkább ebből a pozícióból, illetve az Orbán-féle NER szimpla és automatikus opponálásából eredtek, mint bármiféle szociáldemokráciából, sőt. A DK politikáját (ami valójában nem volt sokkal több politikai MLM-építésnél) olyan jobboldalinak tételezett érzületek is jellemezték, mint a rendszeresen használt xenofób kampányok, a „migránsok” elleni fellépés az EP-ben, a határkerítés előbb tétova, majd egyre lelkesebb igenlése stb.

Éppen ezért eléggé nehéz elképzelni, hogy mi mindent kellene Dobrev Klárának tennie, hogy a DK valóban valamiféle baloldali szerveződéssé váljon, és baloldali szerveződésként a NER kihívója, de legalábbis ellenzéke lehessen. Talán túl frappáns lenne azt mondani, hogy lényegében mindannak az ellenkezőjét kellene tennie, amit a DK eddig tett és képviselt (a szavakon túl, de sokszor innen is), de mégis nagyjából ez az igazság.

A DK-nak le kellene bontani saját struktúráját, ami nem tömegpárt, még csak nem is valamiféle „élcsapatpárt”, hanem a virtuális szekértábor véd- és dacszövetsége. Ennek kiépítésében a DK Magyarországon úttörő szerepet játszott, a párt agitprop marketingeseinek Gréczy Zsolt fémjelezte köre – mindenekelőtt a Mandula Viktor irányította Nyugati Fény című hecclappal és a kapcsolódó különféle kisebb „híroldalakkal” és Facebook-csoportokkal – ezt a szerveződési formát már a Fidesz hasonló revolvermédiája és szektaépítése előtt bevetette. Ma láthatjuk, ahogy a Tisza mindezt – lényegében a DK romos alapjaira építkezve – bővítetten termeli újra, miközben a Fidesz a Harcosok Klubjával a totális digitális idiotizmus szintjére hág. Ha a baloldaliságot bármilyen szinten is etikai politizálásnak tekintjük (és én eddig amellett érveltem, hogy másként nemigen tekinthetjük), akkor ez egyszerűen nem fér bele: a forma a tartalom totális tagadása.

Másrészt, Dobrev az elmúlt hetek kommunikációjában újra és újra megfogalmazta, hogy a DK „baloldaliként” a valós, „népi” problémákra koncentrál. Ezzel önmagában nem lenne semmi gond, ha a kijelentések mögé tartalom kerülne. A baloldaliság – ami eredetileg nem bírt nem radikális lenni – mégsem pusztán arról szól, hogy tő- és hiányos mondatokban tudjunk fogalmazni (az alany el is maradhat, elég egy szép, kövér állítmány): „ócsóbbhúst sűrűbblével, a mindenit neki!”. A baloldaliság (ha nem csak áruvédjegy) társadalom- és rendszerkritika, elemzés – és egyben létező szociális mozgalom, történelmi hajtóerő, kultúra, mentalitás, szolidaritás, küzdelem, univerzális humán vízió. Nem jól fizető álláslehetőség egy kreatív reklámszlogen-műhelyben.

Baloldali pártok, mozgalmak nem úgy „lesznek”, hogy egy párt – nevezze magát akár szocialistának, demokratikusnak, és/vagy koalíciónak – elhatározza, hogy innentől „a nép nyelvén” üzen, és így – kissé visszájára fordítva a mcluhani tételt – üzenetétől maga is népivé és radikálissá válik. A baloldaliság mindenekelőtt a viszonyok feletti felháborodás képessége, és annak az átlátása, hogy mik is ezek a viszonyok (ebben különbözik a radikális jobboldaliságtól, amely csak a felháborodásig jut, „a hülyék szocializmusa”, ahogy még a XIX. században August Bebel írta az antiszemitizmusról). A baloldaliság a rendszer abszurd emberellenességének felismerése és elutasítása. Nem moralizálás, hanem a morál visszaszerzése a szemforgató immoralitástól; nem politizálás, hanem az elkülönült, elidegenedett politika lebontása; nem a hatalom megszerzése, hanem értelmetlenné tétele; nem szervezet, hanem közösség. Elég nehéz összefoglalni egy-két lebutított választási frázisban. Mert az bizony tényleg csak populizmus – amely persze valójában mélyen megveti, externalizálja az általa elképzelt és megképzett politikai fogyasztót, jólétének és hatalmának bázisát, az úgynevezett „népet”.

Mindennek persze szükségszerűen lennének szakpolitikai vetületei (ha súlyosan antibaloldali „szakpolitikusokat” akarunk látni, nézzünk rá a DK vicces emlékezetű néhai „árnyékkormányának” papírfiguráira), de átfogó ethosz híján ez lényegtelen is. Ehhez a baloldali ethoszhoz viszont szervesen baloldali szerveződésre lenne szükség, amiről aligha a DK és a „kompetens üzletasszony” figurájára felépített Dobrev Klára jut az ember eszébe. Valószínűtlen, de persze nem lehetetlen, semmi sem az. Végső soron, ha elegendő betűt lecserélünk a „Demokratikus Koalíció” nevében, akkor akár „Szociáldemokrata Alternatíva” is lehet belőle. Ezek a betűk már csak ilyenek. Betűket mindig könnyebb lecserélni, mint alaposan meggyökeresedett kádereket.

Fontos szempont lenne egy baloldali szervezetnél, hogy ne feltétlenül a választási matematika, sőt a képviseleti logika határozza meg. Vagyis a parlamentarizmus – és a parlamenti részvételhez szükséges népszerűség – legfeljebb eszköz, nem (ön)cél. A cél túlmutat önmagán. Pusztán ennek belátása egyfajta védőeszköz lehet a populizmus kísértésével, a hatalom akarásával szemben, bár kétségtelen, hogy a reprezentációra épített politikában ez nem tűnik hálás feladatnak. Nem is kell, hogy az legyen. A baloldal jó esetben az önmagát mozgósító társadalom, kevésbé jó (néha egyenesen rémes) esetekben a társadalom mozgósítása. De soha nem annak valamiféle képviselete, ami óhatatlanul elkülönül a társadalomtól, fölébe helyezi magát, és ezt a tényt néhány populista szólam ismételgetésével igyekszik leplezni – és tulajdonképpen bal- vagy jobboldalisága esetleges, inkább csak szemantikai és retorikai, mint politikai kérdés.

Kíváncsian várom, hogy Dobrev Klára képes lesz-e egy fikarcnyi baloldaliságot erőltetni halkan eltűnő, szürke pártjára, vagy simán magába darálja őt is a megszokott íztelen, politikaipari parizermassza. Félreértés ne essék, semmiféle pártban nem bízom, nem is fogok soha, de muris lenne végre bármiféle baloldalias hangot hallani a sok fasiszta hőbörgés, náci rikoltozás, neoliberális embertelenség, xenofób uszítás, populista demagógia és liberális jóemberkedés mellett. Nem, a DK szerintem tutira nem lesz baloldali párt (és még egyszer leszögezném: sosem volt az), de a Nagy Gyurcsánytalanítás purgatív aktusa után akár esélye is lehetne rá, hogy legalább minimálisan ellenzéki, és ne „ellenzéki” legyen. Mondjuk, nagy összeget nem tennék erre: ott ágál és profitál az egész romlott kis pártokrácia az MSZMP egykori reformbölényeitől a kora-gyurcsányi Amőbából kukázott új undokokig, egy rakás öreg, levitézlett mutyista és pár, még ott lézengő éhes ifjonc, és ami még ennél is kínosabb, ott ácsingózik és integet a párt komplett neoliberális múltja, de azért hajrá, Dobrev Klára, hátha…

Végső soron csak a láncainkat veszíthetjük.

(A cikk történeti részében sokban támaszkodtam saját könyvem, Az eszmék országútján. A nyugati szociáldemokrata kánon dilemmái 1945-től napjainkig [Napvilág Kiadó, Budapest, 2011] elemzéseire. Közel tizenöt éve úgy láttam: a szociáldemokráciának befellegzett, a populizmus lép a helyére. Ma úgy látom, durván alulbecsültem ennek a mértékét.)