Ha már arról folyik a (látszólagos) vita, hogy bolondok-e a svédek, akik csak rosszat akarnak maguknak és a világnak (és külön Orbán Viktornak), eszembe jutott egy régebbi könyvem (Az eszmék országútján. A nyugati szociáldemokrata kánon dilemmái 1945-től napjainkig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011), amelyben írtam pár oldalt Svédországról, a svéd társadalomról, a svéd szociáldemokráciáról, a svéd jóléti államról. Félreértés ne essék, a könyv szakkönyv, a téma pedig eléggé áttételesen izgalmas csak – tulajdonképpen én is részben másról és máshogy szerettem volna könyvet írni, csak akkori munkahelyem erre a témára volt vevő. Mindazonáltal talán ad egy-két pontot az összképhez: ahhoz, hogy miért (és hogyan) egészen más a svéd politika (és társadalom), mint például a magyar. Lehet benne egy-két tanulság, történeti (fejlődéstörténeti) kapaszkodó, hogy milyen okai vannak ezeknek az eltéréseknek, legyen szó akár a svéd bevándorlási- és integrációs politikáról (amely sikeresnek persze nem nevezhető, de legalább tudomást vett arról, hogy a migráció nem valamiféle sorscsapás, hanem egyrészt az emberiség folyamatos állapota, másrészt a kapitalizmus válságjelensége, harmadrészt – de nem utolsósorban – humanitárius probléma), vagy akár a járványkezelés elhíresült „svéd modelljéről”.
Úgy gondolom, hogy rémes dolog a kapitalizmus, de a legjobb, ami történhet(ett) vele, az a skandináv jóléti szociáldemokrácia (volt) – annak minden ellentmondásával és árnyoldalával együtt.
A könyvem – érthető – nem lett különösebben népszerű (hervasztó alcíme többé-kevésbé fedi a tartalmát), bár inkább hosszú esszé, mint aprólékos elemzés. Az alábbi szövegben az eredetihez képest átszerkesztettem, kiegészítettem, több fejezetből raktam össze a svéd szociáldemokráciára vonatkozó részeket.
***
„Ekkor Pomeripossa már egyértelműen úgy gondolta, hogy sürgősen kezelésre van szüksége. Annyira zavaró és fájdalmas volt kétségeket érezni a társadalommal szemben, amelyet addig a világ legjobbjának tartott.”
Astrid Lindgren[1]
Számos elemzés és értékelés igyekezett és igyekszik meghatározni a svéd (illetve részben a skandináv) szociáldemokrácia politikai pedigréjét. A svéd munkásmozgalom, illetve tágabban a svédországi baloldal története során a szociáldemokrata párt mindig megkapta az éppen aktuális politikai jelzőket, és ezek – nagyjából az 1929-es gazdasági válságig – tulajdonképpen megfeleltek a kontinentális-német szociáldemokrácia megfelelő fejlődési etapjainak. Ugyanakkor azonban ez a politikai fejlődés sok sajátosságot is hordozott magában. Ezek jó része persze magából a svéd társadalomból származott, és a svéd modellel foglalkozó nagyszámú tanulmány és könyv szerzői többnyire részletesen fel is sorolják őket: a svéd parasztok regionális önállóságát; a nordikus törzsi demokráciák hagyományait; a zord éghajlat kikényszerítette egymásrautaltságot és közösségiséget; a nemesség relatíve kis számát és a parasztság fontosságát a hadviselésben, következésképpen a rendi társadalomban; a polgárság és az állam korai egymásra találását, illetve a mindebből következő weberi protestáns etika erejét. Mindez – és sok egyéb – nyilván igaz, de mélyebb elemzésük messzire vinne tárgyunktól, a szociáldemokrácia kánonjának alakulásától. Kétségtelen, hogy a svéd szociáldemokrácia soha nem hajlott a nagy ívű ideologizálásra és romantikára; akárcsak maga a svéd társadalom, amelynek romantikus nemzeti nagyeposzát az az Esaias Tegnér írta, aki a svéd nép prosperitását és növekedését meglehetősen kevéssé romantikus módon „a békének, a himlőoltásnak és a burgonyának” tulajdonította.[2] Svédország (legalábbis nagyhatalmi álmainak egykori poltavai fiaskója óta) józan, munkálkodó protestáns mintaállam volt, ahogyan arra Ilja Ehrenburg rámutatott: „Poltavánál végződött e nagyhatalom története. Utána már csak egy európai határállam csendes boldogsága; gazdag farmerek, szelíd királyok, mintaszerű gyárak, elsőrangú köpülőgépek, küzdelem a csecsemőhalandóság ellen, egyszer egy évben a Nobel-díj s az ősz Branting békeszerető beszédei. XII. Károly – már csak egy szobor egy téren.”[3]
A svéd munkásmozgalom szervezeti gyökerei az 1850-es évek közepéig nyúlnak vissza, de a szociáldemokrata mozgalom szimbolikus kezdőpontjának 1881. november 6-át tartják, amikor August Palm Malmőben megtartotta híres beszédét a szociáldemokrácia céljairól, valamint azokról a vádaskodásokról és híresztelésekről, amelyekkel a mozgalmat ellenlábasai illették.[4] Maga Palm még a klasszikus német szociáldemokrácia követője, életútja is afféle korabeli szociáldemokrata ideáltípusnak (persze csupán az egyik ideáltípusnak) tekinthető: szabónak tanult, valcolva járta be Dániát és Németországot, a szocialista tanokkal pedig természetesen vándorlásai közben, a műhelyekben és szállásokon ismerkedett meg. 1877-ben (pár hónappal a bismarcki kivételes törvények bevezetése előtt) szocialista propaganda miatt kiutasították Németországból. Palm egy személyben egyesítette a régi vágású szocialista vándorprédikátor és a modern szociáldemokrata publicista vonásait – élete nagy részét különféle agitációs körutakon töltötte, gyakran kocsmákban, út menti szérűkben vagy raktárakban beszélt, de ő indította el az első svéd nyelvű szociáldemokrata újságokat is. Visszatérő témája volt a munkások öntevékenysége, illetve az, hogy a munkásmozgalomnak igen távolságtartóan kell viszonyulnia a liberális középosztályhoz, illetve általában az értelmiségiekhez, akik gyakorta csupán önös politikai céljaik megvalósításához keresnek támogatókat. 1882-ben Palm írta – leginkább a német párt által elfogadott gothai program alapján – a svéd szociáldemokrácia első programját, majd 1889-ben részt vett a svéd szociáldemokrata párt megalapításában is.
A svéd párt ideológiájában továbbra is a német utat követte, de helyzete sok szempontból kedvezőbb, politikailag stabilabb volt még a német párténál is, és ezen nem változtatott az sem, hogy Bismarck „kivételes törvényei” nem sokkal élték túl megalkotójuk politikai bukását és a szociáldemokraták választási sikereit. A svéd párt már létrejöttekor is arra a széles és szervezett népi bázisra támaszkodhatott, amely magában foglalta a különféle munkásegyleteket, az alkoholellenes mozgalmat, de még a népi-millenarista vallási mozgalmak egy részét is. Ezek viszont – és ez már svéd sajátosságnak számított – komolyan áthatották az államigazgatást, így a szociáldemokrata párt megszületésekor az állam nem az uralkodó osztályok politikai képviselőjeként, egyértelmű ellenségként állt szemben a mozgalommal (legyőzendő ellenségként, ahogyan a radikális marxisták látták, vagy meghódítandó erődítményként, ahogy a reformisták szemlélték), hanem lehetséges partnerként, mediátorként – egy páratlanul modern államképet követve és -szerepet felvállalva. A mediátor állam mellett már a 20. század első évtizedére kialakult a háromoldalú érdekegyeztetés két szembenálló, de egymásrautaltságát elvben elfogadó és időnként már a gyakorlatban is figyelembe vevő tábora. A szociáldemokrata párttal szervezeti szimbiózisban létrehozott szakszervezeti konföderáció (Landsorganisationen i Sverige, LO) 1898-ban alakult meg, és nemsokára, 1902-ben létrehozták a munkaadók ernyőszervezetét is (Svenska Arbetsgivareföreningen, SAF).
Az első évek ugyan a világ más országainak osztályharcaihoz képest meglehetős nyugalomban teltek, de 1909-ben, amikor a SAF a válságra hivatkozva általános bércsökkentést határozott el, az LO általános sztrájkot hirdetett. A sztrájkot – amely kizárólag gazdasági követelésekről szólt – az LO vezetése szoros ellenőrzés alatt tartotta. A belügyminiszter javaslatára a szervezet elnöke, Herman Lindqvist a rend biztosítására a rendőrséggel szorosan együttműködő rendészgárda felállítását határozta el.[5] Ám mindennek ellenére – vagy éppen ezért? – a sztrájk teljes fiaskóba torkollott. Egy hónap után elfogytak a sztrájkalap tartalékai, és az LO anélkül volt kénytelen véget vetni a munkabeszüntetésnek, hogy bármiféle eredményt elért volna. A munkaadók viszont nem haboztak kihasználni kedvező helyzetüket, és a sztrájk okozta veszteségekre hivatkozva rengeteg munkást bocsátottak el (ami a sztrájk nélkül nem lett volna egyszerű). A defenzívába szorított LO a kudarc miatt tagságának mintegy harmadát veszítette el.[6] A rákövetkező években meglehetősen anarchikus viszonyok uralkodtak a svéd munkaerőpiacon, és – bár az LO és a SAF többször igyekezett megegyezni valamiféle közvetítőrendszerben – ez a helyzet tulajdonképpen egészen a világválságig nem változott.
Politikai szempontból és az ideológia terén a svéd szociáldemokrácia semmi különösebben egyedit nem alkotott ekkoriban. A svéd–norvég konfliktus idején a párt és vezetője, Hjalmar Branting Norvégia függetlensége mellett szállt síkra. Branting Bernstein követőjének vallotta magát, 1917-ben üdvözölte a februári forradalmat – a mensevikeket és Kerenszkij kormányát támogatta. 1918 folyamán semleges félként igyekezett közvetíteni az antant és a központi hatalmak szocialista pártjai között.[7] A bolsevik hatalomátvételt természetesen elutasította – és a svéd pártból is kiváltak a radikálisok, akik Zeth Höglund vezetésével létrehozták a svéd kommunista pártot.[8] 1920-ban Branting miniszterelnök lett, majd még két ízben is megválasztották erre a posztra, sőt 1921-ben – a Népszövetségben végzett munkája miatt – Nobel-békedíjat kapott. Ugyanebben az évben tartották az első valóban demokratikus általános választásokat, ahol a szociáldemokraták kaptak többséget, és így Branting lett az ország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke is.
A szociáldemokraták – hol kormányon, hol ellenzékben – zökkenőmentesen beilleszkedtek a svéd politikai felépítménybe, és már az 1920-as években az establishment egyik pillérévé váltak.[9] Ebben persze annak is komoly szerepe volt, hogy alapvetően nem kérdőjelezték meg az establishment létjogosultságát, illetve olyan értékeket hirdettek, amelyek zökkenőmentesen illeszkedtek az általánosan elfogadott, hagyományosan bevett svéd koncepciókhoz. Vagyis a svéd szociáldemokrácia által propagált értékek egy adott politikai-társadalmi konstellációban alkalmasnak bizonyultak rá, hogy egy politikai párt kánonjából nemzeti kánonná váljanak, vagy ami ennél is több, egyfajta nemzeti mentalitást testesítsenek meg. A svéd szociáldemokrata párt volt az, amelyik az 1930-as években nyíltan felmondta a munkásosztállyal kötött kizárólagos „szövetséget”, és az 1932-es választások során már általában mint a „kisemberek”, a „progresszív polgárok” pártja lépett fel. A parasztság és a liberális értelmiség szavazatainak egy részét is megszerezve a svéd szociáldemokrata párt képes volt arra, amire Európa egyetlen más baloldali vagy éppen liberális pártja sem: nemcsak hogy gátat vetett a jobboldali és fasiszta eszmék terjedésének (és a kommunista párt megerősödésének), de sikerült olyan nemzeti konszenzust kialakítania maga mögött, hogy többségi kormányt alakítva, „néppártként” profitálhatott a válságot követő fellendülés politikai eredményeiből. Így, miközben Európa legtöbb országában a fasizmus lassan eltiporta mind a liberalizmust, mind a szocializmust, Svédországban a kettő ötvözetéből, a De Man- és Keynes-féle tervezésből, az új társadalmi szövetségi politikából kiindulva megalkották azt az új szociáldemokrata kánont, amely a háború utáni szociáldemokrácia alapja lett, és így komolyan befolyásolta az egész világ sorsának alakulását. Ez a szociáldemokrácia kritikusan szemlélte mind a szabadpiaci kapitalizmust, mind az állami tulajdonon és tervgazdálkodáson alapuló szovjet típusú berendezkedést, mind a klasszikus és „ortodox” marxista szociáldemokráciákat, amelyek egyként „a végcél teleológiájának” (Willy Brandt) bűvöletében éltek. Ami itt, „Északon” kialakult, az a „sem Kelet, sem Nyugat” szocialista demokráciája volt, vagy ha úgy tetszik, a „harmadik út” demokráciája, és nagy jövő előtt állt. Némi csúsztatással akár azt is mondhatnánk, hogy az 1930-as évektől a svédek váltak a világ első (és tulajdonképpen mindmáig egyetlen) szociáldemokrata nemzetévé.
A gazdasági világválság kihívásaira ugyanis a svédországi politikai palettán főleg a szociáldemokratáknak voltak adekvát gyakorlati válaszaik. Ezek pedig meglehetősen egybevágtak azokkal a keynesiánus elképzelésekkel, amelyeket maga Keynes is csak 1926-os Szovjetunióbeli látogatását követően fogalmazott meg.[10] A szociáldemokraták programja egyre nagyobb állami beavatkozást, nagy közmunkaprogramokat tartalmazott. Per Albin Hansson pénzügyminisztere, Ernst Wigforss – miután elődje már megszüntette a korona aranyalapját, és ezzel jelentősen megnövelte a svéd gazdaság mozgásterét – programja alapvetően a lehető legteljesebb foglalkoztatásról szólt, és ez egyaránt segített a választások megnyerésében és a válságból való kilábalásban. 1932-től a svéd szociáldemokrata párt – egy 1936-os rövid intermezzót leszámítva – egészen 1976-ig szilárdan kezében tartotta az ország irányítását. Ezek voltak a Folkhemmet évtizedei.
A szociáldemokraták arra is felhasználták hatalmukat, hogy rendezzék a régi munkajogi kérdéseket, pontosabban annak a módját, miként rendezendőek az ilyen kérdések. Az LO és a SAF 1938. december 20-án egy tengerparti üdülőhelyen kötötték meg a történelmi fontosságú saltsjöbadeni egyezményt. A „történelmi” jelző jogos: olyan megállapodás született a munkaerőpiac (és tulajdonképpen az egész kapitalista társadalom) két ellentétes pólusa (vagyis a két szembenálló társadalmi osztály) között, amely intézményesített formában rögzítette az osztályantagonizmus elvetését, a konszenzus szükségességét, a közös célok fontosságát. A svéd szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy a szociáldemokrácia célkitűzéseinek megvalósításához a szociáldemokrácia eredeti hivatkozási alapjai többé nem megfelelőek. Ezzel sokan nem értettek egyet: az LO szinte állami jelleggel centralizálta a szakszervezeteket, korlátozta autonómiájukat, a munkajogi vitákban a döntést a központi vezetésnek tartotta fenn. A szakszervezetek és a munkaadók elfogadták, hogy mind az osztályharc, mind pedig a nagy osztálykülönbségek veszélyeztetik a társadalom integritását, és egyben elfogadták azt, hogy minden kérdésben kompromisszumos és konszenzusos döntés szülessen. A szociáldemokrácia szempontjából mindez egyben azt is jelentette, hogy az osztályszolidaritás – jórészt már úgyis csak elméletben létező – ideáját egy szélesebb társadalmi szolidaritásra cseréli. Az ehhez választott metafora a „család” és az „otthon” képeivel operált. És valóban, az elkövetkező évtizedek során a svéd társadalom sok szempontból egy jól prosperáló, némileg autoriter és patriarchális, de kifelé jóindulatú, befelé erősen összetartó és önszabályozó család képét mutatta, sikeresen elkerülve a családdá válással együtt járó veszélyek egy részét – így például a személyi kultusz minden formáját –, és néha sajátos kerülőutakon haladva egy időre tulajdonképpen megelőzte az egész világot. A világ viszont irigykedve, de némi idegenkedéssel tekintett a „svéd modellre”. A társadalmi szolidaritás ilyen mértékű kiterjesztése – és az individualizmus ilyen mértékű, ráadásul központilag is indukált feladása – valójában soha nem került bele az általános szociáldemokrata kánonba. A svéd modell számos szociáldemokrata elképzelést és módszert inspirált – gondoljunk csak az osztrák szociáldemokráciára –, de soha nem vált igazán mainstreammé. Akárcsak annak idején Owen New Lanarkját, a külvilág a svéd szociáldemokrácia modelljét is hajlamos volt inkább jól prosperáló kísérletnek, mintsem valódi lehetőségnek tekinteni.
Nemsokára olvasható lesz az írás 2. része.
Jegyzetek:
[1] Lindgren, Astrid: Pomperipossa in Monismanien. Expressen, 1976. március 3.
[2] Idézi Hasselmo, Nils: Swedish America: An Introduction. Swedish Information Service, New York, 1976, 11.
[3] Ehrenburg, Ilja: A gyufakirály. Korunk, 1930. május. Ehrenburg itt a provinciálisan józan Svédország némileg gunyoros képével a nagyiparos-szélhámos Ivar Kreuger (1880–1932) démoni arculatát igyekszik még jobban kihangsúlyozni.
[4] A beszéd szövege angolul: http://www.marxists.org/archive/palm-august/1881/speech.htm (2011. március 14.)
[5] Crook, W. H.: The General Strike. A Study of Labor’s Tragic Weapon in Theory and Practice. University of North Carolina Press, Chapel Hill, 1931, 126–127.
[6] Uo. 142.
[7] Kun Béla egy cikkében (Pravda, 1918. június 22.) egyenesen „Kerenszkij ügynökének” nevezte Brantingot. Ez persze nem volt igaz – 1918 tavaszán Kerenszkijnek már különben sem voltak „ügynökei” –, de tény, hogy július elején Párizsban Branting még találkozott a bukott orosz politikussal, akit alkalmasnak látott egy esetleges szocialista világkonferencián az orosz fél képviseletére. Lásd Kerensky reveals protest on Treaty. The New York Times, 1918. július 6.
[8] Höglund pályája ugyanakkor meglehetősen jellemző a svéd munkásmozgalomra. Branting elvtársaként indult, majd a szociáldemokrata párt baloldali ellenzékéhez tartozott. Kizárása után létrehozta a kommunista pártot, 1922-től a Komintern VB tagja lett. 1924-ben azonban kizárták a Svéd Kommunista Pártból (túlzottnak tartotta a párt bolsevizálását), és 1926-ban – kommunista nézeteit fenntartva és hangoztatva – visszatért a szociáldemokrata pártba. Még három évtizeden keresztül, 1956-os haláláig volt a szociáldemokrata párt tagja, és mindvégig leninistának vallotta magát. Ennek ellenére 1940-től tíz éven át – és ezek nem voltak éppen könnyű évek – Stockholm polgármestere lehetett. Mindez ismét arra utal, hogy a svéd szociáldemokráciában a politikai elméletek meglehetősen alárendelt szerepet játszottak csupán. Ő írta meg Hjalmar Branting legrészletesebb életrajzát is (Höglund, Zeth: Hjalmar Branting och hans livsgärning. 2 band. Stockholm, Tidens Förlag, 1928–1929).
[9] Ebben tulajdonképpen ekkor együtt haladtak a német párttal, ám a továbbiakban a két történet eltérően alakult. A világháborúból kimaradó Svédországot alig érintette az 1918–1921-es forradalmi hullám, és a svéd szociáldemokrácia bomlása sem volt jelentős (nem jött létre a német USPD-hez hasonlítható párt), ám ennél is fontosabb, hogy a weimari köztársaságot és a német szociáldemokráciát romba döntő gazdasági világválság a svéd szociáldemokrácia pozícióját alaposan megerősítette, és hosszú időre hegemón helyzetbe hozta a pártot.
[10] Hogy Keynes közvetlenül vagy svéd követőin (illetve svéd elődein, mint Knut Wicksell) keresztül volt-e nagyobb hatással a szociáldemokraták gazdaságpolitikájára, állandó vita tárgya a téma szakértői között.
Borítókép: Hjalmar Branting mellszobra / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés