Kevés Orbán Viktor-emlékem van. Úgy igazából semmi. Csak, amit itt látok New Yorkban, vagy amit itt hallok. Ismertem egy pár MDF-est egykor Debrecenben, gimnazista koromban, de ők előtte voltak – Csengey Dénes, Elek István. Akkor már régen elment a kedvem a politikától. Jobb volt a tenisz és az úszás. A sportban voltam igazán otthon, a triatlon volt a hazám.
A nyolcvanas évek Amerikájában tanultam azt is, hogy becsületes ember nem megy politikusnak. Ha volt valaha kivétel, talán Viktor volt, talán Václav Havel. Lehet, hogy Ronald Reagan is, bár ezt nem lehet pontosan tudni. Mindenesetre nem hosszú a sor.
Anyám szerette. Hívott 1989-ben, a Nagy Imre-temetésen elmondott beszéde közben. Hallgasd ezt, mondta és letette a telefonkagylót a tévé elé. Viktor a neve, ebből a fiúból lesz még valaki.
Ahogy itt mondják, the rest is history. A többi történelem. Eltelt sok év azóta, és gondolom felülmúlt minden reményt és elképzelést Orbán közéleti tevékenysége.
Drukkoltak neki. Szívvel-lélekkel akarták, hogy ő legyen a változás embere.
Az amerikai médiában Orbán mind a mai napig a hozzászólások királya. Mindegy, hol tűnik fel róla egy cikk, szeretik itt. Mintakép. Egy hazáját, népét, saját kultúráját szerető, küzdelemre kész betyárféle ember. Orbán for president!, írják sokan. Ilyen ember kellene itt is! Na, végre van egy ember Európában, aki nem adja el a hazáját! Gyakran csak annyi, hogy Viktor! Ez elég, nem kell több.
Mintha róla mintázta volna Quentin Tarantino a Becstelen brigantyk című filmjét. Odavágó, mindig harcra kész. Bang bang, Donnie Donowitz.
És persze az is segít, hogy ki nem állhatják Amerikában a brüsszeli dolgot, a jégkirálynőt, Ursulát. Ki választotta őt, ki pakolta őt oda, hogy ilyen nagy legyen az arc?
A politikában már évekkel Trump előtt járta a populizmus útját. Szétszedett egy archaikus, korrupt, kommunista apparátust. És valahogy ellavírozott választástól választásig egy labilis földrajzi és politikai térségben. Jobbra a hanyatló oroszok, balra egy nyüzsgő, törekvő Európa, délen a darabokra hulló Jugoszlávia. Nem egyszerű még levegőt se venni itt, ha magyar az ember. Nem volt egyszerű.
De hagyjuk a múltat, ma olajról beszélgetnek. Orosz olajról. Trump azt mondja, nagy ország vagyunk. Mi pontosan tudjuk ezt, hogy nagy, és azt is, hogy gyönyörű. Ha Dunaújvárosból indulunk bármilyen irányba, három órán belül másik országban vagyunk. Ilyen nagy. Trumpnak talán ennyi sem kell, egy jó golfütés, és máris Pozsonyban vagyunk.
Azt is tudjuk, hogy csak magyar tengerünk van. És csak néha jut egy üveg Fekete-tenger vagy Adria a szekrény tetejére.
De én jobban szeretném, ha az országunk láthatatlan lenne. Írtam erről New Yorkban, diákkoromban egy sokfelvonásos drámát. A láthatatlanságról.
Jobb lenne talán, ha nem vennének minket észre. A történelem gonosz. Már elvették az ipari városokat, a bányákat, az erdélyi, felvidéki kincseket. Ezért lenne jó láthatatlannak lenni. Csendben lenni. Ne jöjjön ide senki sóvárogni a maradékért.
Katarban voltam pár évvel ezelőtt, Doha és környéke. Nem sokkal azután, amikor az ismeretlen tettesek szétlőtték a Nord Stream kettest. Mutatták a kaftánosok, mennyi folyékony gázt adnak el most Európának az oroszok helyett. Dőlt a pénz.
De más volt ott, ami meglepett, a láthatatlanság. Ők is foglalkoztak ezzel a témával. Istenünk, Allah, imádkoztak. Tegyél bennünket láthatatlanná. Szárítsd ki az olajat a sivatag alól, mérgezd meg a fügefákat, ne kívánja meg ezt tőlünk senki. Vedd el az életünket, a földünket, az asszonyainkat, ne kívánja meg ezt tőlünk senki. Ne szégyenkezzünk ebben az örökös rabságban!
Ezért gondolom ezt így. Nem olyan nagy a mi bokszkesztyűnk, hogy így hadonásszunk ezerfelé. Minden nap mulandó. Nem lehet tudni mit hoz a holnap. Van egy New York-i közmondás a munkát illetően, de írhatta volna Ady Endre is. Same bosses, different dogs. Fordíthatnánk talán így, a kutyák szaladnak, az urak maradnak.
Ne higgyük el, még ha Trump mellett ülünk is, hogy urak vagyunk. Ez egy logisztikai háború, egy sokadik déloszi szövetség. Sajnálatos, de politikai realitás, hogy elfogadhatatlan a semlegesség.
Ami az olajat illeti, nem oldottuk meg a házi feladatot. Trump már figyelmeztette Európát első elnöksége alatt. Vágják el az orosz vezetékeket. Építsenek ki egy oroszmentes infrastruktúrát, délről, északról, nyugatról. Kérhette volna Magyarország már akkor is, ha ez a terv, hogy fektessenek be az érdekeltek egy ilyen vezetékhálózat létrehozásába. És mint olyan, ez a kérés ma is aktuális. A probléma inkább a nagyságrend. Magyarország olajszükséglete minimális, 56,7 millió hordó egy évben, nagyjából Connecticut államé. A nagyobb államok, mint például Texas, 1592 millió hordót használnak évente. Ez huszonnyolcszorosa a magyar szükségletnek. Jogos a kérdés. Érdemes-e erre áldozni egy nagy befektetést, vagy egyszerűbb szemet hunyni a magyar szükséglet felett? Ki nyerne ezen igazán és ki veszítene?
Jó erre is emlékezni, második világháborús történelem. ChatGPT. Amikor valami létszükséglet, meg lehet oldani a dolgokat. Ahol akarat van, ott út is van. De más a vágy, és más az akarat.
Az Egyesült Államok a második világháború alatt több Lend-Lease útvonalon keresztül szállított benzint Oroszországba, elsősorban az Alaszkából Szibériába (ALSIB) vezető légi útvonalon és a Murmanszkba vezető tengeri útvonalakon, valamint az Iránt átszelő Perzsa folyosón és Vlagyivosztokon keresztül. Az ALSIB útvonal döntő fontosságú volt az anyagok tengeri szállításnál gyorsabb szállításához, mivel a tengeri szállítás a német tengeralattjárók miatt veszélyes volt.
Nagyságrend. Volt egy orosz tanítványom réges-régen New Yorkban az informatikán. Beszélgettünk a jóízű budapesti orosz viccekről. Még az átkos időkből.
Voltak magyar viccek is Moszkvában, mosolygott, többnyire a kicsinységről. Nincs értelme bárkit megsérteni. Jobb, ha nem mondom.
Borítókép: Orbán Viktor és Donald Trump a Fehér Házban, 2025. november 7-én / fotó: SAUL LOEB / AFP
Bejelentkezés