Hallgasd meg!
Egy idült alkoholista ír, egy kopaszodó, kövér görög és egy wannabe néger Las Vegas-i zsidó leül egy brooklyni lakásban beszélgetni, felkészületlenül, a semmiről. Ki lenne erre kíváncsi?
2016. májusában posztolták a Cum Town podcast első adását, 2018-ra a legnagyobb bevételű Patreonnal rendelkeztek. Három Y-generációs, alsó polcos humorista baráti, posztironikus prolihumora volt az a termék, amit a fősodrú médiapiac se nem volt hajlandó, se nem volt képes – hitelesen – létrehozni. Közönségük egy út szélén hagyott demográfiából, a hozzájuk hasonló, lúzer kortársaikból állt.
A csúcson 30 ezer rajongó fizetett havonta azért, hogy a prémium – a heti két adásból az egyik – epizódot azonnal meghallgathassa.
A paraszociális kapcsolatok vizsgálata több mint fél évszázada tart, maga a kifejezés az amerikai televíziózás hajnalára vezethető vissza. Nem újkeletű, bizonyára az olvasó környezetében is van olyan, aki rajong a celebekért, valódi érzelmeket – legyenek azok pozitívak vagy negatívak – táplál közszereplők iránt, holott amazok a létezésükről se tudnak.
Ennek az egyik modern fajtáját azonosította és nevesítette a Cum Town javarészt alulszocializált, Y-generációs rajongótábora: a barátságszimulátort. Azért akarják hetente hallani a három barát beszélgetését, hogy ők is ott legyenek a brooklyni lakásban.
„A legjobb barátom, Nick Mullen” – hivatkoztak posztironikusan a névtelen kommentelők az alapító-tulajdonosra (a három közül az írre).
Ez az önreflexív gesztus képes volt egyben tartani a tábort, évekkel azután is, hogy a három barát leplezetlen megvetéssel abuzálta a hallgatóságát, akiken keresztül meggazdagodtak. Belsős poén, együtt nevetünk. Az ember hierarchikus lény, az erőviszonyokkal minden fogyasztó a kezdetektől fogva tisztában volt, ez is a show része.
A bántalmazás azonban nem maradt válasz nélkül, az évek során egyre nagyobbra nőtt a tüske a hallgatóságban, gyarapodott azok aránya, akik megszállottan, egy átvert barát dühével viszonyultak a trióhoz.
Read the room – igazodj a hallgatósághoz, szól az egyik alapvetése az amerikai stand upnak. Hogy tudsz megfelelni egy közönségnek, ami egyre ellenségesebben rajong érted?
A Cum Town projekt megfáradásában, szétesésében kulcsszerepe volt a barátságszimulátorok eredendő fenntarthatatlanságának: az ív részletes bemutatása, amiről tucatnyi tanulmány születhetne, nem témája ennek a cikknek, a társadalomtudósok munkáját most sem fogom elvégezni. Röviden: a vége több ezernyi csalódott, magányos ember.
A csalódásuk valahol érthetetlen: nem várható el egy előadótól, hogy százezernyi kisembernek viszonozza a felé irányuló érzelmeket, ő is csak egy majom, és a majomgömbjébe átlagosan 150 egyed fér. Ő belefér a tiédbe, kötődhetsz hozzá valódi érzelmekkel, de viszonozni, ha akarná, se tudná, túl sokan vagytok – ezzel minden sértett követőnek tisztában kellett volna lennie a kezdetektől.
Egy előadó népszerűsége nem feltétlenül torkollik paraszociális konfliktusba: kezelhető, fenntartható formája a hivatásos majom, aki a színpadon produkálja magát, majd a taps után a függöny tudatosítja a közönség soraiban ülő ezernyi nézőben, hogy ez csak egy szerep volt, a műsornak vége, világít a kijárat, balra a ruhatár, további kellemes estét! Nekünk semmi közünk egymáshoz, kedves fogyasztó. Az előadó és a közönség hosszú távú érdeke, hogy sértetlen maradjon ez a határ.
A barátságszimulátor definíciószerűen ennek a vörös vonalnak a túloldalára, a kiszolgáltatott egyénekre veti ki a hálóját. Nemcsak Amerikában, hanem itt, Magyarországon is, évtizedek óta. Lehet, hogy már te is áldozatául estél neki, de ha nem, biztos ismersz olyat, aki megégette vagy jelenleg égeti meg magát egy esendőket kihasználó paraszociális csapdában.
Kicsit sárga, kicsit savanyú, de barátságszimulátor
Volt egy internetes oldal a 2000-es évek elején, ami a semmiből, organikusan nőtt ki. A magyar trash-kultúra bölcsője, egy folyamatosan pörgő webszemét szemle, ahol az olvasók küldték be a szerkesztőségnek a később jóváhagyott és kiposztolt tartalmat. A kommentekben kialakult egy egyedi, belsős szubkultúra, ahol álnéven író, X generációs irodisták keresték annak a szórakoztatóipari rétegigénynek a kielégítését, amit a valódi élet sivársága nem adott meg.
Egy nap a fejlécben egy nagyvállalat hirdetése fogadta a baráti társaságot. A tulajdonos, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélte volna, elkezdte monetizálni a kellően felfuttatott oldalt. Ezen a napon az oldal megszűnt közösség lenni, értékesített médiafelületté degradálódott.
A rajongók illúzióvesztését sosem heverte ki a platform. A lendülete még évekig elvitte, de az ártatlan, hobbista kívülállóság varázsa, és az abból fakadó versenyelőny a nagy halakkal szemben élét vesztette. Idővel átléptek felette a konkurensek, mind az undergroundban, mind a fősodorban.
Volt egy blog a 2000-es évek közepén, ahol a nagyszájú főszereplő leírta a mindennapi konfliktusait a rendszerrel, a droidokkal. Minden történet végén ő diadalmaskodott a hülyék felett. Akinek ez tetszett, ugyanott támogatói mörcsöt is vásárolhatott. A 2006 őszi politikai eseményekben a főhős szintet lépett a valóságba, és humorérzékének nagy részét elvesztette. A blog egy halálosan komoly, online politikai közösséggé transzformálódott, ami ezrével vonzotta az Y generációs, báty nélküli, illúzióvesztett fiatal srácokat, akik példaképet láttak a mindenkit legyőző, mindenkinél agyafúrtabb főhősben.
Ezek a fiatal srácok rengeteg áldozatot hoztak a pótbátyjuknak, rizikós politikai akcióban való részvétellel és pénzzel. A végül – elkerülhetetlenül – botrányokban széteső közösség egyik sötétebb epizódja egy, az oldal forráskódjából kiszivárgó, a támogatókra nézve dehonesztáló komment volt. Csak lehúzható balekok voltak mindvégig a nagytestvér szemében.
A 2010-es évek elején egy szabadszájú, az internetet a konyhájába, erkélyére beengedő vlogger lett a YouTube egyik legnépszerűbb magyar előadója, akinek a tartalmai a 14 év alatti gyerekek körében – idősebb Z-generáció – elképesztően népszerűek lettek. A videobloggerség egy eredendően intim műfaj, leplezetlenül paraszociális, hiszen a magánszférába nyitja meg az előadó a kapukat, mint egy régi ismerős. Ezt még a felnőtt nézők sem tudják helyén kezelni, hát még a gyerekkorúak: főhősünk örült a nézettségnek, de nem örült a valóságban őt felkereső kis nokedliknek. Nyíltan ellenségessé vált a saját nézőivel szemben, akik abban az illúzióban éltek, hogy a YouTube-on jófejnek tűnő, harmincas fickó a legjobb haverjuk.
Egy évtizeddel később még mindig aktívan vlogol, de már csak pár ezer zaklatója követi megszállottan a mindennapjait. Mindegyik troll előtörténetében közös pont, hogy egykor, gyerekként a rajongója volt.
A 2024-es év utolsó napján egy népszerű autós csatorna minden előjel nélkül bejelentette, hogy megszűnik. Majd nézek máshol autós teszteket, mondaná az autósteszt-fogyasztó – a csatorna követői azonban nem így reagáltak, hanem pánikszerűen kommentelni kezdtek, mint magukra hagyott, segélykiáltó fiókák. „Mit fog ezentúl nézni a férjem, mindennap órákon át titeket nézett!” – panaszkodott egy hölgy. „Miért nem szóltatok nekünk erről?” – vonták kérdőre a brandet azok, akik azt hitték, hogy a brand a barátjuk. Nem véletlenül alakult ki ez az illúzió: a csatorna autós magazinnak álcázott barátságszimulátor volt, ahol a karakterek mindennapjainak részese lehetett az, aki hasonló élményt a steril, valódi életében nem kap.
Hogy töltötted a szilvesztert? Ha a válasz az, hogy valódi fájdalmat éreztél, mert elveszítetted a virtuális barátaidat, akkor valami nagyon nincs rendben a szociális életeddel.
Soha nem volt ennyire könnyű szektát alapítani
A fent már említett, internet által kisgyerekkora óta bántalmazott Z generáció jóval ellenállóbb a fölnőtteket meghülyítő online termékekkel szemben, gyanakvásuk pajzsán nem hatol át az AI moslék, amit a nagyszülők vadul lájkolnak a Facebookon. Röhögnek az idősek naivitásán, teljes joggal. Nekik is van azonban vakfoltjuk: az antiszociális, extrémen online életükben tátongó űr számukra hatványozottan ellenállhatatlanná teszi a barátságszimulátorokat. Sokaknak nincs is más, csak a szimulátor.
A streamer, aki hosszú órákon át közvetíti, hogy azt csinálja a gép előtt ülve, amit mindenki más is (gyk. internetezik), és ezért cserébe ezrek nézik, ő a figyelem középpontja. A streamer kimondja a nevem, ha dobok neki pénzt. Én is a barátja vagyok, sőt, az egyik legjobb, mert én dobtam neki pénzt, és felolvasta a nevem! A belénk kódolt tartozni akarást a zoomer fiúk egy jól látható részénél barátságos ragadozók elégítik ki.
A magyar internet harmincéves történelme empirikusan érvel amellett, hogy előbb-utóbb a legvirágzóbb online platform is széthullik. Egy fogyasztó könnyen elengedi, ha egy szórakoztatóipari termék nincs többé, elkapcsol máshova, de egy paraszociális barát a virtuális közösség megszűnését valódi szenvedésként éli meg. Valódi fájdalomtól és dühtől kíméled meg magad, ha óvatos távolságot tartasz a barátságszimulátoroktól. Nem barát, hanem balek vagy.
„Indulok a legjobb barátomhoz, Nick Mullenhez” – állt egy egekbe lájkolt poszt az azóta megszűnt Cum Town rajongói subreddit csúcsán, a képen egy pisztoly.
Borítókép: Nick Mullen / Cum Town 2014-ben / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés