A közelmúlt Trianon-centenáriuma, ha nem is hozta el a békediktátum értelmezési kereteinek jelentős megújulását, az évszázados emlékezet-hagyomány sokoldalú, szinte enciklopédikusan gazdag bemutatásával alkalmat adott arra, hogy szembenézzünk e tradíció zsákutcás jellegével, a magyar fájdalomélmény ismételgetésének értelmetlenségével, és felfedezzük azokat a repedéseket, amelyeken keresztül talán másféle, talán okosabb, talán a szomszéd népek felé is nyitott, az ő élményvilágukat is megragadni képes Trianon-narratíva jöhet létre.

A minapi romániai választás kapcsán Demeter Szilárd újra megfogalmazta a kisebbségben élő magyarság évszázados reménységét, miképpen képzelné el az utódállam és a magyarság viszonyát: „Két Románia küzd egymással. Az új Romániában az őshonos nemzeti közösségek hozzáadott értéknek számítanak. A régi Romániában ellenség vagyunk. Az új Romániában nem vitatják azt a jogunkat, hogy szülőföldünkön anyanyelvünkön boldoguljunk. A régi Romániában legjobb esetben „magyar nemzetiségű románként” megtűrik, hogy otthon, egymás között magyarul beszéljünk. Az új Romániában belátják, hogy prosperáló Székelyföld Romániát is gazdagítja. A régi Romániában Székelyföld létét is tagadják. Az új Románia sem édenkert. Nem fognak egyik napról a másikra megoldódni a gondjaink. De lehet olyan keret, ahol rendezni tudjuk végre közös dolgainkat. A régi Romániában mi vagyunk a probléma, amit asszimilációval oldanának meg.”

Hadd tegyem mellé egy százesztendős szöveg néhány mondatát: „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.”

Kós Károly hajdani kiáltványa és Demeter rövid elmélkedése ugyanarról beszél: a kisebbség, ha méltányos körülmények között élhet, erőt és gyarapodást ígér, lelki, szellemi, kulturális kiteljesedést kínál a többségnek. Vagy másképp fogalmazva – a kisebbség és többség relációját félretéve – az együtt élő népek országa gazdagabb, teljesebb, minőségibb létezést kínál polgárainak, mint az emulgeált nemzetállam.

Ha úgy gondoljuk, ahogy Kós Károly – s nyomában ezernyi gondolkodó – állította, ha komolyan hiszünk abban, hogy a nemzeti sokféleség javára válik minden együtt élő nemzetnek, akkor nemcsak az utódállamok figyelmét kellene fölhívni arra, hogy lássák szerencsének nemzeti színgazdagságukat, hanem el kellene mondanunk ugyanezt a régi Magyarországról is.

Sajnos az akkor élt elitek nem így látták – sem a magyar, sem a horvát, sem a román, sem a szlovák nemzetépítő értelmiségiek, politikai osztályok. De, ha mi így látjuk, mindjárt kijelenthetjük: nemcsak Magyarország vesztette el területének kétharmadát, nemcsak a magyarok milliói kerültek kisebbségbe, de egyúttal Szlovákia is elvesztette horvát és román polgártársait, Csehország is elvesztette adriai tengerpartját, szlovén barátaink is elvesztették erdélyi hegyeiket, s a hegyekkel együtt székely, szász, ruszin társaikat. S nekünk, magyaroknak sem csak azt kellene tragédiának látnunk, hogy nemzetünk harmada idegenbe szakadt, de azt is, hogy elszakították tőlünk azt a színes kultúrtájat, amely létrehozta Közép-Európa páratlan és különleges szellemiségét.

Hadd jegyezzem meg, éppen a közelmúltban mutatta ki egy kutatás, hogy a két vagy többnyelvűen nevelkedő gyermekek agya fogékonyabb lesz harmadik, negyedik nyelv befogadására, s maguk is nyitottabb, elfogadóbb egyéniségek lesznek, hamarabb megértik, ha valakinek máshogy jár az agya, máshogyan gondolkodnak, másféle problématérképet látnak. Azaz, az ilyen gyerekek nyitottabbak lesznek a szolidaritásra, könnyebben élnek a társadalmi mobilitás adta lehetőségekkel, szélesebb kulturális hagyományból merítenek és így tovább. Aki még beszélhetett a hajdani Magyarország nemzetiségi területein élt nagy- vagy dédszüleivel, az tudja, az öregek három-négy nyelven is el-elboldogultak. Az ország nyelve, a magyar, valamint a birodalom nyelve, a német mellett a lokalitás, azaz helyi kisebbség nyelvét is tudták, s ha középiskolát is végeztek, az európai kultúra nyelvéből, a latinból is ragadt rájuk valami. A módosabb polgári családokban még az olaszt vagy franciát is illett ismerni.

Úgy másfél évvel ezelőtt a horvát-magyar Xenia Detoni kapta meg a Balassi Műfordítói Nagydíjat. Végel László laudációjában úgy mutatta be azt a soknemzetiségű vajdasági környezetet, ahol Xenia Detoni felnőtt, melyben a szerb, horvát, magyar nyelveket nem idegennek, hanem alternatív nyelvnek tekintették. A gyerek- és ifjúsági közösségben mindig azt a nyelvet használták, amelyen pontosabban tudták kifejezni gondolataikat. Az ott élőknek talán nem is egy, hanem kettő, három anyanyelve is lehetett. Éppen úgy, mint a régi Közép-Európa lakóinak. Németh László azt írja: „Balassa Bálint s kortársai mint maguk hazájában kószálnak Lengyelországban… Báthory Zsigmond főurai: a Sennyeiek, Kornisok, Székelyek jobban ismerték Moldvát, Havasalföldet, mint Magyarországot, s alig állt föl abban a korban sereg, amelyben a lengyel kozáktól rác és alföldi hajdúig Kelet minden népe együtt ne szolgált volna. (…) Zrínyi Miklós testvére, tudjuk, horvát költő, s a horvát Zrínyiász, az Oszmán írója, Gundulic, az 1620-i lengyel-török háborúban énekli meg a maga világaként ismert kereszténység és a mohamedán világ összeroppanását.”

Elmondható, hogy a művelődés minden lehetséges és csaknem lehetetlen területén olyan burjánzó gazdagság uralta a dunai államot, hogy ma szinte fel sem tudjuk fogni annak sokrétű bujaságát. Mielőtt valamiféle hamis nosztalgiával vádolnának olvasóim, elmondom, hogy néhány hónapja Vinkó Józseffel, a Magyar Konyha főszerkesztőjével, a Szellem a fazékból című könyvsorozat szerzőjével beszélgettem, aki így foglalta össze a kiegyezést követő időszak gasztronómiáját: „a monarchia országai­ban óriási alapanyag-kínálat alakult ki, Isztriától Galí­ciáig, Tiroltól a Barcaságig, a szerémségi boroktól a lengyel zakuszkáig, a pilseni sörtől a zalai rákig minden kapható volt piacon, csarnokokban, vendéglőkben. Ez az a korszak, amiről Krúdy regél, ez az, amit mindenki visszasír.” És, ha a gasztrokultúra mögött meglátjuk a régiók és nemzetek egymást támogató, egymást emelő, egymást gyarapító összeműködését, akkor nyilván megláthatjuk azt a kultúra minden területén.

Kár, hogy a nemzeti nagyság illúziója úgy metszette ki közös művelődéstörténetünkből az egymás felé nyúló szálakat, hogy ma már nemcsak összebogozásuk nehéz, de az elveszett fonalvégek megtalálásához is erős nagyító kell. S akkor még szó sem esett arról, hogy az újraszőtt kulturális hálót megint és ismét szétdarabolja a térség sokféle sovinizmusának rozsdás ollója.

Pedig itt minden népnek a Habsburg abszolutizmus alakította ki államrendjét, iskolahálózatát és modern intézményrendszerét, itt minden népnek német, pontosabban német kultúrájú polgárság alakította ki városait, s minden népnek magyar nemessége volt, de legalábbis a magyar nemesi életmód mintáját követő nemessége formálta úri osztályát. Itt minden nép értelmiségi elitje ugyanabból a honorácior-rétegből nőtt ki, amely peregrinusként Heidelbergben s Bolognában tanult, Göttingenben vendégtanárkodott, nyugati tudósokkal levelezett, Pesten vagy Prágában tanított, Bécsben vezetett könyvtárat, Kolozsvárott szerkesztett újságot, s nem tartotta fontosnak, hogy otthon amúgy magyarul, szlovákul, németül vagy horvátul beszélt övéivel. Itt minden nép parasztsága a maga szűk lokalitásába zárkózott, s ha idegen tévedt a templomtérre, nem azért volt idegen, mert más nyelvet beszélt, hanem csak azért, mert a folyón vagy a hegyen túlról, a szűk, rurális élettér határán kívülről érkezett.

Sehol a világon nem vagyunk annyira otthon, mint szomszédaink körében. Ha átrándulunk Szlovákiába vagy Ausztriába, ha nyaralni vágyó cseh turisták érkeznek a horvát tengerpartra, éppen úgy a maguk kultúráját ismerhetik föl a vendéglátók körében, ahogy mi amottan meglátjuk a hétköznapokban élő azonosságot. A nyelv ugyan eltérő, de a gondolatok és mozdulatok felépítése, az intézményhálózat hasonlósága, a létezés ezernyi apróbb-nagyobb megnyilvánulása egy és ugyanaz. Efféle azonosságélményt a hajdani monarchia határain túl nem tapasztalhatunk. A német, az olasz, a görög világ kedves lehet szívünknek, de nem a mi világunk. Sokan és sokszor elmondják, hogy mi, magyarok társtalan nemzet vagyunk itt Közép-Európában, bezár minket a nyelvünk a magunk műveltségébe, de ez nem igaz. A szomszédos népek igazabb társaink, mint amennyire testvérek lehetnek az egymástól távol élő szláv vagy latin nemzetek. Nemcsak a „lengyel-magyar két jó barát”, de régente az mondás is járta, hogy „testvér a testvérrel, magyar a horváttal”.

Trianon tragédiája nem csak az, és nem is elsősorban az, hogy megcsonkította a közös hazát, hanem az, hogy megszüntette. A trianoni béke nemcsak és nem is elsősorban a magyarság tragédiája, hanem a Kárpát-medencében élő valamennyi nép katasztrófája. Igaz, hogy e közös szerencsétlenséget eltakarja előlünk a nemzeti fájdalom, őelőlük pedig a nemzeti büszkeség, de inkább közös tragédia ez, éppúgy közös, ahogy kultúránk, múltunk és persze vérünk is az. Mert Trianon nem a közhazát számolta föl, de egy gazdagabb, teljesebb, kiterjedtebb élettől fosztott meg valamennyi népet, amelynek az Anjou, a Jagelló, s végül a Habsburg monarchia közös otthona volt.