Lehet, hogy nem vagyok kifogástalan konzervatív, de erős értetlenséggel tekintek a TV2 döntésére. Vajon mi baja lesz egy gyereknek attól, ha fedetlen emberi testeket lát a televízióban?

A történelmi széria meztelenkedései és erotikus jelenetei amúgy is pontosan a helyükön vannak. Nincs bennük semmi öncélúság, magamutogató szándék, közönségcsalogató fondorlat. Minden jelenetben minden akt, minden ölelés, minden érzéki gesztus éppen azt fejezik ki, amit sem szavakkal, sem mozdulatokkal, sem jelmezekkel, sem filmtechnikai trükkökkel nem lehet elmondani. És persze a kontextustól függően sokszor eltérő tartalmakat közvetít: meztelenkedni pontosan annyiféleképpen és annyiféle okból lehet a filmtekercsen, a színpadon, a festővásznon, a posztamensen vagy regénylapokon, amennyiféleképpen, módon és okból az életben levetkezünk vagy levetkőztetnek bennünket.

Egy elbeszélésben, például egy televíziós filmsorozatban a meztelenség kifejezheti a teljes kiszolgáltatottságot, az odaadó szeretetet, a romlott bujaságot, vagy éppen a szűzi tisztaságot, és láss csodát, a Hunyadi-történetben pontosan ezeket fejezi ki: lecsupaszítva a háremben, szétszaggatott ruhafoszlányokban az erőszaktevő alatt, a szerelmes férfi ölelésébe öltözködve, szenvedélyesen szeretve vagy éppen dekadens, kéjes vágyaktól ösztökélve.

Érdemes azt is leszögezni, hogy nemcsak dramaturgiai szempontból van jó helyen az összes erotikus jelenet, nemcsak a film tartalmát teszik teljessé, de a korról is hiteles képet festenek. Európa történetében vissza-visszatérő módon, hullámszerűen árad és apad az erotika. Vannak korok, amikor mogorva vénkisasszonyok, szigorú nyárspolgárok és zord papok kérik számon a gyarló tetteket, a bűnös vágyakat, de még a helytelen gondolatokat is, máskor meg vidám kánkánt jár a szerelem, mesékben, táncokban, csókokban, s ki tudja, még milyen merész bujaságokban ismeri föl a létezés sokféle örömét az ember.

Nos, Hunyadi kora – tetszik, nem tetszik – éppen ilyen időszak volt. Hősünk valamikor a XV. század első évtizedében, talán 1407-ben született. Akkor már jó ötven éve forgatták az olaszok Boccaccio Dekameronját, olvasható volt a Canterbury mesék, ez az a kor, amelyben a francia gloire-t megalapozó XI. Lajos végigszerelmeskedi fél Európát, amely vitézségről Guy Breton szellemes kultúrtörténeti munkájában így ír: „Lajos véznasága ellenére hatalmas vitalitással bíró szoknyavadász volt, s noha a kézikönyvek úgy tesznek, mintha nem érdeklődnének e kérdések iránt, el kell ismerni a jelentőségüket, hiszen egyetlen példa sincs arra, hogy impotens férfiból nagy ember vált volna.”

Ha pedig ez a nagyság útja, rajta járt Zsigmond császár is, akinek vérmes vágyai annyira köztudottak voltak, hogy a konstanzi zsinat alkalmával a császár fogadására kivonult a kurtizánok céhe, s az uralkodó annyira elégedett volt a készséges hübscherinekkel, hogy a zsinat végeztével cirkalmas levélben köszönte meg a konstanziaknak az ezerötszáz prostituáltat, akiket a résztvevők rendelkezésére bocsátottak. A közeli Bern városa sem akart lemaradni a vendégszeretet versenyében: a városi magisztrátus eldöntötte, hogy az „asszonyok házát” három napon keresztül díjtalanul látogathatják a zsinatoló urak és a nemes kíséretek.

A nagytermészetű király méltó párt talált Cillei Borbálában, aki olyannyira kikapós volt, hogy a kortársak a Német Messalina néven emlegették. Jean de Montreuil francia humanista és magyarországi követ szerint Zsigmond „nemcsak, hogy hagyta, hogy felesége azt csináljon, amit akar, hanem még bátorította, hogy nyilvános táncokban vegyen részt, minden férfival csevegjen, és oly nagy nyájassággal megérintse, hogy nyíltan mondogatták, hogy aki nem ismeri őt, nem királynénak, hanem alantas mesterséget űző nőnek tartaná.” A királyné éppen, mint férje, élveteg mulatságokat rendezett, flörtölt fűvel-fával, néha vad szerelmi kalandokba keveredett, s bár megesett, hogy Zsigmond megmérgesedett hűtlenkedései miatt, úgy tűnik, ők ketten belátták, végül is nem vethetnek semmit egymás szemére, éppen úgy élvezték az életet, mint a késői gótika majd minden alakja.

A Hunyadi-film pedig értőn kalauzolja nézőit ennek az élethabzsoló kornak a harcterei, terítékei és nyoszolyái között. Hogy ezt a kritikusok közül kevesen értik, az nem a filmről, hanem a kritikusokról árulkodik. „Mai szemmel nézve bizarr, hogy itt bizony az összes színésznőnek be kellett vállalnia mindent” – moralizál a port.hu, kötésig beleállva a metoo-idiotizmus mocsarába. Idézgethetném napestig a hasonló hangokat, tucatnyi influencer, ezernyi újság, tízezernyi kommentelő mondta föl engedelmesen a politikai propaganda természetellenes jelszavait.

De hát éppen az a szeretnivaló ebben a filmben, hogy nemcsak a bárhol-emberek hazátlansága ellen lázad, nemcsak a hópihe-nemzedék testi-lelki-szellemi olvadékonyságára tekint megvetéssel, de megtagadja a propagandává lett prüdériát is, szembeszáll azzal a nyegle kordivattal, amely politikai érdekek prédájaként éli föl a szexualitást, amely furcsa hajlamokat ünnepel, amely terhes férfiakra és szakállas nőkre mutogat, ha nemiségről beszél, amely rémes torzszülötteket állít gyerekek elé szépségeszmény gyanánt, mert kritikai esztétikatudománya elutasítja a klasszikus ízlésvilágot, és amely mindezek okán bűnnek, veszélynek, mi több, abúzusnak tartja, ha legszebb színésznőink úgy állnak elénk, mint Aphrodite Kallipygos.