Trump elnök a múlt szombaton dörgedelmes nyílt levelet küldött közösségi oldalán a legfőbb szövetségeseinek, az európai NATO-tagállamoknak, miszerint „FEJEZZÉK BE AZ OROSZ OLAJ VÁSÁRLÁSÁT”. Ha nem, akkor mi lesz? Esetleg dühbe gurul, és „ezer százalékos” vámtarifát vet ki a renitens kereskedőkre? És aztán majd lenyugszik, mint tette azt korábban már sokszor, főleg, ha az ellenfél, az orosz elnök egy dörzsölt ex-KGB-s tiszt, aki több mint ötezer atomtöltettel, na meg kvázi lelőhetetlen hiperszonikus rakétákkal rendelkezik?
Attól, hogy Donald Trump primitív stílusban, ordítozva kezd kommunikálni és passzív-agresszíven fenyegetőzni – főként a kiszolgáltatott szövetségesei irányába –, Vlagyimir Putyin és vezérkara nem fogja abbahagyni drónesők indítását az ukrán városok felé. Putyin ugyanis éppen ezt tette idén nyáron: rekordszámú, több mint 11 ezer drónt és rakétát zúdított Ukrajnára, természetesen a megbékélés jegyében. Az akciók több mint ötszáz ukrán civil életét követelték.
Nem tudni, miért, de sejthető, hogy Putyint és az oroszokat nem nagyon hatják meg az újabb és újabb rémisztő szankciócsomagok, legyenek azok európai vagy amerikai eredetűek. A háború kitörése óta hangoztatják a nyugati közgazdászok és más szakértők seregei, hogy már csak hetek-hónapok kérdése, és az orosz gazdaság letérdel, recesszióba zuhan és csődöt jelent, majd üzemanyag- és élelmiszerválság alakul ki Oroszországban, és az egyre növekvő elégedetlenség népi akarattá tornyosulva elsöpri a gonosz diktátort és csapatát. Pont úgy – nemde – mint ahogy történt a világháborúban éhező, nyomorgó Szovjetunióban, vagy napjainkban az új orosz baráti szövetséges, „szeretett vezető” Kim Dzsongun Észak-Koreájában, esetleg Maduro nyomorgó Venezuelájában.
Az Ural-típusú orosz olaj már a mélypont felé közelít a 45 dolláros hordónkénti árral, ami érezhetően fájdalmas harapás lehet az orosz gazdaság számára, akárcsak az olajfinomítók, vezetékek és gázelosztó állomások elleni célzott ukrán csapások, ugyanakkor a hadigazdaságra átállt orosz hadigépezetet, úgy tűnik, e tényezők egyáltalán nem tudták megakasztani. Annál inkább szenved Európa az egyre háborúsabb gazdasági körülményektől, emelkedő energiaáraktól és a kötelező 5%-nyi GDP-arányos hadikiadásoktól, amit a legtöbb európai tagállam csak vért izzadva tud – vagy éppen nem is akar – kigazdálkodni.
A kis, rebellis közép-európai Szlovénia még a NATO-ból való kilépését is kilátásba helyezte nemrég a növekvő hadikiadások felett érzett pillanatnyi felháborodásában. (Az amerikai first lady, Melania Trump éppenséggel szlovén származású, így a nagyhangú amerikai férje majd megvédi neje szülőföldjét, ha a szükség úgy hozza – gondolhatják talán Ljubljanában). Közben a spanyol, vagy a mérvadónak tekintett német gazdaság is igen messze van az előirányzott, legújabban már minimum 3%-os védelmi költségvetéstől. Utóbbiak már így is komoly homlokráncolást és szolid dühkitörést okoztak Trump elnöknek, aki „gazdag, és az amerikai védelmet csak kihasználó, pióca európai szövetségeseit” ostorozta korábban több alkalommal.
Trump azt a hírt sem viselte jól, hogy felszólítása és a büntetővámok, szankciók ellenére néhány nyugat-európai szövetségese továbbra is olcsóbb, orosz eredetű olajat vásárolt indiai és egyéb „szürke” kereskedővégeken keresztül még az idén nyáron is. A geopolitikai helyzete miatt is kiszolgáltatott Magyarország és Szlovákia (és részben Csehország is) más, különleges kategóriába tartoznak Washington szemében, legalábbis egyelőre. Ezek az országok kénytelenek a Barátság kőolajvezeték egyre barátságtalanabb fekete aranyát vásárolni – mindaddig, míg az ukránok elkeseredett dühükben teljes egészében le nem rombolják az utolsó még működő, Közép-Európa felé mutató orosz energia-köldökzsinórt.
Az amerikaiak Trump elnök híres tranzakcionista külpolitikai stratégiája jegyében szívélyes segítőkészséggel és tisztes felárral (akár az orosz duplájáért) készen állnak tengerentúli kőolajat vagy cseppfolyós gázt (LNG-t) szállítani Közép-Európába – épp csak a szükséges infrastruktúra hiányzik hozzá. Nem biztos, hogy ez a megoldás elnyeri Trump európai szövetségeseinek tetszését, de nem sok választásuk maradt: az orosz medve árnyékában Európa csak papírcica módjára acsarkodik, és a télen majd esetleg magára húz még két takarót.
Trump remélhetően felismeri azt, amit alelnöke, a sokkal kifinomultabb külpolitikai értékelésekre is képes J. D. Vance már többször hangoztatott, vagyis, hogy az USA előretolt határvidéke (a híres frontier) részben Kelet-Európán át húzódik, Finnországtól Magyarországig – az angolszász örökséget hordozó Kanada, illetve Ausztrália és Új-Zéland mellett. Ha Európa gyengélkedik, akkor a betegség tünetei előbb-utóbb az óceánon túl is beütnek, azonban – mint azt már többször is tapasztalhattuk korábban – ez a hatás sokkal erőteljesebben igaz fordított irányban: ha Amerika köhécsel, Európa már az ájulás szélén van.
Az orosz hadikiadások – ezek ugye szigorúan titkos adatnak minősülnek, akárcsak a halottak és sebesültek valós száma – csak a nyugati (Reuters, ISW, SIPRI) becslések szerint is minimum 6%-ra (kb. 145 milliárd dollárra), de a másodlagos, burkolt kiadásokkal együtt akár az orosz GDP 9%-ra is rúghatnak, ez pedig az amerikaihoz hasonló, illetve azt is jóval meghaladó háborús költségvetési arányszámnak számít. Az immár közel négy éve zajló háború (elnézést, „különleges katonai műveletek”) eddigi költségei körülbelül 5,5 billió (5500 milliárd) rubelt tesznek ki, sőt, 2027-re az orosz állami katonai összkiadás mértéke várhatóan eléri a 17 ezer milliárd rubel csillagászati összeget is. Ez már megközelíti azt a kritikus szintet, mint ami az 1980-as évek közepén, az amerikai „csillagháborús” védelmi kiadási túlterjeszkedés, verseny idején volt jellemző a Szovjetunióra, és ami hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult.
A tucatnyi szankciós csomag ellenére az orosz hadigépezetet nem a kevéske megmaradt európai bevételi forrás, főképp a magyar és szlovák fél számára eladott olajból és gázból származó dollármilliócskák táplálják. Annak lényegi bevételeit az Oroszország ázsiai partnereivel, főképp Indiával és Kínával folytatott több százmilliárd dolláros energiakereskedelem biztosítja. Fontos pénzügyi részlet, hogy e mega deal-tranzakciókat már évek óta nem amerikai dollárban számolják e BRICS-es relációkban, hanem javarészt orosz vagy kínai valutában, ez pedig már igencsak látványosan kikezdi a dollár világpiaci monopóliumát.
Lehet, sőt elképzelhető, hogy a nagybefektető üzletember, Trump fejében is e fentebb említett hidegháborús puha, de fájdalmas pénzügyi fegyver szerepelhet az első helyen, amikor az Oroszország elleni stratégián mereng. Egy nyílt, közvetlen katonai összeütközés beláthatatlan következményekkel járna a két atomnagyhatalom között, és az bizony nem tenne jót egyik fél egészségének sem. E logika tehát úgy fest, hogy ha az ukránok a harcmezőn a Nyugat fegyvereivel és pénzével nem tudják megállítani a vérontást és az orosz előrenyomulást, akkor előbb-utóbb legalább a szankciók két vállra fektethetik az oroszokat.
Ennek sajnálatosan még nem mutatkoznak meggyőző jelei, ám a pénzügyi trend és a növekvő katonai kiadások Moszkva számára egyáltalán nem adnak okot az optimizmusra, főleg, ha valamilyen kiszámíthatatlan okból az ázsiai kereskedelmi partnereik elfordulnának tőlük (akár csak átmenetileg is), és csökkenne a csúcstechnológiai transzfer (elsősorban Kínából), valamint az orosz energiaexportból származó tetemes bevétel (India és Kína irányából).
Az amerikai diplomácia (főleg a demokrata Biden-adminisztráció idején) tulajdonképpen Moszkva karjaiba űzte Kínát és Indiát is. Ez meglehetősen látványos módon nyilvánult meg a legutóbbi tiencsini nagytalálkozón. Mindazonáltal a nagypolitika és Fortuna kereke is meglehetősen kiszámíthatatlan fordulatokat képes produkálni, és még az is elképzelhető, hogy Putyin mindaddig próbálja elhúzni az ukrajnai konfliktust, amíg Kína, immár a világ legnagyobb katonai flottájával – 370 hadihajóval – elszánja magát, és dűlőre viszi évszázados konfliktusát Tajvannal. A melankolikus Nyugatnak (Japántól az USA-ig) feltehetően nem lesz elég ereje (és kedve sem) egy nagyon költséges és véres, kétfrontos, Kelet-Európában és a Távol-Keleten is zajló kvázi-világháborúba bocsátkoznia Kína és Oroszország ellenében.
E véres kilátásokat tekintve a fotelhuszár brüsszeli és washingtoni héjákhoz képest talán mégiscsak Donald Trumpnak lehet igaza, hogy mindannyiunk érdekében maradjunk inkább a vámháborúknál a tűzfegyverek helyett.
A szerző kül- és biztonságpolitikai elemző
Borítókép: Donald Trump a Fehér Ház előtt 2025. szeptember 14-én / fotó: Celal Gunes / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés