Donald Trump meglehetősen eseménydús napokat élhet át az év második felében, olyan jelentős történések közepette, amelyek egyformán táplálhatják amúgy sem szerény egóját, hiúságát, de egyben frusztrációját is. Gondoljunk csak az oslói Nobel-békedíj bizottságának – mondhatni, némileg trumpfóbiás – döntésére, vagy a Charlie Kirk meggyilkolását követő, egyre kiszámíthatatlanabb amerikai belpolitikai eseményekre. Mindezeket tetézi a Demokrata párti kormányzók, polgármesterek, valamint a kongresszusi ellenzéki frakció dacos ellenállása a Trump-adminisztráció költségvetés-tervezeteivel, valamint bevándorlási-, és idegenrendészeti intézkedéseivel szemben.
Ami a nemzetközi politikát illeti, a gázai megállapodás után következik az igazán nagy falat, az orosz–ukrán háború lezárásának kísérlete, a budapesti Trump–Putyin találkozó (a dolgok jelen állása szerint ebben a körben) az Európai Unió illetékesei és Zelenszkij ukrán elnök kizárásával. A nagy horderejű diplomáciai eseményre rendhagyó módon ugyanabban a városban kerül sor, ahol harminc évvel ezelőtt tulajdonképpen a független Ukrajna létrejött. Ugyanis az 1994. december 5-i budapesti EBESZ-konferencián elfogadott Budapest Memorandum rendelkezései szerint az Egyesült Államok, Oroszország és az Egyesült Királyság garanciát vállaltak arra, hogy az egykori Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területén tárolt mintegy ezer atomtöltet és célbajuttató eszköz (az SS-19 és -24 rakéták) leszereléséért és átadásáért cserében szavatolják az 1991-ben létrejött új ukrán állam függetlenséget, szuverenitását és területi egységét.
Sokak szerint az orosz–amerikai elnöki csúcstalálkozó, a Budapest Memorandum 2.0-nak is becézett esemény is hasonló átmeneti, „Dunavirág-életű félmegoldást” jelent majd a véres konfliktusra, mint amennyire átmenetinek bizonyult az 1994-es elődje. Utóbbi ugyanakkor mintegy negyed évszázadra mégiscsak békét és stabilitást jelentett Ukrajna és a zűrzavaros posztszovjet régió számára – egy gyenge megállapodás minden előnyével és hátrányával.
A fő kérdés természetesen az, hogy a tárgyaló felek képesek lesznek-e megegyezni bármilyen fontos részletben, születik-e megoldás a véres harctéri események lezárására. Donald Trump e pillanatban – az inkább kudarcosnak elkönyvelhető alaszkai csúcs, Kijev orosz bombázása és a Tomahawk-rakéták ötlete után – már egyáltalán nem abból a naiv(nak is nevezhető) optimista alapállásból közelít a dörzsölt orosz elnökhöz, mint korábban.
A nagy várakozásokkal övezett csúcstalálkozó és békeelőkészítő konferencia kimenetele nyilvánvalóan nagyban függ a felajánlásoktól. Ez az oroszok szempontjából a területszerzések elismerését és Ukrajna ütközőállam-státusának rögzítését jelentheti, valamint azt, hogy az ország lehetséges NATO-tagsága lekerül a napirendről, míg Amerika felől nézve a harcok azonnali leállítása, valamint a NATO keleti tagállamait érintő orosz biztonsági garancia szavatolása lehet az alkualap a Krím-félsziget és a Donbasz-medence „beáldozásáért” (amit jelen állás szerint reálisan, katonailag visszaszerezni képtelenség lenne).
Az ukrán állam megmaradása, függetlensége, és a tartós béke valószínűleg csakis ilyen paraméterek mentén lehet reális és elfogadható alapállás mindkét fél számára. Nyilván ez is csak abban az esetben működhet, amennyiben mindez megfelel majd Putyin elnök és a militáns moszkvai elit nagyívű elvárásainak. Erre sajnos elég kevés esélyt látni egyelőre. Az amerikai nyomásgyakorlás részeként belebegtetett (majd a napokban cáfolt) legfrissebb epizód, a húsz darab amerikai Tomahawk cirkálórakéta átadása Ukrajnának valószínűleg egyáltalán nem javítaná, hanem méginkább fokozná és elmérgesítené a kényes helyzetet és élezné a konfliktust.
Mindezek mellett, a hiperintenzív amerikai külpolitikai tevékenység ellenére paradox módon Trump elnökben és kormányának számos tagjában felerősödni látszik a régi-új befelé forduló amerikai érzület, az izolacionista álláspont. Ezen elgondolás szerint, amint megoldják az Amerika számára is fontos, ügyes-bajos dolgokat a világban – lásd a John Quincy Adams-féle „külföldi szörnykeresés” elutasításának 19. századi elvét –, talán üdvösebb és fontosabb lenne elsősorban odahaza, Amerikában rendezni a sorokat, és az amerikai társadalom számos problémájára valamiféle megoldást találni.
Amerika nagyvárosait látványosan fojtogatja az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözés (tavaly „csak” 21 ezer gyilkosság történt az USA-ban a Statista szerint), miközben a bűnbandákra és az illegális bevándorlókra (aliens) vadászó maszkos, állig felfegyverzett szövetségi ügynökök akciói hergelik a helyieket és a bevándorló közösségek tagjait. Utóbbiak közül amúgy nagyon sokan teljesen legálisan (vagy részben jogosan) tartózkodnak az Államokban, mégis egyre erőszakosabb ellenőrzések célkeresztjében találják magukat. A kényes belpolitikai helyzetet és társadalmi egyensúlyt nagyban nehezíti, bonyolítja a szövetségi kormányzati államapparátus átlagosan háromévente érkező újabb és újabb leállása (federal shutdown), melynek okai az állami költségvetés körüli kongresszusi patthelyzet és a dollárbilliókról szóló végtelen parlamenti csatározások. Az áldatlan állapot, ami több millió állami alkalmazott életét keseríti meg, akár hosszú hetekig is eltarthat, ahogyan az történt 1995-ben, sőt akár 35 napig is, miképp 2018 decemberében, Trump első elnöksége idején, úgyszintén a demokraták ellenkezése nyomán, a mexikói határfal építése elleni tiltakozás miatt.
A „háztáji” rendfenntartás, béke és rendteremtés (safety and security measures) irányába tett stratégiai célkitűzésekkel mutat némi összefüggést Trump elnök elszánt és jogilag vitatható elképzelése, mely szerint – egy két évszázados törvény nevében – „hazai pályán” bevetné a fegyveres katonai állományt (jellemzően a Nemzeti Gárdát). Egész pontosan arról van szó, hogy a nagyon ritkán, rendkívüli helyzetben alkalmazott 1807-es Insurrection Act, avagy a felkelés elleni törvény rendelkezéseinek megfelelően a többnyire demokrata vezetésű amerikai nagyvárosok (Los Angeles, Washington D.C., New York City, Chicago, Portland, Minneapolis) helyi bűnözői és illegális bevándorlókból álló bűnbandái, valamint nemzetközi drogcsempészhálózatai ellen indított hadjáratot Trump elnök a helyi (demokrata) politikai vezetés heves tiltakozása ellenére lefolytatná. Eddig több tízezer letartóztatást eszközöltek a szövetségi hatóságok ügynökei, sőt halálos incidensek is történtek a beavatkozások során. A közel 12 millió (!) tartózkodási engedély, avagy megfelelő jogalap nélkül Amerikában élő (dolgozó, illetve bűnelkövető) külföldi személy közül mintegy félmillió bevándorlótól szabadult meg az amerikai kormányzat a március óta tartó idegenrendészeti kampány során. Nem mellesleg, már a Biden-adminisztráció utolsó évében, 2024-ben is magasra csapott a kitoloncolási hullám, hiszen mintegy 685 ezer külföldi állampolgárt utasított ki az országból a sokak által gyűlölt amerikai idegenrendészeti hatóság az ICE, testvérügynökségével, az amerikai határőrséggel (CBP) karöltve.
A progresszív liberális főáramú, szélsőségesen szekuralizálódott Nyugat-Európa amúgy is egyre inkább elfordulni látszik az önmagát kereső és újradefiniáló trumpiánus USA-tól, főleg a sajátosan posztmodern konzervativizmusba temetkező állami adminisztrációtól, amelynek fő védjegye a hisztérikus, majdhogynem kiszámíthatatlan politizálás, és a szélsőségesen üzleties, vámok és kedvezmények alapján űzött pragmatikus kereskedelem és külpolitika. Ami az amerikai külpolitika stratégiai irányultságát, fókuszát illeti, az öreg kontinens fárasztó nyavalyáival már Obama elnöksége idején a harmadik helyre zuhant az arab világ és a Távol-Kelet után. Úgy tűnik, hogy Trump elnöksége alatt sem változott jelentősen ez az állapot. Őt láthatóan fárasztják az európai problémák, és főleg az ideologikusan elfogult, ellenszenves brüsszeli vezetők megnyilvánulásai. Trump alelnöke, J. D. Vance sokkal fogékonyabb az európaiak biztonsági és szociokulturális problémáira és érzékenyebb a kontinens stratégiai fontosságára, amely az amerikai civilizációs határvidék, a frontier része az ellenséges Oroszországgal, Afrikával és a Közel-Kelettel szemben. Trump és Vance éppen ezért szorgalmazza Európa védelmi képességeinek sokkal hatékonybab és erőteljesebb fejlesztését, nyilvánvalóan amerikai segítséggel.
A Trump elnök és Pete Hegseth amerikai védelmi (avagy újabban hadügy)miniszter megbízásából felállt, Elbridge Colby hadügyminiszter-helyettes vezette stratégia-előkészítő bizottság a várakozások szerint az év végére elkészíti a legújabb Nemzeti Védelmi Stratégiát (NDS) az amerikai kormány számára. A kulcsfontosságú, iránymutató amerikai szövetségi dokumentum az előzetes várakozások szerint jelentős prioritásváltoztatást és stratégiai elmozdulást tartalmaz majd a külpolitika felől a hazai belbiztonsági ügyek feltárása és a társadalmi béke elősegítése irányába, az eddigi stratégiákban fellelhető, elsődlegesen a külső kihívások ellen készített tervek, intézkedések ellensúlyozásaképpen.
Az elsődlegesen a kínai (másodlagosan pedig az orosz) katonai, technológiai, stratégiai kihívások kezelését célzó amerikai hadi költségvetés eléri, sőt meghaladja majd a 900 milliárd dollárt. A büdzsé olyan nagy volumenű, korszerű haditechnikai beszerzéseket is tartalmaz, mint új csapásmérő atomtengeralattjárók (SSBN Columbia), óriás repülőgéphordozók (USS CVN Gerald R. Ford-osztály), rakétavédelmi rendszerek (Arany Kupola), hatodik generációs lopakodó bombázók (B-21), új vadászgépek (F-35 II, Boeing F-47), katonai drónok (MQ-25 Stingray), és hiperszonikus rakéták, valamint a lézer- és mikrohullámú fegyverrendszerek fejlesztését is magában foglalja.
A nagyszabású katonai fejlesztési programok volumene és minősége ugyanakkor azt is sejteti, hogy a befelé forduló Amerika saját társadalmi és gazdasági problémái mellett szuperhatalomként nyilvánvalóan nem engedheti meg magának az elszigetelődést és az önmagába roskadás luxusát, vagyis nem téveszti szem elől a vele szemben álló Kínát és szövetségeseit (Oroszország, Észak-Korea és Irán) a kibontakozóban lévő második hidegháborúban.
Trump elnök 2025. évi „béketeremtő” diplomáciai offenzívája a különféle békekötések kikényszerítése illetve a gázai tűzszüneti megállapodás sikere sem azt sugallja a külső szemlélő számára, hogy Amerika komolyan szándékozna kivonulni a világból, hiszen Uncle Sam árnyéka teljesen elhomályosítja a soft powerben még viszonylag erős Európai Uniót, de még nagyhatalmi riválisát, Kínát is a meghatározó világpolitikai diplomáciai folyamatok irányításában.
Habár a 21. század kiszámíthatatlan, többpólusúvá alakuló világában az Egyesült Államok sokat vesztett egykori fényéből és szuperhatalmi nimbuszából, ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Amerika még mindig az első és legerősebb játékos maradt a nagy és egyenlő hatalmi központok között a világban. Utóbbiak, amelyek inkább csak „papíron” egyenlők az USA-val és csak látszólag nagyok, olyan államalakulatokat tudhatnak soraik között, mint Kína, Oroszország, India, Brazília (vagyis a BRICS tömörülés), és sajnálatosan az egyre halványulóbb erejű és fényű Európa.
Az Unió, az USA-hoz képest sokkal erőteljesebb lejtmenetben és némileg tudathasadásos állapotban, úgyszintén keresi a helyét, szerepét és státusát az átrendeződő világrendben az eurázsiai kontinens nyugati végén, megpróbálva a felszínen maradni az amerikai és orosz–kínai hatalmi központok közötti örvénylő forgatagban. A közelgő budapesti csúcs mindenesetre látványosan jelzi az Európai Unió jelenlegi helyét és szerepét a nagyhatalmi kontextusban: az EU a hátsó sorból figyeli, hogy mi zajlik a nagyszínpadon.
A szerző Amerika-kutató.
Borítókép: Donald Trump felszáll az Air Force One fedélzetére a Palm Beach-i reptéren 2025. október 19-én / fotó: SAUL LOEB / AFP
Bejelentkezés