Eljövendő korok történetírói hálásan gondolnak majd vissza a mögöttünk hagyott hetekre. Ritkán fordul elő ugyanis, hogy rövid időn belül mindkét nagy politikai tömb részéről ilyen tisztán és tömören jelenjen meg az elmúlt évtizedek közbeszédének egyik legnagyobb rákfenéje.
Sulyok Tamás, a Sándor-palotába delegált miniszterelnöki megbízott július 25-én fogadta a kínai parlament elnökét, akinek kifejtette: „a jó politikai és gazdasági kapcsolatok alapja az emberek közötti jó viszony”. A két ország viszonylatában szerinte ez arra alapul, hogy „mi vagyunk az egyedüli nép Európában, amelyik ázsiai eredetű, és rendkívül büszkék vagyunk erre”.
Másnap Magyar Péter Székesfehérváron hasonlóan lobogó lelkesedéssel hazánk nyugati elkötelezettsége mellett tört lándzsát. A Tisza Párt vezetője nem csak EU-és NATO-tagságunk és lojalitásunk fontosságát hangsúlyozta, de a különböző irányokból érkező külföldi befektetések közül is egyértelműen kijelölte a prioritásokat.
Szerinte „az ázsiai beruházók jellemzően saját technológiát, zárt ellátási-utánpótlási láncokat használnak, saját emberállományt és betelepített munkásokat hoznak ide. Felélik közben a Kárpát-medence erőforrásait, különösen a jövő olaját, a vizünket, majd szükség szerint továbbállnak”. Ezzel szemben „a nyugati termelői értéklánc nyitottabb természetű, a helyi munkaerő képzésére, foglalkoztatására is hangsúlyt helyez, és szívesen veszi a magas hozzáadott értékű beszállítói partnerek munkáját”.
Mindkét politikus szavai mögé lehet racionális érveket felsorakoztatni. Sulyok (illetve hivatalának protokoll-felelősei és szövegírói) nyilván tisztában van azzal, hogy az ázsiai diplomáciában, sőt az üzleti életben is jóval nagyobb súlya van a gesztusoknak, a szimbólumoknak, mint nálunk. Ebben a kultúrában a vélt vagy valós közös tradíciók számos esetben legalább olyan súllyal esnek latba, mint a világpolitikai vagy gazdasági tényezők. Ilyen találkozókon tehát nagyon is helye van a „testvéri kötelékek” felemlegetésének.
Ugyanakkor Magyar (illetve kampányszakemberei és szövegírói) is többé-kevésbé helytállóan jellemzi a „keleti tőke” jellegzetességeit, expanziós szándékait és viselkedését a számukra kiszolgáltatott piacokon. Jogosan figyelmeztet ennek veszélyeire, buktatóira is.
Mégis mindketten tankönyvi példáját szolgáltatják egy alapjaiban elhibázott megközelítésnek, amely évtizedek óta lehetetlenné teszi, hogy érdemben beszéljünk Magyarország helyéről a világgazdaságban és a külföldi tőke szerepéről Magyarországon.
Testvéri Kelet vs. Művelt Nyugat
A kormányzati kommunikáció és csatolt részei lassan tíz éve építik narratívájukat a „hanyatló Nyugatról”. Ennek eszközei széles skálán mozognak a valóban egyre súlyosabb gazdasági, hatalmi és társadalmi válságtünetekre való rámutatástól az európai nagyvárosok (köztük a legélhetőbbként számon tartott Bécs) lerohadt, életveszélyes harci zónának haluzásáig. Ebben a történetben a saját lelki önazonosságát és materiális versenyképességét egyszerre elvesztő kontraszelektált idióták és sötét lelkű összeesküvők által vezetett Európai Unió (újabban az USA már nem, hiszen ott Trump már elhozta a nemzeti feltámadást) utolsó reménységei azok a kelet-közép-európai országok (mindenekelőtt persze Magyarország), amelyek megőrizték hagyományaikat, és gazdasági életüket is ideológiai ködszurkálás helyett „a józan észre” alapozzák.
Mint oly sokszor a NER-ben, ezúttal sem elsősorban a diagnózissal van a gond – hanem a megálmodott tutibiztos terápiával. Eszerint ugyanis a magát kiherélő Nyugattal szemben a szuperpotens Kelet ágaskodik, a brüsszeli és washingtoni bürokraták szürke motyogásával szemben az ázsiai politikai és gazdasági kényurak érchangú kinyilatkoztatásai zengenek, a világnézeti és identitásviták mocsarába süllyedt, elkényelmesedett „fejlett világ” hegemóniáját vasakarattal összefogott, hangyaszorgalmú napkeleti nemzetek zúzzák szét.
Még az is lehet, hogy mindez igaz. Csakhogy az oly gyakran hangsúlyozott „józan ész” azt is megsúghatná, hogy ettől még korántsem biztos, hogy nekünk ez olyan jó lesz. Az a bizonyos vasmarok ugyanis szorítja a magyar munkavállalót és beszállítót is (ha egyáltalán osztanak nekik lapot), a kezdeti hízelgő mosolydiplomáciát pedig megfelelő kitettségi szint felett könnyen válthatja az érchangú parancsszó velünk szemben is.
A „keleti nyitással” szemben tehát nagyon is racionális kritika fogalmazható meg. Ám ehelyett az ellenzéki nyilvánosságból jobbára a NER-es világmegfejtési panelok reciprokát halljuk – és ez alól sajnos Magyar Péter beszéde sem volt kivétel. Hiszen szavai szerint a hazai lehetőségeket gyorsan kiaknázó, sőt kizsákmányoló, nemzetünk jövőjét felélő keleti tőkével szemben a magyar munkást emberszámba vevő, sőt felemelő, továbbképző, a helyi beszállítókat tárt karokkal váró, kiszámítható, hosszú távon tervező nyugati beruházók állnak. Akik nem csak pénzt, és munkahelyet, de a nyugati értékrend világosságát is elhozzák a keleti sztyeppék sötétjébe. Euróik, dollárjaik hátán érkezik a nyugati jogállam és életszínvonal is. (Ez utóbbit már persze nem a Tisza Párt feje mondta, de gondolatmenete ebbe a magyar földön nagy hagyományokkal bíró progresszív-liberális vízióba illeszkedik.)
A NER-mátrixban a morális rothadást és szélsőhaladár ideológiát behurcoló, minket lenéző, s amúgy is hanyatló nyugati multikat a keleti testvérnépek egészséges, életerős mammutcégei váltják fel, míg az ajróper ellenzéki párhuzamos valóságban a hazánkra és egész Európára szemet vetett keleti karvalytőke szőrös, sárga karmaitól a Nyugat tőkés grállovagjai védenek meg.
Ezzel a hamis dichotómiával csak a kisebbik baj, hogy ebben a formában egyszerűen hazugság mindkét alapállás. Hiszen annak az EU-nak a vezetése, amelynek az ellenzéki nyilvánosság és politikai elit negyedóránként tesz ünnepélyes hűségesküt, éppen lázasan keresi Peking kegyeit a gazdasági és vámháború furkósbotját lóbáló Trumppal szemben. A magyar kormány pedig a vízióik szerint maholnap összedőlő Nyugat befektetői elé éppen úgy saját (és a magyar munkavállalók, beszállítók, fogyasztók) testét veti oda vörös szőnyegként, mint a keletieknek.
Nemzet vagy kupleráj?
Isten ments’, hogy a wannabe közgazdász szerepébe csússzak, így a lehetséges alternatívák felkutatását a szakemberekre hagyom. (Vannak is jó páran, akik dolgoznak ezen – persze javarészt a két nagy politikai identitásbuborék teljes közönye által kísérve.) Ám az elmúlt 35, illetve 15 év tapasztalata alapján a keleti meg a nyugati gazdasági megváltástanok híveinek és sámánjainak talán tanácsolható, hogy az ideológiai révületből lassan térjenek vissza a magyar valóság talajára.
Menjenek el egy kínai vagy koreai akkugyárba, és kérdezzék meg a dolgozóktól, hogy a tizenkettedik munkaórában, a mérgező anyagoktól szédelegve érzik-e a keleti testvérek szerető gondoskodását? Vagy beszélgessenek el mondjuk az egyik napról a másikra Messenger-üzenetben utcára tett gyöngyöstarjáni villamosgépipari munkásokkal, elhozták-e az Alpesek friss levegőjét és munkakultúráját a hazájukban adócsalásért elítélt olasz tulajdonosok?
A válaszokból talán az is leszűrhető lenne, hogy nem az a fő kérdés, honnan érkezik a tőke, hanem az, hogy hova. Olyan országba, amely piacát csak úgy nyitja meg, támogatást csak úgy ad, infrastruktúrát csak úgy tesz a külföldi (vagy akár hazai) tőke alá, hogy szigorú kikötésekkel védi a munkavállalókat, beszállítókat és fogyasztókat? Vagy olyanba, amely legfeljebb elvont identitáspolitikai megfontolások (vagy ezekbe csomagolt közönséges korrupció) mentén dönti el, kinek veti oda a saját népét?
Egyszerűbben: nemzetként viselkedünk, vagy kuplerájként?
Magyarországon az utóbbi zajlik lényegében a rendszerváltoztatás óta, és ma sem látszik új megközelítés egyik oldalról sem.
Az Orbán Viktor-i (és Balázs-i) „konnektivitás” szépen hangzó (és egyébként elvi síkon nagyon is ésszerű) jelszava a valóságban inkább olyan, mintha egy bárhol, bárki számára elérhető, olcsó, és bármire kapható prostituált nevezné magát „független, erős nőnek” arra hivatkozva, hogy önmagában egyik kuncsaftjának sincs kiszolgáltatva. Az ezzel szemben álló ajánlat pedig legfeljebb az egyetlen nyugati sugar daddyhez hűséges, neki azonban bármit bevállaló, és bármikor eldobható sugar baby szerepe.
Magyarország geopolitikai és pénzügyi jelentősége felől nem érdemes nagy illúziókat táplálni. Ám azért a világgazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódásba talán a kurválkodás különböző módozatain kívül is létezhetnek számunkra utak. Persze, ehhez az kéne, hogy végre ne a stricikre hallgassunk.
Borítókép: Az épülő CATL akkumulátorgyár Debrecenben, 2023-ban | fotó: MTI / MTVA / Czeglédi Zsolt
Bejelentkezés