A „Hajlandók koalíciója” (ahogyan igencsak semmitmondóan saját magukat nevezik) a Nyugat modernkori történelme során először megy szembe az Egyesült Államok akaratával és új doktrínájával. Ez a szembenállás különösen az ukrajnai háború ügyében szembeötlő. Különféle magyarázatok lehetségesek.
hiszen nem kell magyarázkodniuk a választóik előtt, nem kell mentegetőzniük tehetetlen és sikertelen kormányzásaik értelmetlen és agyament döntései miatt – az ellenzék elleni kémkedés és elnyomás miatt Németországban, a politikai kirakatperek okán Franciaországban vagy éppen a jogellenesen megsemmisített választások miatt Romániában. És az ellenőrizetlen migrációval importált erőszakot sem kell magyarázni, amely egyre keményebben sújtja a nőket és gyerekeket egyaránt. Pedig ezekért valaki felelős.
Mindez azért történik, mert embertársaink ugyanazokat a gondolkodási hibákat – minden új korszakban – új nyelvre fordítják le. A szereplők változnak, a zászlók más színűek, a szavak korszerűbbek, de a mögöttük működő logika feltűnően állandó.
amelyben Európa – különösen Németország – fokozatosan lemondott a józan stratégiai gondolkodásról, és átadta helyét erkölcsi és pszeudomorális narratíváknak.
Németország modern történelmét alapvetően két trauma határozza meg: a totális második világháborús vereség és az abból fakadó kollektív bűntudat. A második világháború után a „soha többé” nem stratégiai tanulságként, hanem erkölcsi abszolútumként épült be a politikai és közéleti gondolkodásba. A világ ettől kezdve nem érdekek, hanem a „jók” és „rosszak” terepe lett.
Eklatáns példa a volt Jugoszlávia, ahol a gyermekek játszótéri háborús játékában a résztvevők gyakran a „partizánok” és „németek” szerepeit viselték. A magyar és német nemzetiségű gyermekek kizárólag a „német” oldalon játszhattak. Nekik nem adatott meg, hogy a „partizán”, vagyis a „jó” csapatban játszhassanak. Nemzeti hovatartozásuk okán kizárólag a „rossz” oldalán szerepelhettek.
A német politikai gondolkodás mélyrétegeiben gazdag, ugyanakkor súlyos filozófiai örökség húzódik. Ez az örökség nem egyszerűen elméleti: évszázadokon át formálta azt, ahogyan az állam önmagára és az egyénhez való viszonyára tekint.
Immanuel Kant erkölcsfilozófiájának középpontjában a kötelesség áll. Az ember akkor cselekszik helyesen, ha nem érdekei, érzelmei vagy következményszámításai vezérlik, hanem az erkölcsi törvény iránti feltétlen engedelmesség. Ez a gondolat rendkívül fegyelmezett erkölcsi világképet teremt: az erkölcs nem vita tárgya, hanem parancs. A döntés helyességét nem az eredmény, hanem az elv határozza meg. Ez a szemlélet – a politikai térbe átemelve – hajlamos háttérbe szorítani a mérlegelést és a személyes felelősséget: ha a szabály „erkölcsileg helyes”, akkor végre kell hajtani.
Georg Wilhelm Friedrich Hegel továbbviszi ezt a gondolkodást, de már kifejezetten politikai síkon. Nála az állam nem pusztán intézményrendszer vagy hatalmi eszköz, hanem erkölcsi szubjektum: a történelem hordozója. Az egyén szabadsága nem az állammal szemben, hanem az államon keresztül valósul meg. Ebben a felfogásban az állam „tudja, mi a jó”, mert a történelmi szükségszerűség fejeződik ki benne. A döntések ezért nem egyszerűen politikai választások, hanem erkölcsi és történelmi igazságként jelennek meg.
Amikor ez a két hagyomány találkozik, létrejön egy sajátos politikai logika: az állam erkölcsi tekintéllyé válik. Ha az állam cselekvése erkölcsileg igazolt, akkor a döntések nem vitathatók, csak végrehajthatók. Az egyéni felelősség elmosódik, mert a döntés „fentről”, vagyis erkölcsileg már megszületett. A kérdés többé nem az, hogy helyes-e, hanem az, hogy mennyire következetesen hajtjuk végre.
Ez a gondolkodási örökség egyszerre ad rendet és fegyelmet – de hordozza magában annak katasztrófáját is: az erkölcs nem korlátja, hanem eszköze lesz a hatalomnak.
Ez a gondolkodás a huszadik században már vezetett katasztrófához, de sajnos nem tűnt el. A mai Németországban nem nacionalista, hanem univerzalista formában él tovább: erkölcsi küldetésként, amely kizárja a bármiféle kompromisszumot.
1914-ben Európa erkölcsi láncreakciók mentén sodródott háborúba, mert egyik fél sem akart visszalépni. 1938-ban a morális bénultság akadályozta meg az időbeni döntést. Mindkét eset tanulsága azonos: amikor az erkölcs elszakad a realitástól, a történelem korrigál. Fegyverrel.
A britek szerepe ezekben a folyamatokban mindig kettős volt. Nagy-Britannia ritkán kezdeményezett nyíltan, mégis következetesen jelen volt az erőegyensúly átrendezésében. Nem erkölcsi, hanem stratégiai logika vezérelte: megakadályozni, hogy egy hatalom túlsúlyba kerüljön. A jelenlegi konfliktusban ez a reflex újra megjelenik, miközben a következmények még véletlenül sem brit földön jelentkeznek. Az Egyesült Államok esetében sem egyértelmű a helyzet: Trump adminisztrációja nyitva hagyja mindkét opciót: az ukrajnai béketeremtést, amelyet nagyívű együttműködés követne Oroszországgal. Ha viszont ez nem sikerül (azaz: a fű alatt nem sikerül legyőzni a deep state néven emlegetett képződményt), akkor tovább folytathatja Ukrajna ellátását fegyverrel (Európa számlájára), és további profitot termelhet.
Ukrajna státuszát sem sikerült stabilizáló semlegességgel rendezni, pedig történelmi és geopolitikai helyzete miatt ez kulcsfontosságú lépésnek számított volna. Ukrajna ugyanis fiatal képződmény, különböző „helyekről” összetákolt területekkel, és soha nem építette fel a civilizált és jól működő állami struktúrákat: ezeket pedig nem lehet egyszerűen – az EU csatlakozás érdekében – sebtében átfogalmazott jogszabályokkal megteremteni. Itt lehet világosan elválasztani a jogállamot mint papírt, és az államot mint élő civilizációs gyakorlatot. Röviden: a jól működő, civilizált állami struktúra nem jogszabályokból, hanem belső normákból, intézményi kultúrából és időből épül fel. Ukrajnának sajnos egyik sincsen meg, és ez az EU-nak még nagyon sokba fog kerülni.
2022 első hónapjaiban az ukrajnai proxiháborúban még léteztek tárgyalási csatornák. Ezek lezárása erkölcsi döntés volt, nem stratégiai szükségszerűség. A kompromisszum erkölcstelen lett, a tűzszünet lehetősége pedig gyanússá vált.
Kelet-Európa sokkal tisztábban látja ezt a helyzetet, mint nyugati szomszédai, mert megtapasztalta, hogy a nagy narratívák ostora mindig rajta csattan. Itt nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az, hogy mi marad a nagy narratívák után.
Feltételek nélküli tűzszünetre, közvetlen európai–orosz tárgyalásokra és Ukrajna semleges státuszának kimondására van szükség. Németországnak újra kell definiálnia saját szerepét: nem erkölcsi iránytűként, hanem valódi és felelős európai nagyhatalomként kell fellépénie. Jelenleg azt mondják, hogy Németország Európához mérten túl nagy, de a világhoz képest túl kicsi.
A háborúk leginkább úgy törnek ki, hogy fokozatosan eltűnnek a fékek, megszűnnek az érdemi kommunikációs csatornák, elhal a bizalom, a kompromisszum szégyenné válik, és a felek a saját retorikájuk foglyaivá válnak. A harmadik világháború elkerülése ezért nem egyetlen nagy gesztuson múlik, hanem azon, hogy visszaépülnek-e ezek a fékek. Ehhez viszont konkrét, végrehajtható lépések kellenek.
Az első
A közvetlen katonai kockázat kezelése. Azonnali cél a véletlen, félreértéseken alapuló vagy „technikai” eszkalációs lehetőségek kizárása. Ennek előfeltételei, hogy a kulcsszereplők folyamatosan üzemelő, magas szintű katonai kommunikációs csatornákat tartsanak fenn egymás között (forródrótok, incidenskezelő mechanizmusok), hogy egyeztetett szabályok legyenek a légtéri-, tengeri- és kibertér-incidensek kezelésére, a nukleáris fenyegetések visszafogására és a különféle doktrínák egyértelműsítésére.
A második
A tűzszünet, amelyet ellenőrizni lehet. A tűzszünet nem jutalom, hanem műszaki állapot: lehetőséget teremt arra, hogy a politika újra gondolkodni tudjon. Ennek feltétele a minimális ellenőrzés: kijelölt demarkációs vonalak, nemzetközi megfigyelők, incidensjelentési protokollok, és olyan „panaszkezelő” fórum, ahol a felek nem a sajtón keresztül üzennek egymásnak.
A harmadik
A tárgyalási keret, amely nem morális színpad, hanem megalapozott biztonsági szerkezet. A tárgyalásnak nem a múlt igazságairól, hanem a jövő szerkezetéről kell szólnia. Milyen reális biztonsági garanciák lehetségesek Ukrajna számára úgy, hogy az ország közben nem épül be egy automatikus nagyhatalmi ütközőzóna-logikába? Milyen biztonsági garanciák lehetségesek Oroszország és a Nyugat számára? Milyen korlátozások és átláthatósági szabályok vonatkozzanak a különböző fegyverrendszerekre és telepítésekre? Milyen szankciós- és normalizációs menetrend kapcsolható a teljesítéshez? A „mindent vagy semmit” típusú békék ritkán működnek; a lépcsőzetes, ellenőrzött megállapodások annál inkább.
A negyedik
A szereplők konkrét felelőssége és feladatai. Oroszország feladata, hogy a nukleáris zsarolást és maximalista céljait deklaráltan visszafogja, hogy katonai eszkalációs eszköztárát korlátozza, és egy olyan tárgyalási minimumot fogadjon el, amely lehetővé teszi a háború arcvesztés nélküli leállítását. A békéhez nem jóindulat kell, hanem önkorlátozás.
Ukrajna feladata az, hogy világos politikai célhierarchiát alakítson ki: mi az, ami megállapodáshoz vezethet (történelmi tanulság: a feltételeket nem a vesztésre álló fél diktálja), és mi az, ami hosszabb távú rendezés tárgya lehet. Ukrajna feladata továbbá, hogy belső egységét fenntartsa a tárgyalások során, valamint olyan biztonsági garanciarendszer fogadjon el, amely a túlélést priorizálja a szimbolikus maximalizmussal szemben.
Németország feladata az erkölcsi küldetés helyett az európai kockázatkezelés. Berlinnek vissza kell hoznia az európai gondolkodásba a „Mi történik utána?” kérdését, és vállalnia kell a közvetítői, fékező szerepet. Németország akkor hasznos, ha stabilizál, és nem akkor, ha igazol.
Franciaország feladata az, hogy valós tartalommal töltse meg a stratégiai autonómiát, és puhítsa Németország olykor merev álláspontját. Feladata lehet a párbeszédcsatornák fenntartása, az európai biztonsági architektúra-javaslat kidolgozása, és olyan garanciák kialakítása, amelyek nem importált retorikán, hanem európai érdekeken alapulnak.
Az Egyesült Királyság feladata, hogy katalizátorszerepét tudatosan visszafogja. London történelmi reflexe az erőegyensúly. Most azt kell felismernie, hogy a kontinens destabilizációja nem eszköz, hanem hatalmas kockázat, különösen a robusztus nukleáris árnyék alatt. A brit hozzájárulás akkor felelős, ha a megoldási csatornákat erősíti, nem a retorikai végleteket. És akkor, ha nem játszik kettős játékokat – nem áll bele a „hajlandók koalíciójába” miközben elhagyja az EU-t.
Az Egyesült Államok feladata a békecélok tisztázása és a háború „végtelenítésének” kizárása. Washingtonnak meg kell mondania, mi a reális végállapot, hova kell eljutni a rendezés során, és milyen feltételek mellett támogatja a tárgyalásokat. A támogatás mértéke és formája már önmagában is politikai üzenet. És feladat az Ukrajna területén feltételezett biológiai fegyverlaboratóriumok ügyének tisztázása.
És van feladata Kínának, Törökországnak és más közvetítőknek is: hogy ezen tevékenységük közben hiteles, mindkét fél számára elfogadható feltételeket biztosítsanak. Nem a nyugati vagy orosz narratíva igazolása a feladat, hanem a béke fenntartása a lényeg.
Az ötödik
A belpolitikai nyelvezet és a kommunikációs klisék visszafogása. A nagy háborúk egyik gyorsítója az, amikor a vezetők a saját retorikáik rabjai lesznek, úgy is mint „minden engedmény árulás”, „minden fék gyávaság”, „minden kompromisszum szégyen”. A harmadik világháború elkerüléséhez ezért az is kell, hogy a vezetők megengedjék maguknak: a békét kimondani nem gyengeség.
A hatodik
A békekötéshez garantálni kell mindkét fél hosszútávú biztonságát: béke csak úgy lehetséges, ha egyaránt garantálják Ukrajna és Oroszország erre vonatkozó igényeit, valamint kezelik a fegyveres konfliktushoz vezető sérelmeket.
A gond ott kezdődik, hogy a rövid távú belpolitikai érdekek, a presztízs, az ipari lobbi nyomása, a stratégiai számítás és a sértettség könnyen felülkerekedhet. A világháború ritkán „cél”, gyakrabban inkább csak melléktermék – rossz döntéseké, rossz ösztönöké és elhasznált fékeké.
Amennyiben nem sikerül megállítanunk a kialakulóban lévő világháborút, a felelősség nem egyetlen szereplőé lesz. A történelem azonban különbséget tesz a kezdeményező, a katalizátor, a haszonélvező és a tétlen szemlélő között. Felelős az, aki erővel változtat a status quón (ezt, ha őszinték vagyunk, mindkét fél esetében fel lehet vetni), felelős az, aki a béke eszközeit erkölcsileg illegitimmé nyilvánítja, felelős az is, aki tudja, hogy a lépcsőn lefelé menet nincs korlát – és mégis gyorsít. A legnagyobb felelősség végül azoké, akiknek hatalmuk van fékezni, és mégsem teszik meg.
Nem azon, hogy ki beszél hangosabban az igazságról, kinek a médiája hatékonyabb, hanem azon, hogy ki hajlandó időben fékezni. A történelem ugyanis nem a szándékokat, hanem a következményeket jegyzi fel.
A harmadik világháború, ha mégis bekövetkezik, nem egyetlen döntés következménye lesz, hanem erkölcsi és stratégiai vakságok láncolatáé. A háború elkerülése nem hősiességet, hanem józanságot igényel. Nem győzelmet, hanem megállást.
És annak belátását – mindenki részéről – hogy itt senki sem győzhet. A győzelmet kizárólag a béke és az együttműködés jelentheti. Ennek nem létezik elfogadható alternatívája.
Borítókép: Csoportkép a Hajlandók Koalíciójának párizsi tanácskozása után, 2026. január 6-án / fotó: Ludovic MARIN / POOL / AFP
Bejelentkezés