Az Európai Unió fizetett eurokratái és az őket kiszolgáló média az EU szankciós rendszerét következetesen „korlátozó intézkedéseknek” nevezik. A retorika steril és félrevezetően szelíd: az EU-szankció nem büntetés, nem ítélet, és nem is retorzió – mondják ők. A hivatalos álláspont szerint ez a rendszer nem a civil lakosság ellen irányul és megfelelő humanitárius kivételeket is tartalmaz. Sőt, egyes delegátusok odáig mennek, hogy szerintük ezek az intézkedések egyenesen a lakosság érdekeit szolgálják.
Ez az állítás bizonyos fokig és nem kevés csűrés-csavarással jogilag részben akár védhető is – erkölcsileg azonban teljesen hamis és hazug.
Ha egy politikai rendszer – jelen esetben az EU – előre látható módon ellehetetleníti, hogy emberek – köztük gyermekek és nyugdíjasok – ideológiai alapon hozzáférjenek életmentő gyógyszerekhez, akkor erőszakot gyakorol. Nem fizikai, hanem adminisztratív erőszakot. A következmények szempontjából ez semmivel sem enyhébb, csupán távolságtartóbb és személytelenebb. Celofánba csomagolt adminisztratív erőszak.
Az Európai Unió szankciós rendszere egyértelműen nem a büntetőjog logikájára épül, hanem a közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy – CFSP) keretében működik. Jogi alapját az Európai Unióról szóló szerződés 29. cikke, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés 215. cikke adja.
Ez fundamentális különbség: a szankciók nem bírósági eljárás eredményei, hanem politikai döntéseké, amelyek jogi formát öltenek és azonnali, súlyos gazdasági hatással is járnak. Tehát a jog nem önálló és független ágként működik, hanem az aktuális politikai érdekek kiszolgálója. Zavaros gondolkodású ideológusok komornyikja.
De akkor a kérdés magától adódik: ki az, aki javaslatokat tehet a szankciós listával kapcsolatban, és ki az, aki dönt?
A szankciók bevezetésére irányuló javaslatot az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője – jelenleg Kaja Kallas –, vagy egyes tagállamok terjesztik elő. A döntést az Európai Unió Tanácsa hozza meg egyhangú határozattal. Kaja Kallas merőben új stratégiai gyakorlatot honosított meg: a nemzetközi diplomácia jelenleg legfontosabb képviselői közül egyesekkel (például Putyin orosz elnökkel) egyszerűen nem hajlandó tárgyalni. Más jelentős szereplők – mint mondjuk Marco Rubio amerikai külügyminiszter – ugyanakkor nem vesznek tudomást sem Kallas létezéséről. Az EU külügyi biztosaként és Ursula von der Leyen első titkárnő helyetteseként nehezen fog érdemi eredményt elérni bármilyen téren. Nem képes rá, nem megy neki. Sürgősen le kellene vonni a konzekvenciákat, mert ez nekünk, európai polgároknak nagyon nem lesz jó.
A szankciós eljárás során
- nincs vádemelés,
- nincs bizonyítási eljárás,
- nincs előzetes meghallgatás,
- nincs független bírói kontroll.
A szankciós lista a döntéssel egyidejűleg hatályba lép. Bankszámlák fagynak be, üzleti kapcsolatok szűnnek meg, ellátási láncok szakadnak meg. A jogorvoslat kizárólag utólagos, hosszadalmas és költséges bírósági eljárás formájában létezik – addigra azonban a kár már visszafordíthatatlan.
Ez egyáltalán nem jogérvényesítés, ugyanis távolról sem hasonlít arra, aminek akár csak egy kezdetleges jogállamban történnie kellene. Ez így egyszerű ítélet-végrehajtás, mégpedig ideológiai alapon. A Kallasnak és von der Leyennek nem tetsző, velük egyet nem értő magánszemélyek és cégek az EU szankciós listára kerülnek: nem kaphatnak fizetést a munkáltatójuktól, a bankok nem utalhatják a fizetésüket, nem lesz egészségbiztosításuk. Az érintett polgároknak sem szembesítés, sem jogvédelem nem jár.
A történelmi inkvizíciót hajlamosak vagyunk a máglyákkal azonosítani. Valójában az inkvizíció lényege nem a fizikai erőszak volt, hanem a mechanizmus: ideológiai mérce, homályos vádak, a vádló és az ítélkező hatalom összefonódása, valamint a bizonyítás terhének áthárítása az érintettre. Ebben a dimenziójában az eredeti inkvizíció és a mostani EUkvizíció sokban hasonlít egymásra. Ezt a tevékenységet mi, európai adófizetők álljuk és a mi jogászaink szolgálják.
A mai szankciós rendszer nyelve kísértetiesen cseng. A hivatalos indoklások olyan fogalmakat használnak, mint „rezsimhez való közelség”, „strukturális támogatás” vagy „politikai befolyás”. Ezek nem jogi tényállások, hanem politikai és ideológiai minősítések – amikre sem Kallas, sem von der Leyen mandátuma nem terjed ki.
Következmények, dokumentált tények, politikai felelősség
Irán esetében a gyógyszerek formálisan nem esnek szankció alá. Ami azonban a gyakorlatot illeti, az európai bankok compliance-kockázatokra – azaz a törvényi előírások, szabályok, iparági szabványok betartására vonatkozó kockázatokra – hivatkozva megtagadták a gyógyszerszállítások pénzügyi rendezését. Súlyos és ritka betegségek kezeléséhez szükséges készítmények nem jutottak el az érintettekhez. A WHO és a Human Rights Watch jelentései szerint mindez – többek közt gyerekeket érintő – elkerülhető halálesetekhez vezetett. Ez nem lenne megengedhető.
Szíriában a szankciós rendeletek elvben biztosítják a humanitárius kivételeket. A valóságban azonban a helyzet az, hogy a biztosítók és a szállítók nem vállalják a jogi és pénzügyi kockázatot. Dialízishez és intenzív terápiához szükséges eszközök hiányoztak, az ellátás megszakadt. Mindezt még az ENSZ humanitárius jelentései is leírják. Ez egy újabb emberiesség elleni bűn, zavaros gondolkodású vezetők működésének következménye.
Oroszország esetében a gyógyszerek exportja elvileg megengedett. A gyakorlatban azonban a nagy európai kereskedők kivonultak, kisebb biotechnológiai cégek nem mernek szerződni. A ritka betegségek ellátása több területen akadozik. Nem jogi tilalom miatt, hanem a szankciók körüli jogi bizonytalanság következtében. A múlt hónapban az egyik legnagyobb orosz katonai kórházvárosban, a moszkvai Burdenkában jártam, ahol egyaránt kezelnek orosz és ukrán katonákat. Örömmel tapasztaltam, hogy az orvosok és a sebészek, amikor a katonák kezeléséről van szó, a sorrendet nem attól függően állapítják meg, hogy az érintett az orosz vagy az ukrán hadsereghez tartozik, hanem az esetek súlyossága és sürgőssége alapján. És ugyanez a helyzet az ellátás minőségével is.
Visszatérve az európai uniós inkvizícióra és a szankciókra:
Nincsen döntéshozó, aki kimondaná: „vállalom”.
A bank csak óvatos.
A biztosító csak szabályt követ.
A vállalat csak kockázatot kezel.
Az EU csak „értékeket véd”.
Ez valójában – értsük jól – a Hannah Arendt által leírt bürokratikus erőszak: a gonosz nem ordít, hanem adminisztrál. Arendt annak idején azt vizsgálta, hogyan válnak hétköznapi emberek embertelen rendszerek részesévé. Ez, ahogy írja, a gonosz banalitása. Megfogalmazása szerint a nagy bűnök gyakran nem fanatikus gonosztevőktől, hanem szabálykövető, gondolkodás nélkül engedelmes emberektől származnak. Az erőszak pedig nem mindig fizikai. Lehet papírok, rendeletek, listák, pecsétek formájában is romboló.
Ami a felelősséget illeti, az Európai Unió jelenlegi vezetése tisztában van a szankciók humanitárius következményeivel, mégis következetesen tagadja azok jelentőségét. Ez pedig politikai döntés, nem tudatlanság. Mindez csak egy újabb érv, hogy az Uniónak teljes megújulásra és vezetőváltásra van szüksége, ellenkező esetben a történelem szemétdobján végzi.
Borítókép: Ursula von der Leyen az Európai Tanács 2026. január 22-i értekezlete után Brüsszelben / fotó: NICOLAS TUCAT / AFP
Bejelentkezés