Tényleg kell az euró a bolgároknak? | Balkáni képeslapok, 1. rész

Nem vagyok Balkán-szakértő, sokáig nem is jártam a térségben, de néhány éve rákaptam az ízére, és azóta gyakran visszatérek egy-egy körútra. Idén Bulgáriába utaztam, amit az Unió legszegényebb tagállamaként szokás emlegetni, viszont a tervek szerint jövőre bevezetik náluk az eurót. Az ország tele van remek kirándulóhelyekkel, sokszínű, a nyugati, az egykori szocialista és a régi török hatásokat is magukon viselő városokkal, és nem mellesleg egy gyönyörű tengerparttal, a bolgár konyha meg kimondottan izgalmas. Az első részben a szófiai és a plovdivi utamról írok, szigorúan szubjektíven.

– Azért az durva, hogy itt simán be lehet metrózni a városba a reptérről, nálunk meg nem – mondja mögöttem egy magyar fiú egy másiknak, amikor a jegyárusító fülkénél állunk sorba.

Honfitársaim lelkesedése akkor törik meg, amikor megtudják, hogy csak készpénzért lehet háromnapos bérletet venni. Vonaljegyet viszont kártyával is, ki érti ezt. Szófia reptere modern, Ferihegyről másfél óra az út, visszafelé egy vihar miatt is csak egy bő órát késik a gép.

A fent említett készpénz idén még a levát jelenti. Jövőre tervezik bevezetni az eurót, amiért a bolgárok még annyira sem lelkesednek, mint a magyarok vagy a románok, igaz, jobban teljesítő gazdaság mellett a csehek és a lengyelek is vígan elvannak a saját fizetőeszközeikkel. Mindenesetre a bolgár leva árfolyama régóta az euróhoz van láncolva, vagyis egy kicsit már most is olyan, mintha eurójuk lenne, de a politikai stabilitás hiánya és a magas infláció miatt folyton csúszik a bevezetése.

Bulgária területe alig nagyobb Magyarországénál, és a rendszerváltás körül a népessége is hasonló volt, de utóbbi mára hat és félmillióra csökkent, és ez különösen vidéken, főleg az egykori ipari területeken látszik, bár a városokban is érződik. Nyugat-Európába értelemszerűen a fiatalabbak költöznek, az itt maradók közül pedig nem mindenki él hosszú, egészséges és a stresszmentes életet. A dohányzás terén például verik a térség többi országát, cigiznek reggel, délben meg este.

Az egyetlen igazi kultúrsokk viszont még az utazás előtt ér: rengeteg lakásban a mai napig nincs normális zuhanyzó. Mármint nincs zuhanytálca vagy zuhanyfülke, hanem a vécé vagy a mosdó felett, esetleg egy félreeső sarokban helyeztek el egy zuhanyfejet, amivel faszán el lehet árasztani a fürdőszobát, aztán a víz vagy lefolyik, vagy nem, vagy felszárad, vagy nem. Két hét alatt hat várost vettem tervbe, Szófiát, Plovdivot, Burgaszt, Neszebart, Várnát és Veliko Tarnovót – nem volt könnyű mindenhol komfortos szállást találni, de végül sikerült.

Ugye téged nem az Orbán fizet?

Szófiában egy lepukkant házban vettem ki egy szépen berendezett, hangulatos kis lakást, mindenhez közel. Közvetlenül a ház kapuja mellett üzemel egy grilles, igaz, délután hatkor már bezár, amit sehogy sem tudok összeegyeztetni magamban a mediterrán életritmusról alkotott képpel. A négy metróvonal viszont behálózza a várost, napközben a buszok és a villamosok is sűrűn járnak, bár a járdákra itt-ott ráférne egy felújítás. A boltokban mindenhol, de a vendéglátóhelyek egy részében is lehet bankkártyával fizetni, a fiatal és a középkorú bolgárok pedig jól beszélnek angolul.

A külső kerületek, ahogy a legtöbb volt szocialista nagyvárosban, bűnronda panelblokkokból állnak. Az egész város egy kicsit kopott, egy kicsit lepusztult, mégis érezhetően fejlődik. A magamfajta számára, aki néhány határral odébb valami nagyon hasonlóhoz szokott, kifejezetten otthonos. Akadnak takaros környékek is, olyanok, mint a közeli Vitosa-hegyről elnevezett Vitosa sétálóutca. A látnivalók – az emblematikus Alekszandr Nyevszkij-székesegyház és a többi ortodox templom, a zsinagóga és a mecset, a Nemzeti Galéria és az Ivan Vazov Nemzeti Színház – egyetlen rövid sétával útba ejthetők.

Kellemes hely a Borisz cárról elnevezett külvárosi park is, ahol a kedves kis tavacskákon és játszótereken, meg a két helyi futballklub, a Levszki és a CSZKA stadionjain kívül a szocializmusból megörökölt szoborcsoportok is megcsodálhatók. Az egyiket, a testvériség emlékművét vörös festékkel fújták le, és grátiszként kapott egy jókora horogkeresztet is. A fák között bújik meg a Majmunarnika nevű kellemes sörkert és szabadtéri színpad is. A belvárosi parkok pedig a Balkán legszebb arcát mutatják: ha szép az idő, megtelnek élettel, szól a zene, megy a duma, szisszennek a dobozos sörök.

– Egészségedre – tanítja a Dvuetazka nevű talponálló pultjánál egy magyar fiú, Ottó egy újdonsült bolgár ismerősének, Veniszlavnak.

Ottó épp a barátnőjét, Zsófit látogatja meg, aki dolgozni érkezett Szófiába, és velük van Zsófi egy szintén magyar munkatársa, Ákos is. Egy multicég ügyfélszolgálatán töltik a hétköznapjaikat, azt mondják, keveset dolgoznak és jól keresnek, az élet pedig olcsóbb, mint otthon. Bár az albérletpiaci helyzet Szófiában is elkeserítő azok számára, akik nem örököltek a nagymamától belvárosi lakást, de még így is könnyebb itt bérelni, mint Budapesten. Tőlem csak annyit kérdeznek, hogy tényleg nem a Fidesz finanszírozza-e a lapot, ahova mindezt majd megírom.

Veniszlav engem is meghív egy vodkára, aztán még egyre és még egyre. Ha visszautasítod, megsérted, ha üveg helyett korsóból iszod a sört, buzi vagy. Tényleg olyan, mintha otthon lennék. A helyzet akkor kezd eszkalálódni, amikor érkezik egy újabb bolgár kolléga, és azzal dicsekszik, hogy másfél üveg vodkát képes úgy meginni, hogy másnap simán bemegy dolgozni, majd kihívja Zsófit egy vodkaivó versenyre, fejenként öt tüskét kell lehúzniuk, aztán, ha jól értem, később a többieknek is ugyanennyit. A játék végét nem várom meg – örülök, hogy a saját lábamon mehetek haza.

Hasonló kiskocsma a Baskerville is, ahol természetes élőhelyükön lehet megfigyelni a törzsvendégeket, miközben klasszikus rockzenei aláfestéssel isszák a feleseket és szívják a cigit. A Sam Doidokh – magyarra fordítva Egyedül Jöttem – pedig olyan, mintha egy falusi kisvendéglőt tévedésből a nagyváros kellős közepére toltak volna be. Kövér szakácsnő, házias ételek, melegítőben tébláboló pincérlány, meg a csávója, aki unalmában a telefonját nyomkodja és a hasát vakarja – erőltetett kedvesség helyett természetes balkáni flegmaság. A szláv alapok mellett török hatásokból is táplálkozó bolgár konyha egészen változatos, a grillezett húsok mellett sokféle töltött és rakott ételük van, rengeteg salátájuk, és szeretik a halat is.

A központtól csak egy kicsit eltávolodva fedezem fel a Szredec negyedet. A környék távolról emlékeztet a prágai Žižkovra és a krakkói Kazimierzre, sőt a mi Erzsébetvárosunkra is, bebaszott angol legénybúcsús hordák nélkül. A Roderic kocsmában finom helyi pale ale-t csapolnak, a félhomályos Hambara bár pedig a szófiai éjszakai élet egyik különleges helyszíne, két épület között, egy udvar végében rejtőzködik, és egy sötét kapun kell kopogtatni, hogy beengedjenek.

Errefelé találom meg későbbi törzshelyemet, már az első este. A Bilkova bárnak van egy hangulatos kis terasza, ahonnan a dj a vendégekkel együtt az éjjel tizenegy órai teraszzárás után leköltözik a pincébe. A pultnál egy Vaszil nevű fickó magyarázza nekem, hogy a kocsma neve Gyógynövényt jelent, mivel a helyén régen egy gyógynövényes üzlet működött. A pultos pedig rögtön megjegyzi az arcomat, és másnap este már kérdés nélkül teszi elém a sörömet és a vodkámat.

*

Aki hozzám hasonlóan vonattal és busszal járja be Bulgáriát, hosszú percekig nem lát semmiféle települést – dombokat és hegyeket annál többet, meg egy rakás napraforgót. Ahol viszont felbukkan egy falu vagy egy városka, ott szinte minden kertben akad egy kis szőlő is. Finomak a bolgár borok, ahogy egyébként nagyon rendben vannak a sörök, a Kamenica és más tömegmárkák, és akadnak kimondottan jófélék a mindenfelé fellelhető saját főzésűek közül is.

Megérte befizetni magam az egész napos buszos kirándulásra, ami a szófiai Nemzeti Galéria melletti parkolóból indulva két élményt kínált egy csomagban: a Rilai Nemzeti Park hét tavát és a Rilai kolostort. A majdnem háromezer méter magas hegycsúcs közelében található hét tengerszem igencsak népszerű, a nemzet park bejárata melletti parkolóban tömegek várakoznak, és nekem még szerencsém van, hogy csak félórát töltök el sorbaállással, a kevésbé szemfülesek egy teljes órát várnak a belépőjegyükre, köztük kisgyerekes családok és bottal járó nyugdíjasok is. Libegővel lehet feljutni a büféhez, ahonnan több irányba is elindulhat az ember.

Egy közepes nehézségű túraútvonalat választok, de ez is komoly erőpróba a meredek, sziklás ösvényeken. A hét tóból végül ötöt ejtek útba, amivel maximálisan elégedett vagyok, úgy is, hogy nem mindig tudok a saját tempómban haladni: vagy a nyakamba liheg egy jobb fizikumú túrázó, vagy én ragadok be egy vánszorgó öregember mögé. A tömegturizmus már csak ilyen – minden turista szívből gyűlöli az összes többi turistát, minek jöttek ezek ide, sokkal jobb lenne nélkülük gyönyörködni a majdnem teljesen érintetlen természetben.

A büfébe visszatérve még éppen belefér egy pofa sör, aztán a parkoló felé tartva egy londoni lány, Lauren ül mellettem a libegőn. Azt mondja, a túra közben rettegett, hogy lemarad, mert akkor először is elbőgte volna magát, aztán kisírt szemekkel stoppolhatott volna vissza Szófiába, lemaradva a túra másik attrakciójáról. Ettől azért én is tartottam egy kicsit.

Mert bár idegenvezetés nincs, az időbeosztásunk szigorú: a túra szervezője, Filip az elején leszögezte, hogy a busz nem várhatja meg a későket. Végül persze megvárja őket. A másik állomásunknál, a 10. században alapított Rilai kolostornál már kevesebb a hasonló izgalom, igaz, itt még rövidebb az idő, de arra épp elég, hogy egy kicsit elmerüljünk a történetekben, amelyeket a szépen rendben tartott falfestmények mesélnek el. Amúgy az ortodox templomokban, a bőszen imádkozó helyiek között kóvályogva egy kicsit mindig zavarban vagyok – meg úgy általában mindenféle templomban.

Fakultatív programként ehetünk egy lángost a kolostor melletti sütödében. Ez a tradicionálisnak mondott bolgár étel pontosan ugyanolyan, amilyet az egyébként magyar nagyanyám szokott sütni, csak itt éppen joghurttal fogyasztják. Egész jó így is, azt viszont nem értem, hogy a vécét miért csak egylevás érmével lehet használni. Tele vagyok kettesekkel, de ilyenkor persze nincs senki a közelben, aki felválthatná ezeket. Mindegy, magyar vagyok, valahogy megoldom, ők meg oldják meg jövőre az átállást az euróra, és cseréljék le az összes ilyen automatájukat.

Szófiába visszatérve meghívom néhány italra Laurent, aki az enyémnél sokkal hosszabb balkáni körúton van éppen, és ez az utolsó estéje, egyben az első, amikor éjszaka ki mer mozdulni a szállásáról. Hiába, a Balkánnak a mai napig megvan a rossz híre, hiába látjuk egyre többen biztonságosnak. A kommunista tematikájú Com bárba ülünk be, a falakról Marx és Lenin figyel bennünket, aztán a törzshelyemet, a Bilkovát is megmutatom neki, hogy teljes legyen a Kelet-Európa-élménye.

Ugye téged nem a Soros fizet?

Másnap olyan lassan döcög a vonat Szófiából Plovdiv felé, hogy talán egy futó is lehagyná, de egy bringás biztosan. A BDZ semmivel sem jobb a MÁV-nál, sőt. A pályaudvarok ugyanolyan nyomasztóak, mint otthon, a vonatok állapota is hasonló, de a bolgár vasúti hálózat hossza feleakkora, mint a magyaré, és még a nagyobb városok között is ritkábbak a járatok.

Plovdiv viszont lenyűgöző. Már a pályaudvar melletti Trakiq étkezdében elfogyasztott csirkelevessel meg vagyok véve, de a lényeg a hét dombra és a Marica folyó partjára épült, török beütésű óváros, benne az ókori Filippopolisz színházával, stadionjával és fórumával, a Nebet Tepe erőddel, a középkori városkapuval, meg Simeon cár parkjával, ahol csendes öregemberek sakkoznak, és ahol Hriszto Botev, a bolgár Petőfi szobra áll. Róla nevezték el egyébként az egyik plovdivi futballklubot. És ha már foci: a város szülötte Hriszto Sztoicskov, aki viszont sem a Botev Plovdivban, sem a Lokomotiv Plovdivban nem játszott soha.

Plovdivot tartják a legrégebbi európai városnak: idősebb, mint Athén, Róma vagy Isztambul. A Kapana művésznegyedben vettem ki szobát, egy mecsetre és egy sétálóutcára néző erkéllyel. Ha egész nap nem mozdulnék ki innen, akkor is azt érezhetném, hogy egy kávézó teraszán ülök, ahonnan nézhetem a járókelőket és hallgathatom az idegen nyelvek dallamát. Az utazás megunhatatlan: mindenhol máshogy görbülnek az utcák, máshogy süt a nap, mások az illatok. Sirályok vijjognak, kabócák kerregnek, de mindenhol más a hangjuk egy kicsit.

Plovdivnak azonban van még egy különlegessége: Sztolipinovo, egy külső kerület, ami városállam a városon belül: párhuzamos társadalom, gettó, úgynevezett no-go zóna. Itt él Európa egyik legnagyobb, több tízezer fős cigány közössége, részben törökül beszélő, muszlim cigányokkal. A lepusztult panelházakat a rendszerváltás óta nem újították fel, az utcákon bokáig ér a szemét, a lomtalanításból szerzett cuccokat lovas kocsikkal szállítják, a neten fellelhető fotókon és videókon kötekedő férfiakat, fegyverrel hadonászó gyereket és kutyaviadalt is látni.

A témával foglalkozó fórumokon a rengeteg negatív hozzászólás mellett páran leírják, hogy a sztolipinovóiak kedves, közvetlen, nyíltszívű és szeretetreméltó emberek (lásd még: „én is ismerek rendes cigányokat”), a többség mégis arról számol be, hogy jó esetben is csak megbámulják az idegent, de esélyesebb, hogy belekötnek. Aki pedig nem akar emberi ürüléket kerülgetni az utcán, és főleg nem szeretné otthagyni a telefonját, a pénztárcáját vagy néhány fogát, messziről kerülje el a környéket. Egyedül különösen nem ajánlott, és bár jó lenne a saját szememmel látni, az idő rövidsége miatt nem sikerül fuvart és idegenvezetőt találnom, így kihagyom a nyomorszafarit.

A kocsmatúrát viszont most sem mulasztom el. Plovdivban még vasárnap éjfélkor is van élet, a népek a macskaköves utcákon vonulnak, a teraszokon üldögélnek vagy a kebabosoknál állnak sorba. Találok egy Fabric nevű kocsmát egy tágas kerttel, és megint úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Még egy örömzenélésbe is belehallgathatok, három csávó kezd el dobolni, basszusgitározni és zongorázni, egy félmeztelenre vetkőzött kopasz faszi botcsinálta énekesként csatlakozik hozzájuk, később pedig egy gyönyörűen éneklő lánnyal egészül ki az alkalmi formáció.

Aztán karaoke következik, megint csak meglepően jó hangú, sőt kimondottan színpadra termett előadókkal. Ennek ellenére mennék már, amikor egy csaprészeg lány borul a nyakamba. Lizának hívják, azt mondja, fogalma sincs, hogy került ide, és hogy egyáltalán hol van, viszont szeretne ő is énekelni, pedig már állni is alig tud. Pár perccel később meg már ülni sem. Azt hiszem, Plovdiv teljes italkészletének legalább a felét megitta. Kérek neki egy pohár vizet, aztán a személyzet veszi át az ügyet, bár ők is tanácstalanok, szerintük egyetlen taxis sem takarítaná utána szívesen az autóját.

A Nylon kocsma lesz a másik kedvencem. Itt egy Dimitar nevű, jól megtermett gyógyszerész örül meg neki, hogy magyar vagyok. Hatalmas rajongója ugyanis Orbán Viktornak, amúgy is patrióta, imádja a bolgár mulatós zenét, a csalgát, nagy kritikusa a Pfizernek és Ursula von der Leyennek, és meg kell nyugtatnom, hogy nem Soros György támogatja a szerkesztőséget, ahol dolgozom. Úgy látszik, egy másik bolygóra kellene utaznom ahhoz, hogy ne jöjjenek utánam ezek a kérdések.

Dimitart azzal ugratja a bárpultnál mellette ülő görög haverja, Jorgosz, hogy a bolgárok bele fognak dögleni az euró bevezetésébe. Aztán előkerülnek a balkáni népek saját Trianonjai: a nagydarab bolgár és a kis görög egyetért abban, hogy közös szomszédjuknak, a hol Macedónia, hol Észak-Macedónia elnevezésű államalakulatnak nem szabadna léteznie. Én meg próbálom elképzelni, milyen lehet Plovdivban egy péntek vagy szombat este, ha még hétfőn is reggelig tart az ivászat.

A következő részben a tengerparti városokkal, Burgasszal, Neszebarral és Várnával, meg a régi bolgár fővárossal, Veliko Tarnovóval folytatódik az útinapló.