Most ment el a kedvem az egésztől

A címben nem bontottam ki az igazság minden részletét, mert bár tényleg elment a kedvem az egésztől, de a „most” nem a cikk megírásának pillanataira vonatkozik. Sokszor ment már el a kedvem sok mindentől. Írásomban a Fidesz utóbbi hónapokban tapasztalható bekeményítése kapcsán arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit kezdjenek egymással azok, akiknek a legkülönbözőbb időpontokban és a legkülönfélébb okokból lett elegük a közös valóságunkból.

„A csapatot puskatussal, botokkal noszogatták a sietésre, és aki felborult akár magától, mert rossz volt az út és reménytelen volt az ormótlan facipőkben gyalogolni, akár azért, mert puskatussal fejbe vágták, arra azonnal rárohant négy-öt SS-katona, és vad lelkesedéssel addig verték az illetőt, amíg mozogni tudott. A fő kellemetlenség az volt, hogy legtöbbünk cipője rongyos volt, és cipőfűzőt nem adtak. Maga a cipő valamikor kitűnő fából készülhetett, de a talpa hajlamos volt a leválásra. Cuppogó sáron, dombokon, köves, rossz utakon rohantunk munkára, úgyhogy mire odaértünk a gyár kapujához, addigra már teljesen elment a kedvem az egész Németországtól” – írta Királyhegyi Pál Első kétszáz évem című életrajzi regényében.

A szerző ugyanolyan derűsen, ugyanazzal az iróniával és öniróniával sztorizgat a munkaszolgálatról és a haláltáborról, mint a boldog békeidőkről, a hollywoodi vagy a londoni kalandjairól. Az auschwitzi „kellemetlenségekre” pedig úgy csodálkozik rá, mintha az odáig vezető út egy vidám társasutazás lett volna. Ez jutott eszembe arról, ami mostanában történik velünk Magyarországon. Mármint nem a történelmi párhuzam, csak az idézet, mert az szerencsére az én generációmnak – meg az előző és a következő generációknak – nem volt olyan traumája, mint azoknak, akiknek a múlt század elején-közepén kellett élniük. Inkább a hozzáállásunkról szeretnék írni, arról, hogy kinek, mikor, hogyan és miért megy el a kedve Magyarországtól, pontosabban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valamitől.

Miért, a Gyurcsány jobb volt?!

A Fidesz első kétharmados győzelme idején éppen külföldi ösztöndíjas hónapjaimat töltöttem, és távolról, kissé unottan szemléltem az eseményeket. Amúgy is kerestem a helyemet a világban. Az elsőgenerációs értelmiséginek többféle típusa van, a legismertebb talán a céltudatos, törtető, megfelelési kényszeres fajta – na, én pont nem ilyen voltam, hanem inkább a tépelődő, sodródó, örökké bizonytalan változat. (Amúgy inkább nulladik generációs értelmiséginek szoktam definiálni magamat, vagy kulturális napszámosnak, akinek néha olyasmiket írnak a neve mellé, hogy író, újságíró, közíró, esetleg szerkesztő). Mindenesetre, ha valakikkel mégis politikai kérdésekről vitatkoztam, azoknak rendre elmagyaráztam, hogy mi a bajom az Orbán-rendszerrel, ők meg joggal tették fel az akkoriban slágerlistás passzív-agresszív kérdést, hogy „miért, a Gyurcsány jobb volt?!”

Nem volt jobb, állapítottam meg ilyenkor, de hadd ne kelljen már örülnöm annak, ami helyette jött. Rengeteg tüntetésen vettem részt akkoriban, és voltak kevésbé józan pillanataim is, amikor a saját frusztrációmból, meg a tüntetéseken mellettem állók, vonulók, kiabálók dühéből arra következtettem, hogy ez a közhangulat, vagyis mindenki kormányváltást akar. Hiszen olyan meggyőzően tüntettek tegnap a diákok, holnap meg nyilván sztrájkolni fognak a BKV-sok meg a MÁV-osok, ráadásul a komplett független (itt most lehet gúnyolódni) sajtó is velünk van, szóval az elégedetlenség elsöpri majd a NER-t. De ezek múló pillanatok voltak, és az ilyen pillanatok előtt és után nem volt nehéz belátni, hogy ami engem meg még néhány ezer embert aktuálisan bosszant, az a többséget hidegen hagyja. Vagy beletörődik. Vagy nem tudja, mit tehetne ellene. De miért, én mit tettem? Kiírtam valamit a Facebookra, aztán vonultam a tüntetőkkel a Szabadság hídon, amíg meg nem álltunk a közepén, hogy kurva jó, elfoglaltuk a hidat, de mi legyen most?

Hallgattam a szívemre, és nem szavaztam senkire

A dühöm megmaradt, továbbra is eljártam a tüntetésekre, de egyre inkább csak külső szemlélőként. A kevés kivételek egyike, aminek láttam valami értelmét, az internetadó bevezetése elleni megmozdulás, mert annak nemcsak egyszerű és világos célja volt, hanem eredménye is lett (szívesen). Máskor viszont leginkább azt éreztem, hogy tüntettem, de minek. Mi történik, ha a következőn is sokan leszünk? A kormány másnapra felszámolja a mélyszegénységet? Színvonalasabb lesz az oktatás, fejlettebb az egészségügy, és pontosan járnak majd a vonatok?

Ezek fontos ügyek, de én például szeretném még azt is, ha több lenne az olcsó és jó minőségű albérlet Budapesten, vagy legalább ne növekedne háromszor olyan gyorsan az áruk, mint a fizetéseink, és díjaznám, ha nem kellene hatvan évig spórolni vagy ugyanannyi időre eladósodni ahhoz, hogy saját lakást vehessen magának az ember. Ez a nulladik generációs értelmiségiek egyik fő problémája, a magunkfajta ugyanis jellemzően nem örököl ingatlant, önerőből meg nehezen – vagy sehogyan sem – jut hozzá. De beláttam, hogy ez egy kisebbség problémája, egyéni szocprobléma, ahogyan azt késő Kádár-korig visszanyúló gyerekkorom óta hallom, Magyarországon régiós összevetésben is magas a lakástulajdonosok száma, és már csak ezért sem várható, hogy az ügy érdekében nagyobb megmozdulás legyen.

De említhetem a sajtót vagy a tágabb értelemben vett kultúrát is, mert az utóbbi tizenöt év Fidesz-kormányainak bármelyik intézkedése, ami ezt a szférát érintette, ugyanígy keveseket érdekelt. A Népszabadság bezárása, a CEU vagy az SZFE ügye Budapesten sokakat vitt az utcára, de a rendszerváltó hangulat nem ragadta magával azokat, akik nem a fővárosban élnek, nem politikai hírekkel kelnek és fekszenek, nem a szépirodalom vagy a színház jelenti számukra a kikapcsolódást, viszont érezhetően emelkedett az életszínvonaluk a 2010-es évek közepén és végén. 2020 óta viszont romlik, és ha jövőre mégis összedől a NER, annak sokkal inkább ez, és sokkal kevésbé a gyülekezési jog vagy a sajtószabadság korlátozása lesz az oka.

Az utóbbi évek és az utóbbi hónapok kormányzati intézkedéseiről, meg azokról a törvénytervezetekről, amik aztán vagy megvalósulnak, vagy nem, hasonlóan gondolkodom, mint a tíz vagy tizenöt évvel korábbiakról. Viszont amikor a legdühösebb voltam, akkor sem tudtam vakon megbízni abban, aki már bizonyította, hogy nem jobb, vagy akiről látszott, hogy akár rosszabb is lehet. És amikor a legjobban irritált az ellenzék – mert ezekből a pillanatokból sem volt kevés –, akkor sem jutottam arra a következtetésre, hogy a Fideszre kell szavaznom. Egyszer képes voltam két órán át sorba állni csak azért, hogy szándékosan érvénytelenül szavazzak. Időelbaszás, tudom, de legalább a szívemre hallgattam.

Mindez messziről tűnhet kényelmes távolságtartásnak, de én épp az ellenkezőjét éltem és élem meg. Ha az ember az árnyalatokra is próbál figyelni, és nem áll be a leghangosabb táborok valamelyikébe, azzal egészen biztosan értetlenséget vált ki a környezetéből, de nem ritkán ellenszenvet is. Az ősélményem ezzel kapcsolatban az a kettősség, hogy bár sosem voltam konfliktuskereső alkat, gyakran kerültem – és kerülök a mai napig – az ördög ügyvédjének pozíciójába. A kisvárosban, ahol felnőttem, azért éreztem magam kívülállónak, mert folyton azt kellett hallgatnom, hogy túlságosan a szívemre veszem a dolgokat. Ezzel szemben a fővárosi értelmiségi közeg számára, ahol eleve nem vagyok őshonos, sosem voltam elég ellenzéki. Elmesélem az ezzel kapcsolatos kedvenc történetemet.

Miért ülsz le beszélgetni azzal, aki leült azzal, akivel én soha nem ülnék le?

2015-ben alakult meg Orbán János Dénes vezetésével a KMTG, vagyis a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Ekkoriban tagja voltam a FISZ-nek és a JAK-nak, vagyis Fiatal Írók Szövetségének és a József Attila Körnek, két olyan irodalmi szervezetnek, amelyek együttvéve – és több másik írószervezetet és egy rakás folyóiratot is hozzájuk csapva – kevesebb pénzből gazdálkodtak, mint a közel másfél milliárddal kitömött KMTG. Engem is idegesített a dolog, de két évvel később, amikor lehetőséget kaptam rá, elmentem tudósítani Gyulára, a KMTG keretein belül működő Előretolt Helyőrség Íróakadémia őszi szabadegyetemére – a konyhapszichológusok nyelvén szólva kiléptem a komfortzónámból.

Első este készítettem és megosztottam pár fotót a csóró magyar író szemével nézve fényűző vacsoráról, amin itt Pesten mindenki jól kidühönghette magát a saját Facebookja előtt ülve, engem pedig jól számonkérhettek a helyszínen a szervezők, hogy miért hergelem a ballib haverjaimat, és különben is, miért foglalkozom a rendezvény külsőségeivel. Nekem viszont az volt a tervem, hogy mindent megírok, amit fontosnak tartok. Így végül a Magasélet és irodalom című tudósításomban megemlékeztem arról, hogy míg a FISZ vagy a JAK táboraiba önköltségen utaznak a fiatalok, menzakaját esznek, a büfét meg önkéntesek csinálják, addig a KMTG szabadegyetemére különbuszok járnak, svédasztalosak a reggelik, esténként ingyenes és korlátlan a whiskyfogyasztás, sőt még a termálfürdőbe is szabad a bejárás. Emellett sorra vettem a szakmai programokat, és igyekeztem tárgyilagosan beszámolni róluk. Végül leírtam, hogy sokakkal elbeszélgettem, és hogy szerintem szükség van ezekre a beszélgetésekre.

És akkor elszabadult a kommentpokol. Hogy nem szabad összehasonlítani független írószervezeteket egy kormánypártival, hogy eleve nem is kellett volna odamennem, és hogy ezekkel nem is lenne szabad szóba állni. A hörgés többnyire nyilvánosan, a Facebook-falamon zajlott, a szórványos pozitív visszajelzések pedig leginkább személyes üzenetek formájában érkeztek, ami nemcsak az emberi természetről, hanem a virtuális térről is sokat elmond. A lényeg, hogy a felemelt ellenzéki mutatóujj hatására nem lettem ellenzékibb, és a másik oldal visszafogott barátkozó gesztusaitól sem lettem fideszes. Ami pedig az Előretolt Helyőrséget illeti, azóta mintha kiengedte volna őket a karanténból a budapesti értelmiség, és volt már velük egy-egy beszélgetés a Manyiban meg a Nyitott Műhelyben. Ennyire lehiggadt volna a közeg? Vagy épp ellenkezőleg, annyi más ügyön háborodott fel azóta, hogy a régi felháborodásait már el is felejtette?

Ez az amúgy jelentéktelen kis történet talán jó példa arra, hogy az ellenzéki tábor hogyan idegeníti el azokat, akik potenciálisan közéjük tartozhatnának, csak éppen egy kicsit higgadtabbak, és van pofájuk szóba állni a leggyűlöltebb ellenséggel is. Ennek a polgárháborús hozzáállásnak persze vannak előzményei: a jobboldal a rendszerváltás után még évtizedekig szenvedett attól, hogy a baloldaliak liberálisok uralják le a kulturális életet és a sajtót, aztán fordult a kocka, előbbiek szívták el utóbbiak elől a levegőt, akik pedig egyre frusztráltabbá váltak ettől. És nem látszik, hogy ennek a folyamatnak mikor lesz vége. Túl sokat foglalkozunk a szimbolikus ügyeinkkel, és ugyanúgy alig esik szó a leszakadó régiókról, mint ahogy arról sem, hogy hogyan lehetne a közösségeket és a kulturális műhelyeket fenntartani a megváltozott körülmények között.

A végtelenségig lehetne sorolni, hogy a kultúrában hányféle módon bukkan fel a kettős mérce egy-egy álbotrány kapcsán. Ellenzéki körökben szokás időről időre előírni másoknak, hogy melyik folyóiratban szabad publikálni, melyik díjat szabad átvenni, melyik fesztiválon szabad fellépni. A kritizáltak köre és a kritika tárgya szezononként változik. Néhány éve még felhördülést váltott ki a szakmán belül, ha egy ellenzéki vagy annak gondolt író vette át a Magyar Művészeti Akadémia vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum ösztöndíját, később meg azok a zenekarok kerültek fókuszba, akik felléptek Tusványoson. Az erkölcs bajnokai pedig időnként maguk is elfogadnak állami kitüntetéseket és a velük járó százezreket vagy milliókat, és maguk is beállnak politikusok mellé, de ezeket utólag mindig ki lehet magyarázni, és kezdődik az egész elölről. Miért publikálsz olyan lapban, aminek én utálom a főszerkesztőjét? Miért ülsz le beszélgetni azzal, aki leült azzal, akivel én soha nem ülnék le?

Mindenkinek saját diktatúrát!

A kormánypárti értelmiség ugyanilyen következetlen: az állami pénzből finanszírozott propagandával, a központi irányítás alatt álló megyei lapokkal vagy a Megafon influenszereivel semmi baja, miközben a kritikusait az utolsó fillérig/centig elszámoltatná és súlyosan megbüntetné. Azon a következetlenségen meg csak mosolyogni tudok, hogy a Békemenet résztvevői most már beléphetnek a Harcosok Klubjába is, aminek bemutatkozó rendezvénye külsőségeiben amúgy alig különbözött a Tisza Párt termékbemutatóra emlékeztető pártkongresszusától, ahol meghirdették a hasonlóan fenyegető aurájú Út a börtönbe programot. Lehet választani. De, hogy lassan visszakanyarodjak a cikkem elejére, a Fidesz átláthatósági törvényének belengetésekor közel álltam ahhoz, hogy tényleg elmenjem a kedvem az egésztől. Pedig történtek már hasonlóan rossz dolgok, és történhetnek még rosszabbak is.

Ahogy a magukat végtelenül empatikusnak gondolók a Covid-járvány idején hozott intézkedésekhez viszonyultak, az a kettős mérce eklatáns példája volt. Akik az Orbán-kormányok minden intézkedésében azt látták – néha okkal, máskor ok nélkül –, hogy újabb lépést tettünk a diktatúra felé, azok önfeledten követeltek több és több és még több diktatúrát, miután a média éjjel-nappal az arcukba tolta, hogy a világtörténelem leghalálosabb járványa közeleg, ami durvább, mint a pestis meg a kolera meg a spanyolnátha együttvéve. Követelték, hogy álljanak fegyveres katonák minden sarkon, rendőrt akartak hívni arra, aki nem viselt maszkot, és kötelezőé tették volna az oltást a gyerekek számára is. Azokat az egykori barátaikat, akik nem értettek velük egyet, nyilvánosan kártékonynak bélyegezték, törölték az ismerőseik közül, többé nem álltak velük szóba. A rettegtetéstől kattintásszám-növekedést remélő sajtótermékekből mindent megtudhattunk a napi szennyvízadatokról, de a bezártság káros hatásairól szinte semmit.

Az őrület szerencsére „csak” két évig tartott, azóta az emléke is elhalványult, és néhány hülye haverommal együtt már csak mi beszélünk róla. Az is lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Vagy félreértettem valamit. Nem akart itt diktatúrát senki, csak megvédeni idős és beteg embertársait, meg otthon netflixezni, mert azért az elég fasza volt. Orbán viszont maradt, és ezzel a jó kis emlékezetkieséssel élve megint lehet parázni a diktatúrától. De most már tényleg! Eddig egészen élhető volt a NER, puha, mint a Kádár-rendszer, mindenki elfogadta, most viszont már csak napokra vagyunk attól, hogy marhavagonokban vigyék Szibéria felé az aktivistákat, újságírókat, ellenzéki politikusokat.

Miért, akkor maradjon az Orbán?!

Folytathatnám akár azzal is, hogy nem kell aggódni, nem lesz itt semmi baj, de az igazság az, hogy Orbán februári évértékelőjétől és március 15-i beszédétől nekem is összeszorult a gyomrom. A gyülekezési jog önkényes korlátozásának és a külföldről támogatott szervezetek aránytalan megbüntetésének kilátásba helyezése akkor is veszélyes, ha alig valósul majd meg belőlük valami. A legszomorúbb az egészben, hogy ugyanúgy nem látom a megoldást, ahogy 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben sem láttam. Közben persze sok minden történt: egyrészt lecserélődött az ellenzék, a sok kisebb-nagyobb ellenzéki párt helyét elfoglalta a Tisza, másrészt komoly elégedetlenséget érzékelek nemcsak Budapesten – itt eddig is mindenki elégedetlenkedett –, hanem azokon a kisebb-nagyobb településeken is, ahol a többség még öt éve is kormánypárti volt, vagy legfeljebb semleges.

Csak a keretes szerkezet kedvéért írom le: ha mostanában nem osztom ellenzéki érzelmű barátaimnak, rokonaimnak és üzletfeleimnek a NER-ből frissen átigazolt Magyar Péter iránti lelkesedését, megkapom a passzív-agresszív kérdést: „miért, akkor maradjon az Orbán?!” Bízom benne, hogy a NER még az én életemben megszűnik, de a lebontása nem fog menni anélkül, ha saját magunkban nem bontjuk le azt. Mert tizenöt éve pontosan úgy gondolkodunk, úgy szeretünk és úgy gyűlölünk, úgy rajongunk és úgy közösítünk ki, úgy hagyjuk hergelni magunkat és úgy hergelünk másokat, hogy azzal tökéletesen belesimulunk a rendszerbe. 2026 áprilisáig már nincs hátra egy teljes év, és addig valószínűleg akkora lesz az őrjöngés, hogy egyre nehezebben halljuk majd a másikat, de ha nem kapunk agyvérzést mindannyian, az eredménytől függetlenül továbbra is itt fogunk élni, és valahogy akkor is szóba kell majd állnunk egymással.