Hátizsákkal Horvátországban | Balkáni képeslapok, 4. rész

Amikor először készültem Horvátországba, nem értem be azzal, hogy végig ugyanazon az üdülőhelyen pancsoljak a tengerben és élvezzem a napsütést: azt terveztem, hogy vonattal és busszal utazva, hátizsákkal jutok el a lehető legtöbb helyre, érintve Zágrábot, Pulát, Fiumét, Zadart, Splitet és Dubrovnikot, és útközben bekerült a tervbe Rovinj, Krk, Korčula, később pedig megnéztem a Plitvicei-tavakat is.

Az év addigi legforróbb napja volt. A délutáni fél négyessel indultam a Déliből, aztán Gyékényesnél váratlanul leszállítottak mindenkit. Vágányzár, bizonytalan időben érkező pótlóbusz, bosszankodás. Az idegeimre ment a többi utas is, zömében nyugat-európaiak, kiegyensúlyozottak és vidámak, nem érdekli őket, ha elvesznek tőlük egy fél napot. Ez nem ér, gondoltam, legyenek dühösek ők is. De nem, az egyik srác még át is ballagott a restibe, hogy műanyagpohárban hozzon magának egy sört.

A pótlóbuszon hangos volt a zene, horvát nyelvű dalok és világslágerek vegyesen, közben útlevél-ellenőrzés. 2022 volt, az utolsó év, amikor megállítottak a határon. Közben besötétedett. Kapronca, pihenő, Križevci, várakozás. Néhány perccel éjfél előtt értünk Zágrábba.

A pályaudvar mellett, egy olcsó hostelben foglaltam szobát. Megkérdeztem a recepciós fiút, találok-e még nyitva tartó kocsmát, de kaján vigyorral az arcán csak annyit mondott, hétfő éjjel van, Zágrábban ilyenkor nincs élet. Mégis elindultam egy esti sétára, és rögtön belebotlottam a Rockstar nevű talponállóba, ahol azonnal éreztem, hogy otthon vagyok. Sört és sljivovicát ittam, közben a levegő megtelt cigifüsttel és fűszaggal, néhányan kövér spanglikat tekertek.

Továbbmentem, és találtam egy másik kocsmát, az Alcatrazt, ahol ugyancsak zajlott az élet. Kértem egy újabb sört, leültem egy asztalhoz, mire egy nagyon részeg horvát huppant le mellém. Belém kötött, lökdösött, nem engedett felállni az asztaltól, aztán váratlanul megölelt, és koccintásra emelte a poharát. Szelíden, de ha határozottan szabadítottam ki magam, majd amikor már indulni készültem, láttam, hogy öten veszik körbe, és várható volt, hogy elcsattan egy pofon is – sosem értettem, miért akarja valaki megveretni magát.

A hostelben vigyorogva mondtam a recepciós srácnak, hogy igenis van élet Zágrábban hétfő éjjel is.

*

​Sanja harminc körüli, szőke, és újságíró. Zágrábban született, de az egyik nagymamája magyar volt. Az Art Parkban, egy dombon üldögéltünk késő délután. Mesélte, hogy a turistákat korábban nem nagyon érdekelte Zágráb, mindenki csak a tengerpartra akart eljutni, aztán mégis felfedezték maguknak, mire jött a Covid, jöttek a lezárások, és újra kellett kezdeni mindent. Közben az árak is az egekbe szöktek. A zágrábi kocsmák közül amúgy éppen a Rockstar és az Alcatraz a kedvence, azok a helyek, amikre az első éjszakámon rátaláltam, és ahova a következő éjjel is visszatértem.

„Szülővárosom vagy Zágráb, pedig nem benned születtem, mégis a te öledben érzem magam csak egészen otthon. Megmaradni nem tudnék benned, élni nem tudnék itten, hiszen idegen a néped, más a nyelve és a sorsa is más, bár hasonló. De ki is tud élni a szülővárosában?” – boncolgatja Fejtő Ferenc a városhoz való fura viszonyát az Érzelmes utazásban. Tipikus közép-európai identitás: az apai ág – akkor még Fischl néven – Zágrábban élő, csehországi eredetű, németül beszélő zsidó család, az anyai ág az Alföldről került ide.

A Jellasics téren egyik nap egy ünnepi felvonulásba botlottam. Fejtő az említett könyvében megemlékezik a közelben található piacról is, ami „tarkállott a színes népviseletű parasztoktól, zsibongott a jókedvű vásárlóktól”, és ahol „élesen rikkantottak a rikkancsok s a fagylaltárusok”. A Dolac már kevésbé színes és harsány, de még mindig érdemes itt kezdeni egy zágrábi napot. A piactér melletti egyik étkezdében ettem életemben először csevapot, másnap egy másik kisvendéglőben halat, és kiültem a helyi öregurak közé, az egyik kiskocsma teraszára is egy sörre.

Zágráb feleakkora, mint Budapest, a buszok és a villamosok rendesen járnak, metró viszont nincs. Tiszta, rendezett, csendes, mégis van benne élet. Lépten-nyomon pékségek, cukrászdák és kávéházak, egész délelőtt teli teraszok kávézgató és beszélgető horvátokkal. A színes cseréptetős Szent Márk-templom meg a Szűz Mária, Szent István és Szent László nevét is viselő katedrális mellett szerényen bújik meg a parlament és a kormányszékház épülete.

Egyik este az Art Parkban hallgattam a zenét, és éppen elővettem a táskámból egy szendvicset, amikor megállt mellettem egy kutya, körbeszaglászott, és bámulni kezdte a kajámat. Nem kóbor kutya volt, a gazdája később el is rángatta tőlem, de az eb visszatért, majd miután felálltam és elindultam, követni kezdett. Sokáig lopakodott a nyomomban, és amikor hirtelen hátrafordultam, még szomorúbb szemekkel bámult rám. Körbenéztem, de sehol nem láttam a gazdáját. Kellett egy kis idő, mire magamra hagyott.

*

– Ki kell számolni, hogy mennyi termék került legyártásra – mondta a telefonba egy magyar srác, aki mögöttem ült a Pulába tartó buszon, és a céges ügyeit intézte.

Így nyaral a ma embere, állapítottam meg magamban méla undorral, megfeledkezve róla, hogy az én táskámban is ott lapul a laptop.

Az ablakból nézve egész Horvátország egy hatalmas nemzeti parknak tűnt rengeteg zölddel, a távolban felhőbe burkolózó hegycsúcsokkal. Végig meleg, de borús volt az idő, néha szemerkélő esővel.

Bár a szlovénokkal osztoznak rajta, Isztria nagyobb része a horvátoké. A félsziget sokáig a Velencei Köztársasághoz tartozott, ahogy majdnem egész Dalmácia, sőt a mai Montenegró egy része is. Pula – olaszosan Pola – az Isztriai-félsziget legnagyobb városa, amfiteátruma a Római Birodalom idejéből származik.

Az óvárosban szálltam meg, nem messze az egyik, szintén római kori városkaputól. Késve értem oda, a háziasszony sehol, a telefonom meg valamiért nem kapcsolódott a helyi hálózathoz.

Kora este volt, a szűk, kanyargó Sergijevaca utcában bazári hangulat, turisták kerülgették a portrérajzolókat, állatidomárokat és szuveníreseket, sirályok vijjogtak a magasban, egy kislány a hegedűjét nyúzta, egy ruhaüzletből üvöltött a techno. Megkérem egy eladólányt, hívja már fel a szállásadómat. Pár perc múlva megérkezett egy magas szőke nő, Senka. Megkaptam a kulcsot, elhadarta a tudnivalókat, a lakást a harmadikon találom, lift nincs, a légkondi be van kapcsolva, a wifi-kód ki van írva az ajtóra, a folyosón van egy mosógép. Aztán elrohant, ciao.

A következő napot a halpiacon kezdtem, a csarnok emeletének szardíniát ettem ebédre. A tengerpartra busszal jutottam el, és hallgattam, ahogy egy fickó a buszsofőrrel beszélgetve a turistákat szidja, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból. Először jártam az Adrián, az úszás gyermeki örömmel töltött el, és amúgy is régen éreztem már magam ennyire szabadnak – csak pár hónappal korábban oldották fel a Covid-karantént.

Visszafelé sokat kellett várnom a buszra, és ez később általános tapasztalattá vált: a megállókban olvasható menetrend és a Google Maps is egy-egy alternatív valóságokról tájékoztat.

Bár Pula óvárosa a turisták megszállása alatt áll, a Tito szobra melletti tér a helyi fiatalok gyülekezőhelye, pár utcával arrébb pedig találtam magamnak egy füstös kiskocsmát. Az atmoszférája ellenére a Mimoza nevet kapta, és itt jobban esett egy korsó sör és egy feles rakija, mint a túlárazott belvárosi helyeken.

Éjjel viszont nem bírtam elaludni, részeg németek üvöltöztek az utcán, majd az isztriai állatvilággal gyűlt meg a bajom: hol egy sirály vijjogott, hol egy macska nyávogott, hol pedig egy szúnyog zümmögött a fülem mellett. De a másnapi utam mindenért kárpótolt.

Rovinj – régi olasz nevén Rovigno – óvárosának macskaköves sikátorai és színes házai az ablakok közé kifeszített köteleken száradó ruhákkal festményekre, fotókra, képeslapra kívánkoznak. Egymást érik az kávézók és az éttermek, a legapróbb udvarokban is megbújik egy-egy pizzéria. Az óvárosi labirintus közepén egy domb áll, rajta a Szent Eufémia templommal, pár lépésnyire tőle egy sziklás partszakasz húzódik bikinifelső nélkül napozó német lányokkal meg a sziklákról a vízbe ugráló horvát fiúkkal.

Itt sem kellett sok idő, hogy megtaláljam a törzshelyemet: a Batel kocsma teraszán ittam egy gemištet, vagyis fröccsöt, aztán később visszatértem még egyre, a kettő között pedig a kikötőben lődörögtem, és az arra járókkal együtt néztem, ahogy három horvát lány bikinire vetkőzve, kecsesen veti bele magát a tengerbe az ott a horgonyzó hajók közé, hogy fürdéssel búcsúztassa a lemenő napot.

Kalifornia helyett Adria

Kaliforniáról, a csillogásról és a Coca Coláról merengett a jugoszláv énekes abban a dalban, ami a Rijeka melletti Pećine strandon, a Pajol bár hangszórójából szólt. Nyolcvanas évek, elvágyódás. Rákerestem a zenekar nevére, Neki To Vole Vruće, Van, aki forrón szereti, Zágrábban alapították, vagyis mindössze kétórányira innen. Próbáltam elképzelni, hogy a fenébe lehet elvágyódni erről a helyről.

Rijekát az olaszok és a magyarok évszázadokig Fiume néven ismerték, a Habsburgok kikötője volt, ahogy Trieszt is, aztán Mária Terézia a Magyar Királyságnak adományozta, kormányzóját a mindenkori magyar király nevezte ki. Igazán magyar sosem volt, bár a Kormányzói Palota Hauszmann Alajos tervei alapján épült, volt magyar gimnáziuma, magyar étterme, és a későbbi, soknemzetiségű Fiumei Szabadállam egyik hivatalos nyelve is a magyar lett.

1912-ben itt született Czermanik János József, aki a félig szlovák, félig magyar, cselédként a Felvidékről idekeveredett anyja családnevét kapta meg, olaszosan, Giovanni Giuseppe Czermanik néven anyakönyvezve. Az iskoláit Csermanek Jánosként már Budapesten végezte, hogy aztán Kádár Jánosként lopja be magát minden magyar szívébe. De Fiumében nincs semmi kádári, a híres Korzó is a Monarchia korát idézi.

Amikor először jártam a városban, egy csendes környéken vettem ki pár napra egy apartmant. A szállásadó, Nikola úgy beszélt, mintha Google-fordító lenne a fejében. Vicces akcentussal, de fürgén dobálta egymás után a szavakat, elhadarta, mit kell tudnom a klímaberendezésről, merre vannak a jó strandok, a jó éttermek és a jó kocsmák, hol van a kisbolt és a trafik, melyik buszra szálljak, és tollal a kezében mindezt azonnal le is körmölte egy darab papírra.

A Pećine strandot és a Pajol bárt is ő ajánlotta nekem, a Kantrida strandot szintén, meg a hangulatos Tor sörözőt. És a Feral nevű kockásabroszos éttermet, ahol kipróbáltam a cápahúst, a halászlét, ami ránézésre inkább a húslevesre emlékeztetett, csirke helyett hallal, és a gulašt, ami szintén csak annyiban rokona a magyar gulyásnak, hogy van benne krumpli – meg persze hal. Felfedeztem magamnak a szépen rendben tartott apartmanok és csúnyán elhanyagolt épületek között rejtőző Glavano strandot is, a legjobb pljeskavicát pedig a Vila Nora strand büféjében ettem.

Az olvasósarokkal és könyvespolcokkal felszerelt Klub Mladihra, vagy az Ifjúsági Klubra is magamtól találtam rá, és ez a hely lett az alkalmi home office-om. Az egyik pultos már az első alkalommal felajánlott nekem egy klubtagsági kártyát – már bánom, hogy nem fizettem be a tagdíjat, mert akkor még nem tudtam, hogy többször is visszatérek majd ide dolgozni, koncertet hallgatni, sörözni, és a laptopom meg a telefonom két év után is emlékezni fog a wifi-jelszóra. Visszajáró vendég lettem a Dnevni boravakban és a Klub Palach is.

Amikor második alkalommal, 2024-ben jártam Fiumében, egy belvárosi lakásban laktam, aminek egy kedves, de angolul egy szót sem beszélő néni volt a tulajdonosa. A szobám ablaka egy sikátorra nyílt, ahol két kávézó terasza nézett egymásra, és ahol a helyi férfiak és asszonyok már korán reggel egy-egy csésze kávé vagy korsó sör mellett traccsoltak. Ez a karattyolás hozzátartozik a mediterrán életérzéshez, és bár a bioritmusom eltér az övéktől, nem zavart, hogy ők ébresztenek.

Fiumei napjaim alatt felmásztam Trsat várába, végigsétáltam a város alatti világháborús alagúton, majd a Molo Longón, a világ egyik leghosszabb mólóján, aminek szintén akadnak magyar vonatkozásai, az egyik kikötői bakon például a „Skull Mátyás vasöntödéje” felirat olvasható.

Átugrottam Abbáziába is, amit ma már többen ismernek Opatija néven – a Monarchia idején a tehetős magyar polgárok kedvelt nyaralóhelye volt. Szállodák, pálmafák mindenfelé, nekem egy kicsit unalmas, de jókat úszni itt is lehet. Elbuszoztam a Krk-szigetre is, amit egy híd köt össze az ország törzsterületével, gyors pillantást vetve Krk mesés óvárosára, a hagymakupolás tornyú katedrálisra és a Frangepán-kastélyra.

Földi paradicsom hideg sörrel

Zadar – nekünk inkább Zára – egy kicsi félszigetre épült. A városfalon belül, két szűk sikátor találkozásánál, milliónyi étterem és bár közelében foglaltam le egy földszinti minigarzont. Voltak már jobb szállásaim is, de egy dalmáciai város labirintusában kóborolni maga az időutazás: percek alatt elsétálhattam a római fórumhoz és a mólóhoz, de halpiac és a tengerpart sem volt messze.

Amikor pedig a délutáni óvárosi séta és a kora esti fürdés után elkortyoltam egy pohár sört az egyik parti bár karosszékében üldögélve, úgy éreztm, megérkeztem Dalmáciába. A középkorban az Árpád-házi királyok többször el- és visszafoglalták a dalmát városokat, némelyikük horvát királlyá is koronáztatta magát, és a zárai Szűz Mária-monostort is Könyves Kálmán építette. Dalmácia viszont sosem volt igazán a „miénk”, de ha valahol, itt biztosan megérti az ember a sosemvolt tengerünk iránti nosztalgiát.

Egyik este a Deja Brew nevű kocsmába ültem be egy sörre. Pár perc múlva egy szőke észt lány, Nele szólított meg, hogy leülhet-e mellém. Tallinnból érkezett, valami konferencián vesz részt Zadarban, és lett egy szabad estéje. Azt mondta, érdekli a finnugor nyelvrokonság, és próbált észt szavakat tanítani nekem, cserébe kérte, hogy számoljak el egytől tízig magyarul. Később elsorolta, hogy mondják észtül a különböző testrészeket és szerveket, én meg soroltam a magyar változatokat. A nyelvig jutottunk, amikor a kocsma bezárt.

*

Ha az ember egyedül utazik, és éppen Splitben jár, megteheti, hogy délelőtt sokáig alszik, felkel, rántottát süt és kávét főz magának, kimossa a ruháit, közben felnyitja a laptopot és dolgozik egy kicsit, délután körbejárja Diocletianus császár palotáját, aztán felkapaszkodik a harangtoronyba, majd lebattyog a strandra, úszik egy kicsit a tengerben, hazamegy lezuhanyozni és átöltözni, este pedig elindul a Bačvice kertmozi felé, hogy meghallgassa egy horvát punkzenekar, a Hladno Pivo – magyarul Hideg Sör – koncertjét.

Josip, a termetes, kopasz szállásadóm kijött értem a pályaudvarra, és biztosított róla, hogy akár éjfélkor is hívhatom, ha például elveszíteném a lakáskulcsot. Az idős édesanyja, aki egy emelettel feljebb lakott, éppen a lakásban sürgölődött. Nem beszélt angolul, de nagymamás gondoskodással tett le elém egy pohár narancslét.

Aztán sem őt, sem Josipot nem láttam többé, mások viszont a frászt hozták rám: egyik reggel egy zavarodott nő kopogott az ajtón, azt állítva magáról, hogy ő Josip nővére, és neki kell fizetnem a szállásért, ami végül is igaz volt, délután meg egy rosszarcú fószer dörömbölt, de mint kiderült, csak eltévesztette a házszámot.

Split ezerarcú város. Külső kerületei posztszocialista lakótelepekkel és gyárakkal vannak tele, meg a Hajduk csaparának falakra festett címerével. Egy másik világ a Bačvice strand a homokos partjával, a nagy tömeggel és a dübörgő technóval. Másik bolygó a kikötő, a piac, meg a pálmafákkal szegélyezett sétány képeslapokat, ékszereket és bakelitlemezeket kínáló bazársora is , ahol esténkét idős nők és férfiak a maguk örömére énekelnek horvát népdalokat. És persze másik univerzum az óváros is. IV. Béla ide, a középkori Spalatóba, majd a szomszédos Trauba, a mai Trogirba menekült a tatárok elől.

Rögtön a Splitbe érkezésem után vettem egy jegyet egy hajóra Korčula szigete felé, három óra oda és három vissza. A tervem aztán veszélybe került, reggel elcsesztem az időt, a taxis pedig csóválta a fejét, hogy szombat van, barátom, ilyenkor mindenki a kikötőbe megy, nem biztos, hogy fél óra alatt odaérünk. Az idő vészesen fogyott, álltunk a dugóban, és mivel tudtam, hogy nem vagyunk messze, megkérdezem, nem érnék-e oda gyorsabban, ha most kiugranék, és futnék. Helyeselt, sok szerencsét kívánt, én pedig kiszálltam, rohantam, és az utolsó percben ugrottam fel a katamaránra.

A három óra gyorsan elröppent, a hajójegy pedig bőven megérte az árát. Korčulát Marco Polo egyik lehetséges szülővárosaként tartják számon, azokból az időkből, amikor még Curzolának hívták a helyet. Itt is felmásztam a harangtoronyba, ahonnan a könnyeimmel küszködve nézem az egymásba érő háztetőket, a kristálytiszta tengert, a túlsó part hegyoldalait, a hajókat és a vitorlásokat. A várfal alatt, a sziklás partról csobbantam a tengerbe, később halat és rákot ettem, és hiába volt hosszabb az út hazafelé, bónuszként kaptam mellé egy elképesztő naplementét.

*

Lehet ezt még fokozni? Igen, de meg kellett harcolni érte: 2022 júliusában még nem állt a Pelješaci híd, amely kikerüli a Horvátországot kettévágó, egészen kicsi bosznia-hercegovinai partszakaszt. Mert ilyen is van, és aki ekkoriban vagy korábban buszozott Split és Dubrovnik között, annak oda-vissza át kellett esnie egy-egy határellenőrzésen. Nálam épp nem volt útlevél, de a személyit is elfogadták.

„Ha látni akarod a földi paradicsomot, gyere el Dubrovnikba” – idézi G. B. Shawt egy dubrovniki ír pub a szórólapja, és olyan dollárcsilliárdosok is megfogadták a tanácsát, mint Bill Gates. Egy kis vendégházban szálltam meg, úgy tudom, az említett úr nem ide jár. Két hét vonatozás, buszozás és gyaloglás után, a negyven fokban a taxizás luxusát azért megengedtem magamnak, de így is alig találtam meg a címet – végül az egyik szomszéd igazított útba. Angolul nem beszélő, idős házaspár, fizetés csak készpénzzel, abban az évben utoljára kunával. A szoba ablakából pazar volt a kilátás.

A tenger sziklás partja felé át kellett sétálnom egy hotel medencés teraszán, ahol kigyúrt férfiak és felpumpált mellű nők feküdtek a napozóágyakon, és kövér asszonyságok meg kövér gyerekek csipegettek kövér szőlőszemeket baldachinos ágyakon heverve. Este gyalog indultam el a belváros felé, de rossz irányba. Tessék, egyszer nem nézek rá a Google Mapsre, és rögtön ez van. Szerencsére szembejött velem egy csehó, a Petrunjela nevű, ahol olcsóbb volt a sör, mint máshol a városban, szóval tragédia nem történt.

Végül persze eljutottam óvárosba is, ahol a hőség a szűk utcákban rekedt. Itt, ebben a bevehetetlen – vagy legalábbis nehezen bevető – erődben volt az egykori Raguzai Köztársaság székhelye, később pedig ez lett a Trónok Harca King’s Landingben játszódó jeleneteinek forgatási helyszíne. A turisták persze imádják, főszezonban mozdulni is alig lehet tőlük.

– Your prime minister, Orbán Viktor is very good! – mondta a dubrovniki taxis, aki a pályaudvar felé fuvarozott.

Nagy sláger ez sokfelé a Balkánon, de én ekkor hallottam először, hogy aztán idén, Bulgáriában nem egyszer, nem kétszer újra szembesüljek vele. Válaszként csak annyit bírtam kinyögni, hogy igen, ő nyerte a legutóbbi négy választást.

– Our prime minister is not good – folytatta a taxis, aki tehát nem Andrej Plenković rajongója. – He is not good for the country, not good for the people.

Hümmögtem egyet, a taxis hiányérzete meg ott maradt a levegőben.

Horvátország, amennyire bő két alatt, majd még párszor visszatérve láttam, jól működik. Vannak persze hiányosságai, például a vasúti közlekedés terén. Az Adriai-tenger sziklás partvidékén rendes vasúti hálózatot kiépíteni persze nem egyszerű feladat, így a hátizsákos turista több szakaszon csak a buszt választhatja. Kalandos volt az utam vissza, Zágráb felé, félpályás útlezárással, újabb bosznia-hercegovinai kitérővel, a pihenő közben két önfeledten kávézgató utassal, akiket otthagyott volna a busz, ha nem szólok a sofőrnek, hogy hiányoznak, majd átszállás közben egy villámgyors spliti strandolással. Zágrábban pedig már tudtam, hogy a Rockstarban és Alcatrazban mindig van élet, és felfedeztem magamnak a Bacchust és a Beertiját is.

De még ennél is kalandosabb lett az utam a következő évben, 2023-ban, amikor még messzebbről, a montenegrói Kotorból indultam el Zágrábba. Tizenöt óra, kontinenseket lehet átrepülni ennyi idő alatt. Már a montenegrói–horvát határhoz is késve ért a buszom, Dubrovnikba pedig, ahol először át kellett szállnom, megtudtam, hogy a Split felől érkező és ugyanoda visszainduló busz késni fog. Fiatal srácok hevertek a betonon félmeztelenül, fejük alatt a hátizsákjaikkal. Amikor a busz végre befutott, a leszálló utasok türelmetlenül várták, hogy a sofőr kibányássza a csomagtérből a csomagjaikat, és már ott toporogtunk mi, a következő adag.

Emeletes busz, nagy csomagtér, rengeteg bőrönd és a hátizsák. A sofőr letépte magáról az ingét, trikóban tört utat a körbeállók között, és izzadva bányászta ki a csomagokat, hogy rögtön újabbakat pakoljon a helyükre, felvegyen egy tiszta inget, ellenőrizze az új felszállók jegyeit, és megint a volán mögé üljön. Mindig is azt éreztem, hogy a balkáni buszsofőrök szívből gyűlölik az utasaikat, de ezt a faszit megsajnáltam. Neki is köszönhető, hogy a magamfajták mindenfelé utazgathatnak, és ilyen munkakörülmények között csoda, hogy nem történik több buszbaleset a világ országútjain.

Tombolt a kánikula, balra a tenger, jobbra a hegyek, az ég felhőtlen. Strandok mellett húztunk el, az emberek boldogan úszkálnak a sós vízben. Pályaudvarok, benzinkutak, kávészünet, pisiszünet. Úristen, hol van még Split! És hol van Zágráb! Minden perccel távolabb kerültem attól, hogy időben megérkezzek, pedig másnap a csodálatos Plitvicei-tavakat is meg akartam nézni. Splitben aztán lekéstem a csatlakozást, de kétségbeesni sem volt időm, azonnal vettem egy másik buszjegyet, az utolsó járatra, ami még azon a naptári napon megérkezett Zágrábba.

A Nemzeti Színház mellett volt a bérház, lezuhanyoztam, átöltöztem, és hiába múlt el éjfél, már indultam is – természetesen a Rockstarba, zágrábi éjszakáim örök oázisába. A pultosok meghívtak egy rakijára, kértem mellé egy sört, közben érkezett néhány horvát lány és fiú, a pultnál egy olasz srác álldogált, végül egy csapat haszid zsidó futott be, akik füvet kértek. Az egyik pultos ki is pakolt néhány zacskót a pultra, a másik meg jajgatott, hogy ne ilyen feltűnően. Nem sokkal később elszabadult a jókedv, szólt a zene, táncoltak a pultosok, táncoltak a horvát lányok és fiúk, és táncoltak a betépett zsidók.

Az utolsó képem az estéről, hogy az Alcatraz pultjánál ülök, mellettem a kövér, bajszos tulajdonos, mint egy maffiavezér, megszólít, bemutatkozik, aztán a hiányos angoltudására hivatkozva inkább elhallgat, azt mondja, fáradtan és részegen nem jönnek a szájára az idegen szavak, majd belemártja az ujját a whiskyjébe, végighúzza a szivarja oldalán, rágyújt, és iszik. Pedig már azt hittem, semmit sem lehet kihozni ebből az éjszakából.

<>

Mély fájdalommal tudatom, hogy a zágrábi Rockstar söröző nemrég bezárt.

A Balkáni képeslapok első része itt, második része itt, harmadik része pedig itt olvasható. A sorozat nemsokára folytatódik szerbiai, boszniai, montenegrói és macedóniai élményekkel.