Pár hete még a sajtó is felkapta annak a hírét, hogy bezár a hetedik kerület egyik első romkocsmája, a híres-hírhedt Vittula. Bár ez az eshetőség már évek óta téma, a hely minden, de tényleg minden ellenére kitartott, köszönhetően Tim, a tulajdonos, a törzsgárda és a törzsközösség kitartásának. Az elmúlt években sorra zártak be és lettek a földdel egyenlővé téve az egykor volt kultikus kocsmák, a kora kétezres évek romkocsmáiból mára már tényleg csak a Szimpla Kert és a Vittula maradtak, de most úgy néz ki, hogy ez a történet itt tényleg lezárul.
Aki az elmúlt években nézett csak le a pincébe, annak persze nem meglepő: a Vittula jóformán mindig tátongott az ürességtől, kivéve a születésnapja körül megejtett bulisorozat idején, amikor mindig annyian voltak, hogy fel kellett csavarni a vendégeket a falra, hogy az emberek az asztalon tudjanak táncolni. Régen ebben nem volt semmi különös, ez az ütött-kopott, büdös koszfészek ezt hozta nettó minden csütörtökön, pénteken, és ha volt az emberekben még szufla, akkor szombaton is, és talán pont ez adta a báját, hogy noha a zord külső elsőre mindenkit kicsit elijesztett, pont volt benne annyi báj, hogy az ember visszanézzen még egyszer, na most hátha jó lesz alapon, és sokan így is ragadtunk ott, örökre – eddig.
A magam részéről 2007 vagy 2008 elején jártam ott először, igazán illusztris társaságban, hiszen az asztalnál ülőkből azóta lett két oknyomozó újságíró, meg egy országgyűlési képviselő, de nekem még csókolommal kellett köszönnöm a pultban, ami mögött a volt magyartanárnőm állt. Ez már talán a dereka volt az eredeti, képzős-művészes vonalnak, noha a falfreskók még mindig kifogástalan állapotban voltak, rendszeres vendég pedig 2009-2010 tájékán lettem, amikor hétköznap este tizenegykor kidobott a délutános műszak, és itt lehetett jó zenére inni, ha ment az ember bulizni tovább, vagy ha csak a pultot akarta támasztani.
Mert a mai hetedik kerületet nézve elképzelhetetlen, hogy a budapesti éjszaka milyen volt akkoriban: kocsma ugyan volt már sok, hiszen ekkor pörgött föl a Legjobbkocsma franchise is, de olyan, ahol jó zene ment, és ami nem volt megfizethetetlen, az már ritka volt, mint a fehér holló. Ekkor még a nagy turistaáradat előtt voltunk, az ember nem undorral nézte a betévedő briteket, hanem el lehetett cseverészni a kedves, kicsit fogalmatlan turistákkal, mert akkoriban azok se csoportba szerveződve jöttek összehányni és -hugyozni a belvárost, hanem megvolt még Budapestnek ez a vadkeleti imidzse, ahol bármi megtörténhet, és meg is történik.
Aki ekkor volt fiatal, az pont a húszas évei elejét még úgy élte le, hogy ha volt is otthon internet, akkor azt pár óra alatt ki lehetett pörgetni, mert nem volt rajta annyi tartalom. Kevés embernek volt okostelefonja, mobilnetje meg pláne, így jobbára előre volt megbeszélve, hogy kik, kivel, hol és mikor találkoznak, aztán úgy verődtünk össze az éjszakában, nyomozva azt, hogy hol, merre lesz a buli és a társaság. A szelfi nem volt létező dolog, legfeljebb azt lestük, ha valamelyik aranyifjú a kiváló minőségi LED-es kamerájával épp azon a hepajon volt, mint mi, akkor vajon fel lesz-e töltve az a kép valahova. Mindez persze összefonódott azzal a kalózkodós zenei korszakkal, ahol már mindenki hozzáfért mindenhez, ami kijött, akár a megjelenés hetében is, így aztán olyan előadók jöttek ide turnézni, amik a hagyományos radarokon szinte észrevehetetlenek voltak.
A Vittula pedig ebben a világban volt kereszteződés: gyalogtávra volt a Corvintető, a 74-es troli a Dürer ajtajához vitt, villamossal pikkpakk kint volt az ember az A38-on vagy a ZP-ben. Így a hőskorszakban nemcsak a bulik kezdődtek itt, hanem igen gyakran itt is végződtek, ha az ember koncert után a hóna alá csapta a fellépőket, hogy na most akkor mutatunk egy jó kocsmát. Mert a Vittula egy jó kocsma volt, lévén, akik ott dolgoztak, ösztönösen megsejtették a titkot, amitől egy hely jó lesz:
1. A zene legyen karakteres és kiváló. A Vittula mindig is rétegzenét játszott, valahol a posztpunk és a metál között félúton, hogy aztán itt leljen otthonra az ironikusan-de-őszintén újraélesztett kilencvenes évek is, afféle hipszter humorként az Alpáré formájában, nem is beszélve a sok-sok alternatív együttesről meg zenészről, akik itt játszottak aztán mindenfélét, ami lefedte az alternatív korszellem és ízlés palettáját.
2. Ehhez nem árt, ha a pultban dolgozók maguk is zenészek, vagy az underground zenei élet fanatikusai, akik ízlésben is tudják diktálni egy-egy este tempóját, megvan a hálójuk a bulik szervezésére, no meg be is vonzzák a színtér tagjait.
3. A kínálat vagy legyen bőséges, vagy legyen olcsó: a Vittula mindig is az utóbbi felé tendált, amivel aztán fél Budapestet a sör–kisunicum fogyasztási tengelyre helyezte, az utóbbi években meg a Kevert-revivalból is kivette a részét.
4. Végezetül pedig a kocsmát az teszi kocsmává, hogy az elkülönült terei mellett vannak olyan helyek, ahol a közönség tud egymással keveredni, akár úgy, hogy csocsózik vagy dartsozik az egyik sarokban, akár úgy, hogy a pultnál gubbaszt. Amelyik hely ezt nem tudja, az maximum italmérő, ahová lehet járni, de nem lehet tartozni, szolgáljanak fel bármit is.
A sikeres recept persze csak ideig-óráig működhet, mert a világ változik, és ez nem csak a Vittulát, de a többi budapesti alternatív szórakozóhelyet is rendesen megszorongatta.
A lokálist nézve: 2012-től kezdve folyamatosan felpörgött a buliturizmus, ami kiürítette a belső hetedik kerület lakosságát, fokozatosan megfizethetetlenné és élhetetlenné téve azt azok számára, akik ennek a közegnek a természetes utánpótlása lettek volna. Helyettük jöttek az Airbnb-s bulituristák, akiknek kevéssé volt már igényük arra, hogy egy hely karakteres vagy alternatív legyen, sokkal inkább arra, hogy legyen (számukra) olcsó, hangos és jó nagy, ezzel teljesen átrendezve a város buli- és kocsmatérképét.
A legkeményebben ezt olyan helyeken lehet megfigyelni, mint a Szimpla Kert vagy az Instant, amelyek bár ebből az alternatív közegből indultak, idővel inkább a hullám meglovagolására álltak át, és most mindkettő olyan hely, ahová magyar csak elvétve teszi be a lábát, de cserébe kígyózó sorokban várnak a külföldiek, hogy utána bent úgy dolgozzák őket fel, mint egy darab húst a konzervgyárban.
Ez a káosz persze magával hozott bizonyos szabályozásokat, amelyek paradox módon pont az olyan helyeket találták nyakon, mint a Vittula: először az italokat nem lehetett kivinni tíz után, majd pedig egyáltalán, ami végső soron minden hely kapacitásainak erősen odaver, hisz egy másfajta „körforgásra” voltak berendezve. Másrészt jött az éjszakai nyitva tartással, kötelező ajtónálló alkalmazásával járó csiki-csuki játék, megfejelve a zajszintmérésekkel, ami szintén elvette az emberek kedvét a Kertész utcai dorbézolástól, miközben három sarokkal arrébb meg minden éjszaka Szodoma és Gomorra van.
A másik változás globális és időbeli is: a kétezres évek végi, kétezer-tízes évek eleji hipszter szcéna mindig is nyűgös bagázs volt, arra ment, amerre vitte a divat. A kis, intim szórakozóhelyeket és személyes élményeket pedig felváltották az egyre nagyobb és egyre látványosabb produkciók, azok a bulik, amelyeket nemcsak megélni lehetett, hanem közvetíteni is, ez pedig nyilván nem kedvezett egy olyan színtérnek, ahol gyakran még térerő se volt, nemhogy mobilnet. Az én generációm pedig, ahogy öregedett, úgy vágyott már több kényelemre, meg az emelkedő jövedelmével arányos szolgáltatásokra, amivel nem klappolt többé a romkocsmák spártai mentalitása. Az utánunk következő generáció pedig egész egyszerűen már máshogy tájékozódott, mást tekintett irányadónak, és fragmentálódott a valóságértelmezés. Míg én például kimentem nyaranta a Gödörhöz, ha untam magam, és a random összeverődött emberektől kérdeztem meg, hogy merre van ma a buli, vagy felkaptam egy Pesti Estet egy kocsmában, addig az okostelefon-generáció már sokkal inkább eltűnő Insta-sztorikat néz, és azok alapján igazodik el az éjszakában – már ha kimozdul egyáltalán, és nem marad otthon péntek este is.
Ebben pedig nehéz igazságot tenni, mármint, hogy az új generációknak ennyire radikálisan mások lennének az igényei, vagy meg lehetett volna találni a módját, hogy ezek a helyek ügyesebben kommunikáljanak velük. De az meg közhelyszámba megy és tény, hogy jóformán minden szórakozóhely és fesztiválszervező azzal szenved, hogy a saját közönségével a közösségi médián keresztül kell kommunikálnia, ami pedig önkényesen dönti el, hogy kinek mutatja be a tartalmat és kinek nem. Arról nem is beszélve, hogy közös valóság és az ahhoz tartozó csatornák híján mennyire megnehezedett az, hogy az ember új arcokat érjen el: ez jóformán egy programról programra megvívott hegymenet.
Így a Vittula bezárásával (már, ha tényleg, tényleg-tényleg véglegesen bezár) nem csak egy kocsmát, hanem egy korszakot siratunk. Az X-generáció és a millenniálok alternatív színterének korszakát. Úgy tűnik, felkapcsolták a villanyt, hogy eddig tartott a diszkó, gyerekek.
Öröm az ürömben persze, és a Vittula szellemiségéhez méltó a zárás: mióta körbejárt a hír, jóformán mindennap teltház van. Nem lógunk a plafonról, mint a hősidőkben pénteken, de azért fel-fel kell megint csavarni a vendéget a fal szélére, hogy ugyan már Bélám, a táncteremen ülsz, mert tizenegy elmúlt.
Vagy ahogy a nemhivatalos szlogen tartja: visszaút nincs, a félelmet meg leszarjuk.
borítófotó: Komróczki Diána
Bejelentkezés