2022. február 24., hajnal. Éppen érettségire készültem. Abban a világban nőttem fel, amiben már szemmel jól látható mennyiségű ember egyik legnagyobb problémája az volt, hogy mire költsék el a félretett pénzüket. Európa a ’90-es évek vége óta a béke szigetének számított a világban. Vége a történelemnek, győzött a liberális demokrácia, az emberi jogok egyetemes elveinek dicsőségét mindenhol zengik majd. Minden ember egyenlő. De persze vannak egyenlőbbek. Mindig is lesznek.
Voltak előjelei annak, ami négy éve történt. Ezek közé tartozott a nyugati térnyerés a posztszovjet térségben, Oroszország meggyengülése, majd az, hogy a keleti nagyhatalom erőre kapott. Vlagyimir Putyin 2007-es beszéde, ahol kijelentette, hogy Oroszország visszatér a nagyok asztalához, és felhívta az emberek figyelmét arra: véget ér az egypólusú világrend.
„Úgy vélem, hogy az egypólusú modell nemcsak elfogadhatatlan, hanem lehetetlen is a mai világban. És ez nem csupán azért van így, mert ha a mai – és pontosan a mai – világban egyedüli vezetés létezne, ahhoz a katonai, politikai és gazdasági erőforrások nem lennének elegendőek. Ami ennél is fontosabb, hogy maga a modell hibás, mivel alapjaiban nincs, és nem is lehet semmiféle erkölcsi alapja a modern civilizációnak” – fogalmazott Vlagyimir Putyin orosz elnök a 2007-ben a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián. Ezen a fórumon először és utoljára. Többet nem hívták.
A beszédet akkoriban cinikus megjegyzések sokasága követte. Tizenkilenc évvel később egy másik beszéd is elhangzik háromszáz kilométerrel arrébb, a svájci hegyekben: „Tudtuk, hogy a nemzetközi szabályokon alapuló rendről szóló narratíva részben hamis; hogy a legerősebbek mentesítik magukat, ha az érdekük úgy kívánja, a kereskedelmi szabályokat pedig aszimmetrikusan hajtják végre.”
Ezt a beszédet hangos ováció és végtelenül sok elismerő kommentár és tanulmány kísérte. A beszédet a globális rocksztárként ünnepelt kanadai miniszterelnök, Mark Carney mondta el a neves davosi fórumon. Tizenkilenc év különbség, a beszédek tartalma hasonló, a fogadtatás mégis ég és föld. Elgondolkodtató.
Tovább folytatva a sort, Oroszország 2008-ban, a grúz háborúban fölényes győzelmet aratott Grúzia (Georgia) felett. 2014: forradalom Ukrajnában. Megkérdőjelezhető körülmények között hatalomváltás történt Kijevben. A korábbi vezetés fő bűne a tüntetők szemében az volt, hogy az Európai Unió helyett Oroszországhoz szeretett volna közeledni. Forradalom, nyugati beavatkozás, rezsimváltás. Az orosz reakció: orosz csapatok szállták meg a Krím-félszigetet. Két megye orosz beavatkozással fellázadt a kijevi kormányzat ellen.
Ezt követte a 2014-es és a 2015-ös minszki megállapodás, amelyeknek Angela Merkel utólagos értékelése szerint az (is) volt a célja, hogy időt nyerjenek Ukrajna felfegyverzésére. 2014-ben Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke kijelentette: Oroszország már nem nagyhatalom. Oroszország egy regionális hatalom.
2022. február 21-én Oroszország elismeri a két szakadár terület függetlenségét. Február 24-én Oroszország teljes körű inváziót indít Ukrajna ellen.
Az európai elit folyamatosan hitegette Ukrajnát, hogy majd NATO- és EU-tag lehet, és hogy érdemes még tovább harcolnia, mert ezt a háborút meg lehet nyerni.
Isztambulban 2022-ben körvonalazódott egy béketervezet, ám – a nyugati szövetségesek, köztük Boris Johnson akkori brit miniszterelnök nyomására – végül elmaradt a békekötés. Győzelmet ígértek Zelenszkijnek, de győzelem helyett csak az ukrán nép négyévnyi folyamatos szenvedését sikerült elérni. Az elmúlt négy évben megközelítőleg kétmillió ember halt meg, sérült meg vagy tűnt el. Ukrajna területének 20%-a van orosz megszállás alatt. 15 000 civil esett áldozatul a háború borzalmainak. A menekültek pontos számát nehéz lenne meghatározni, de az valahol hat- és tízmillió ember között lehet.
A legszörnyűbb az egészben, hogy
Oroszország nem érte el alapvető céljait, Ukrajna pedig ugyan közelebb került a nyugati világhoz, de romokban hever. A NATO és az Európai Unió válságba lavírozta magát, a nyugati elit ignoranciájának okán a rendszerkritikus erők Európa-szerte erősödnek. Az Egyesült Államok elvesztette hitelességét a nagyvilágban, és most úgy tűnik, legfontosabb szövetségesével is összeveszett.
A Nyugat az unipoláris világból fakadó hübriszben nem vette figyelembe a politika és a diplomácia elmúlt kétezer évének legfontosabb szabályát: az erősebb kutya dönti el, mi (vagy ki) lesz a vacsora. A második világháború kitermelt egy józan és stabil értékrenddel rendelkező politikusi garnitúrát, ám ma már nem olyan kvalitású vezetők alakítják civilizációnk politikáját, mint Konrad Adenauer vagy Gerhard Schröder. Reagan helyett ott van Trump, Adenauer helyett Merz. Már a vezetőink minősége is tükrözi civilizációnk válságát, értékeink erodálódását.
Schröder úgy fogalmazott a 2005-ös Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián: „Az európai politika egyik alapigazsága, hogy kontinensünk biztonságát nem lehet Oroszország nélkül, és semmiképpen sem Oroszország ellenében megteremteni.” Ha erős Európát akarunk, ki kell egyezni Oroszországgal.
Minden ellenkező híreszteléssel szemben a történelem nem ért véget. A kijózanító valóság az, hogy hatezer év után még mindig ember embernek farkasa.
Borítókép: Egy rakátatámadás során megrongálódott épület az ukrajnai Zaporizzsjában, 2026. február 24-én / fotó: Dmytro Smolienko / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés